Alinsky mintha napjaink Magyarországáról beszélne...

Playboy: Az amerikai középosztály mozgósítása első ránézésre elég más terepnek tűnik ahhoz képest, hogy hosszú éveken keresztül nyomorgó feketékkel és fehér gettólakókkal foglalkoztál. Szerinted a kertvárosok világa alkalmas hely lehet a szervezési tehetséged számára?

Alinsky: Igen, kezdem úgy érezni, hogy ez lesz a karrierem legnagyobb kihívása, és mindenképpen ennek van a legkomolyabb tétje. Az emberek mindenhol emberek, akkor is, ha gettókban, rezervátumokban vagy barriókban (spanyolajkú többségű gettókban – szerk.) élnek, és a kertváros csak egy másfajta rezervátum – egy flancos gettó.

Arra jöttem rá, hogy bármilyen pozitív cselekedetnek, ami radikális társadalmi változást hoz, a fehér középosztályra kell fókuszálnia, egész egyszerűen azért, mert náluk van a valódi hatalom. A történelemben először fordul elő, hogy van egy ország, ahol a szegények a kisebbség, ahol a többség fogyókúrázik, miközben a nincstelenek minden éjszaka éhesen fekszenek le. Pragmatikusan gondolkodva, a kisebbségnek szövetségeseket kell találnia a többség soraiban, és országos mozgalommá kell szerveznie a többséget a változás érdekében.

Playboy: A kormány által hirdetett Csendes Többség-elmélet azon az elképzelésen alapszik, hogy a középosztály nagy része konzervatív. Hogyan tudnád akár a legügyesebb közösségszervező taktikákkal is egyesíteni őket radikális céljaid eléréséhez?

Alinsky: Konzervatív? Nagy szart. Jelenleg sehol nincsenek. De a következő években két lehetséges irányba tudnak és fognak is elmozdulni: egy amerikai fasizmus vagy a radikális társadalmi változás felé. Ebben a pillanatban le vannak fagyva, apátiába süllyedtek, és élik azt, amit Thoreau a „csöndes kétségbeesés életének” nevezett. Rájuk nehezedik az adórendszer és az infláció, a légszennyezettség mérgezi, a városi bűnözés terrorizálja, az ifjúsági kultúra megfélemlíti őket, és elnyeli őket ez a kompjuterizált világ. Egész életükben azért dolgoztak, hogy megszerezzék a kertvárosi házukat, a színes tévéjüket, a két autójukat, és most úgy tűnik, hogy mindez a jólét szertefoszlik. A személyes életük általánosságban nem teljes, a melóik nem elégítik ki őket, nyugtatókon és izgatószereken élnek, a szorongásukat alkoholba fojtják, házasságaik hosszútávú csapdájában kínlódnak vagy elválnak, amiért meg bűntudat kínozza őket.

Elveszítik a gyermekeiket és elveszítik az álmaikat. Elidegenítettek, elszemélytelenítettek, nincs meg az az érzésük, hogy beleszólhatnának a politikai folyamatokba, visszautasítottnak és reménytelennek érzik magukat. Rangról és biztonságról szőtt utópiájukból egy lompos kertváros valósult meg, kétszintes házaik börtönné változtak, és a kiábrándultságuk kezd végérvényessé válni.

Ők az elsők, akik teljesen tömegmédia-irányultságú világban élnek, és minden este, amikor bekapcsolják a tévében a híradót, látják az ország vezetőinek szinte hihetetlen képmutatását, hamisságát, sőt, kifejezett idiótaságát, látják a korrupciót és az intézményeink szétesését a rendőrségtől a bíróságokon át egészen a Fehér Házig. A társadalmuk omladozik, és saját magukat csak egy kis kudarcnak látják a nagy kudarcon belül. Úgy tűnik számukra, hogy minden régi értékük eltűnt, és iránymutatás nélkül maradtak a társadalmi káosz tengerében. Hidd el, ez egy nagyon jó anyag a szervezkedéshez.

