Forró topik az extrém magas japán államadósság és a részben ezzel párhuzamos japán jegybanki politika. Áldás vagy átok a japán modell?

A japán felzárkózás és a jen

A japán államadósság aránya a sajátos japán felzárkózás történetéhez és a nemzeti fizetőeszközhöz kapcsolódik, lássuk ennek legfőbb jellegzetességeit. Japán legújabb kori felzárkózására a második világháborút követő időkben, egy sajátos világpolitikai helyzetben, egyedülálló feltételek megléte mellett került sor. Az Egyesült Államok egy stabil hemiszférát hozott létre, amelynek biztonsági architektúráját működteti, a biztonság költségeihez Japánnak csak részben kell hozzájárulnia. A világ (nem számítva a SZU-t és annak blokkját) egy darab centrummal és stabil kereskedelmi rendszerrel rendelkezik. Az Egyesült Államoknak a hidegháborús versengésben érdeke korábbi legyőzöttjeinek gazdasági növekedése, ennek keretében mind Japánnak, mind Németországnak hozzáférést enged saját piacaihoz - Japán ipari termelése tehát piacot talál az Egyesült Államokban –, és egészen a nyolcvanas évekig mindezt akadály nélkül teheti. A duzzadó japán ipar a nyersanyag- és munkaerőszegény szigetet ezekben az években részben elhagyja, kitelepül közvetlen környezetébe, az ázsiai térségbe - az itt megtermelődő profitot a japán cégek folyamatosan repatriálják. A profit hazatelepítése elsősorban jen eszközökben történik. Ez a jelenség az oka a jenre nehezedő felértékelődésnek (a Bretton-Woods-i árfolyamrendszer szétszakadását követően pedig hirtelen felértékelődésnek) és a folyamatos deflációs nyomásnak.

A japán jen tehát, eltérően a világ jellemző valutáitól, nem veszít az értékéből, ha a párnában tartjuk  - nem inflálódik, hanem „saját felhajtóereje folytán”, anélkül, hogy kamatért kölcsönadnánk egy banknak, magától felértékelődik.

A deflációs japán környezet, miközben a jól működő japán ipar egyik következménye, súlyos problémát is jelent:  a szigeten történő termelés költségeit megemeli, az ipar elvándorlásának hatását erősíti. Emellett pangásra ítéli a hazai piacot, visszafogja a fogyasztást. A jent tovább erősítette a 2008-as összeomlás, amelyet követően az mérsékelt kockázatú, így keresett befektetésnek minősül. Mind a japán államháztartás (fiskális politika), mind a japán jegybank (monetáris politika) – elsősorban iparvédelmi célból próbálja ezt a helyzetet ellensúlyozni. A japán költségvetés olyan módon, hogy elengedi a kiadásait, túlkölt, hogy a belső fogyasztást élénkítse és inflációs hatást gerjesszen. Ennek egyik hatása a nagy japán költségvetési hiány, immár a GDP 200%-a, amely mindeddig más országok adósságával ellentétben kezelhető volt, tekintettel arra, hogy az hazai hitelezők kezében van. A másik eszköz a jegybank törekvése, hogy – rendhagyó módon – inflációt gerjesszen.

A japán gazdaságnak ez a szerkezeti feszültsége mutatkozott meg Abe miniszterelnöknek abban a szándékában, hogy - az egyébként sem nyugati értelemben független - jegybankot egy 2%-os inflációs cél elérésére buzdítsa. És ami aztán történt, az - csak az összevetés kedvéért - olyan unortodoxia, amiért Matolcsyt és Orbánt Financial Times-ból rakott máglyán sütné meg egy HVG-s újságíró. A bejelentés szerint a japán jegybank a GDP 1,4 %-ának megfelelő értékben vesz havonta állampapírokat.

Mindez nem is a közvetlen, kívánt, vagy előrelátható következmények szempontjából érdekes. Hanem arról tájékoztathat, hogy Japán (annak gazdasági modellje, abban az ipar kiemelt súlya, a világgazdaságból rá eső kapacitások), hogyan alkalmazkodik. Hogyan alkalmazkodik egy új világhoz, miközben a régi, amelynek a második világháborút követően haszonélvezője volt, elveszíti centrumát.