Nem az a nacionalizmus, hogy nagyon szeretem a hazámat, az sem a nacionalizmus, hogy utálnék más nemzeteket. A nacionalizmus az a kognitív pozíció, amelyik a világot a nemzetek összességeként fogja föl. Érdekes, hogy egy hivatalosan poszt-nacionalista korban, ahol a panem elosztása pragmatikus és globalizált, a circenses esetén hagyják, hogy elavult törzsi jelképeinkkel csatázzunk.

Elgondolkozott már valaki azon, hogy, ha a világ legjobb sportolóira vagyunk kíváncsiak, akkor miért nem az egyes emberek mérik össze sporttudásukat egy olimpián? Miért lehet a leggyengébb nemzetnek kvalifikált versenyzője, miközben egy erős sportoló nem juthat ki, mert be van töltve a kvóta? Miért összesítünk éremtáblázatokat nemzetenként? Miért a nemzetek (országok) szimbólumai tobzódnak a játékokon?

Nagyon divatos jó nacionalizmusként, jó kötőerőként hivatkozni a borzongatóan fasza érzésre, ha egy magyar van a dobogó legfelső fokán. Ezt az érzést együtt átélni a jó nacionalizmus, a még megdicsérhető patriotizmus a közbeszédünkben. Azt is szokták mondani, hogy milyen jó, hogy nem a csatatéren ontjuk egymás vérét. Ja, az tényleg jó.

Miközben mindez igaz, és magyar viszonylatban a kisnemzeti pszichózis miatt különösen közösségi élmény nekünk egy-egy érem, én amellett érvelek, hogy az olimpiai mozgalom nem egy „jó” vagy egy „rossz” nacionalizmus hordozója, mert nem gondolom, hogy a nacionalizmus egy érzés vagy egy cselekvés volna. Nem gondolom, hogy a nacionalizmus jó, vagy rossz tud lenni – elfogulatlanságra törekedve csak annyit mondanék, hogy igencsak furcsa módon a modern kori olimpia az egyetlen, ahol a klasszikus nacionalizmus gondolati elemei és előfeltevései nyilvánosan és senki által nem vitatottan a fő szervező elvek.

Miközben az olimpiai gondolat egy naiv, világ-testvériség eszmeiségét is hordozza, alapvetően az utolsó olyan nagy világesemény, ahol a nacionalizmus klasszikus világértelmezése újrafogalmazza és újratermelheti magát. Mert nem az a nacionalizmus, hogy nagyon szeretem a hazámat, az sem a nacionalizmus, hogy utálnék más nemzeteket. A nacionalizmus az a kognitív pozíció, amelyik a világ teljességét a nemzetek összességeként fogja föl. Nem emberek, nem osztályok és nem a borvidékek a mértékadó építőkockák. A nemzet ebben nem csak belülről konstruálódik meg, azon a módon, hogy egy csoport nemzetként tekint magára, de ez a szemlélet kívülről is konstruálja a nemzeteket (országokat) éppen mindig saját mintára. Egy angol úgy képzeli el a (vélt) svéd nemzetet, ahogyan a sajátjáét tapasztalja - miközben a nemzetnek nevezett politikai közösséget mindig kicsit más élmény, elv, hatalom szervezi meg. Az olimpiai mozgalomban, mivel szülőhelye és születési időpontja a modern kori nacionalizmus csúcsán, a 19 század végi Franciaországban volt, éppenséggel ezzel a gondolati szerkezettel van máig megterhelve (azt, hogy meg van terhelve ismét semleges előjellel írom le). Posztmodern korunk, miközben tagadja, hogy a hagyományos politikai szuverének (az országok, nemzetek) még változatlan formában szuverénként léteznének, az olimpiákon mégis az egykorvolt szuverén nemzetek skanzenjében sétáltatja a nagyérdeműt.

A sportnacionalizmus persze éppen olyan problémákat vet föl, mint a sima nacionalizmus, mert az állam, a nemzet, a politikai közösség egyéb minőségei nem mindig vannak fedésben egymással, ezért is vélekedhet felvidéki vagy vajdasági magyar a „kinek is szurkoljak” kérdésén. 

Mindenki örüljön bátran, ha a trikolorunk magasan lobog. Csak gondoljunk arra, hogy egy hivatalosan poszt-nacionalista korban éppen ilyenkor, amikor a panem elosztása pragmatikus és globalizált, a circenses esetén hagyják, hogy törzsi jelképeinkkel csatázzunk. Ki és miért engedi ezt, már csak az a kérdés: a Rotschildok, Obama, vagy Szegedi Csanád?