Mocskos idők, szeretned kéne,
a jövő itt van és sose lesz vége!
Mocskos idők a sarokba bújva!
Helló baby, kezdjük újra!

Európa Kiadó

A rendszerváltás megbukott. De megbukott a megbukás is. Lassan úgy tűnik, nem törünk ki abból a körből, hogy rossz politikai irhánkat még rosszabb bőrre váltsuk. Olyan kígyónyúzás ez, amiben új bőrt aligha növesztünk, míg a vedlések lassan semmivé soványítanak. Nagyon meztelenek vagyunk.

A rendszerváltást részleges (a politizáló és politikát újrateremtő értelmiségre korlátozott) eufória uralta. SZDSZ-es, fideszes szüleink mindennapjaiból emlékezhetünk minderre. A párhuzam megáll, most is az eufória és a nagy dolgok várása a hangulat alapelemei.

Ezeket a hangulati elemeket részben szándékosan a kormányerő „éli meg” saját közlésmódjában, illetve igyekszik a társadalom szélesebb rétegeivel is megéltté tenni. Mocskos idők, szeretnem kéne! De a párhuzam folytatódna bennem: a rendszerváltáskori eufória és politikai alapítás is megcsalta/cserbenhagyta híveit.

Az alapító eufória rajongói minden kételkedő hangot a posztkommunista reakció számlájára írnak, ezért süketek arra a megállapításra, hogy - ha elvonatkoztatunk a politikai alapítási szándék metafizikai nyelvétől - tisztán észlelhetjük a színvonalvesztését a politikai intézményeknek, szereplőknek és az ezt rutinszerűen körbekommentálló nyilvánosságnak, ami aligha bíztat azzal, hogy itt valami nagyszerű fordulat erkölcsi/ízlésbeli minősége alakulhat ki.

Ösztönösen érezzük, hogy nagy politikai fordulatot milyen minőségű emberek képesek elhozni. Az új kormányról és a körülötte exponált arcokról, ehhez képest csupán legfeljebb egy jelző jut eszünkbe: öregek.

Nem valószínű – a történelmi tapasztalatokból kifolyólag sem – hogy a színvonal ilyen zuhanása egy új rendszer tartósultságát/ élhetőségét megalapozhatja. Orbán nemzeti együttműködése máris destabilizált. Rossz a genezise, ahogyan a rendszerváltás genezise is rossz volt. Amaz azért, mert hazug kapcsolatra épült a múlttal: kontinuus volt de új arcélet hazudott magának, az új arcél azonban csak annak maszkja volt, hogy Magyarországot a „felzárkózási verseny” a nyugatról, de önmagáról, és minden más virágról is végleg leszakítsa. Ez a meghasonlás összhatásában a megelőző következményekkel erkölcsi, gazdasági kudarcot szült.

Az orbáni fordulat azért visszás, mert szubsztantív változás helyett (hiszen a közpolitikai intézményrendszer - már ha hiányosan és néha károkat okozva is, de demokratikus – és ezt nehéz szimbolikus fordulattal együttműködéssé fokozni) a változatlanságot az értelmetlen NER-ben ismét változássá maszkírozza.

Mert ad-e választ a magyar gazdaság kitörési pontjainak hiányára Matolcsy? Hát legyünk jóhiszeműek: eddig nem adott. Ad-e a nyolcvan éves demográfiai/spirituális lejtmenetre (ami a legérzékenyebb „boldogság mutató”) választ az IMF elvárásai és a választói várakozás satupofái közé szorult lavírozás? Nem tud adni. Ad az emberi méltóságot és a közösséget pusztító diktatúra és posztkommunista félmúlt igazi kérdésére maradványaira választ a NER? Aligha.

De pontosan ennek a tehetetlen lavírozásnak a ténye szülte meg a mindent túlharsogó forradalmi, elitváltó, rendszerbuktató retorikát. Azért, mert mindennek úgy kell maradnia, ahogyan volt.

Az igazi feltételrendszer megváltoztatására nincsen koncepció (annyi sem mint Kadhafinak), ezért szükségképpeni pótcselekvéséként megmarad a kétharmaddal való folytonos manőverezgetés. Engem épp nem zavar, mert nem hiszem, hogy alapjogaim csorbulhatnak, csak éppen semmit nem old meg. Na ja, ha mi lennénk a kormányrúdnál másképp csinálnánk, tízmillió szövetségi kapitány, tízmillió miniszterelnök országa vagyunk. Na ja. Na és.

A kétharmadhoz kapcsolódó látszatpolitikát egyedül kormány és ellenzéke veszi komolyan. Minden egyéb társadalmi szereplő érzi, hogy a magyar társadalom régi eredetű válságára nem megoldás a 2/3-os törvénykezés, vagy a szimbolikus politikai tér (egyébként igénytelen) újrahangszerelése, hiszen ez a politika a magyar társadalom szerkezeti problémáit meg sem kísérli kezelni. Érezzük azt is, hogy a rövid időhorizontú csatákban (Gov.vs.IMF/ Gov. vs. Bankok) milyen érdekek alapján és milyen mozgatókkal harcol a kormány. Mert úgy néz ki nem a vegytiszta plebejus vs. oligarcha konfliktusról van szó, hanem a húsz éves hagyományokkal ugyan némiképp szakítva, de a belső tőkés körökre támaszkodva, a nemzetközi elvárásrendszer és szereplők óvatos fellazítási kísérletéről (hasznos közbevetés: jobb-e és ha igen miért a hazai tőkés bácsi, mint a nemzetközi tőkés bácsi? Kevésbé zsákmányol ki? Több a felelőssége a környezetért? Stb.)

És vigyázzunk, mert a jövőbeni, valódi kitörési kísérletek mozgásterét csökkentik, az elbaltázott, meghamisított kitörési kísérletek.

Az egész persze csak akkor van így, ha ők a hülyék. Mert ha „csapataink tényleg harcban állnak”, vagyis Magyarországon az erős kormányzati hatalom, a külső hatalmi tényezőkkel tényleg összecsap, akkor szükséges, hogy erős legyen és időlegesen a társadalom – a saját érdekében is – összezárjon mögötte. Ha Magyarország tényleg gazdasági szabadságharcot vív. Ha.