A kétségbeesés ott van; rajtunk a sor, hogy felszakítsuk az elégedetlenség sebeit és felspannoljuk őket a radikális társadalmi változáshoz. Az apátia helyett adunk nekik lehetőséget, hogy részt vegyenek a demokratikus folyamatokban, egy lehetőséget arra, hogy gyakorolják az állampolgári jogaikat és visszaüssenek a rendszerre, amely elnyomja őket. A specifikus problémákkal kezdjük – adók, melók, fogyasztói problémák, légszennyezettség – és innen megyünk tovább a nagyobb problémák felé: szennyezettség a Pentagonban, a Kongresszusban és az óriáscégek vezetésében. Ha egyszer megszervezed az embereket, azok tovább fognak haladni ügyről ügyre egész a végső célig: a néphatalomig. Nem egyszerűen egy ügyet adunk nekik: az egész életüket újra kibaszott érdekessé fogjuk tenni – életet adunk létezés helyett. Be fogjuk őket izzítani.

Playboy: Nem gondolod, hogy óvakodni fognak a radikálisok ajándékától?

Alinsky: Biztos, hogy gyanakvóak lesznek, sőt, eleinte ellenségesek is. Ez volt a tapasztalatom minden közösséggel, ahova valaha is beléptem. A kritizálóimank igaza van  mindaddig, amíg kívülálló agitátor vagyok. Amikor egy közösség, bármilyen közösség reménytelen és elesett, szükség van egy külső valakire, aki felkavarja. Ez az én munkám – hogy kizökkentsem őket, rávegyem őket arra, hogy kérdéseket tegyenek fel, hogy megtanítsam őket befejezni a dumát és cselekedni, mert a nagymenők ott fenn nem értenek a szóból, csak a seggberúgásból. Nem mondom, hogy könnyű lesz; a középosztály politikai hozzáállása a tétlenségben gyökerezik, arra vannak kondicionálva, hogy a biztos és könnyű utakat keressék és nem mernek kockáztatni.

De kezdik belátni, hogy süllyedő hajón vannak és ha nem kezdik el gyorsan kimerni a vizet, vele együtt süllyednek el. Manapság a középosztály teljesen tudathasadásos állapotban van, nem tud dönteni a belé nevelt dolgok és a tényleges helyzete között. A középosztálybeli emberek ösztönösen támogatják és ünneplik a status quo-t, de a mindennapi életük valósága azt mutatja, hogy a fennálló rendszer kizsákmányolta és elárulta őket.

A félelmeik és az impotenciájuk okozta frusztrációjuk politikai paranoiává alakulhat és jobbra tolva megbabonázhatja őket,  aztán úgy táncolnak, ahogy valami lovas fickó fütyül nekik azt ígérve, hogy visszahozza nekik a régmúlt valóságát. De mi nem fogjuk otthagyni az ilyeneknek a terepet anélkül, hogy harcba szállnánk. És ebben harcban szerintem mi nyerünk, mert megmutatjuk nekik az igazi ellenségeiket: a cégvilág hatalmi elitjét, akik vezetik és tönkreteszik az országot – az úgynevezett gazdasági reformok valódi haszonélvezőit. És mikor rápillantanak a valódi célpontra, tényleg elszabadul a pokol.

Tény, hogy a középosztály amorfabb, mint egy barrió Dél-Kaliforniában, és az egész országban kell szervezni, nem csak egy konkrét városban. De a szabályok ugyanazok. Azzal kezded, amid van, felépítesz egy közösséget a megoldandó problémákra, és aztán a megalakult közösséget példaként használod arra, hogy más közösségeket is elérj. Úgy fog működni, mint tintapaca, amely helyi hatalmi gócpontokból indulva terjed az egész országban. Ha megvannak a kezdeti sikerek, a folyamat lendületet nyer és lavinát indít el.

Részlet az 1972-es interjúból 

A sorozat többi része:

Mindennapi Alinsky-nk IX. - "Szerettem fogdában lenni"

Mindennapi Alinsky-nk VIII. - "Nem találtak el, és én sem őket, amikor visszalőttem, bazmeg"

Mindennapi Alinsky-nk VII. - Hogyan győzz meg egy papot

Mindennapi Alinsky-nk VI. - Az elit haragja segít

Mindennapi Alinsky-nk V. - A radikálisok 12 szabálya

Mindennapi Alinsky-nk IV. - Ne félj a konfliktustól

Mindennapi Alinsky-nk III. - A rettegett szarósztrájk

Mindennapi Alinsky-nk II. - Az meg ki?

Mindennapi Alinsky-nk I. - A 4K! és Alinsky