Tavaly decemberben, amikor az országgyűlésben az LMP képviselői egy transzparenst mutattak fel, amelyen a Hallgatói Hálózat követelései szerepeltek, Kövér László házelnök kijelentette: „a párt csekély támogatottságát nem érdemes ilyen eszközökkel kompenzálni.”

Egy másik alkalommal az MSZP-s Harangozó Gábor az uniós támogatásokról tett fel egy kérdést Orbán Viktor miniszterelnöknek, akinek a válasza az volt, hogy „belefáradt a fiatal képviselők ócsárolásába, akik nem tudják, mi fán terem az Európai Unió”.

Sokaknak különösen emlékezetes lehet az az eset, amikor az adótörvényekkel kapcsolatos egyik parlamenti vitában Lázár János, a Fidesz frakcióvezetője azzal érvelt Schiffer Andrással szemben, hogy „Ön az egyetlen, aki tapasztalatokkal rendelkezik a bolsevik mentalitást illetően, családi alapon”.

Mielőtt bárki azt hinné, hogy ez magatartás az országgyűlésben (is) a jelenlegi kormány alatt kezdődött, ki kell ábrándítanom. Csak egy példa a sok közül abból az időből, amikor az MSZP-SZDSZ volt többségben az országgyűlésben: egy fideszes képviselő egy vesszőhibát javasolt kijavítani egy törvényjavaslatban, ezt a többség leszavazta, majd ugyanazt a módosító javaslatot ők nyújtották be, és megszavazták. A cél itt is csupán a másik fél megalázása volt.

Már régóta tapasztalhatjuk: szinte általánossá vált a magyar közéletben és a sajtó egy részében, hogy szakmai érvek hangoztatása helyett - esetenként azok mellett - az adott nézetet képviselő személyt, személyeket, csoportokat igyekeznek lejáratni.

Ennek a jelenségnek az egyik káros következménye, hogy felesleges dolgokra megy el az idő és az energia (lényegében az adófizetők pénze), és kevesebb a lehetőség az adott téma szakmai megvitatására (sajnos sokszor ez is a célja a másikat ócsárolónak).

További következmény, hogy politikusaink nem veszik észre, hogy ez a magatartás nem igazán dívik mindenhol a világon, és így Magyarországról állítanak ki szegénységi bizonyítványt. Jellemző eset volt Balog Ádámnak, az MNB alelnökének levele a Wall Street Journalhoz (WSJ), amelyben azzal próbálta cáfolni Kopits György egy korábban ott megjelent cikkének állításait, hogy „egy diszkreditálódott ember bírálja a jegybankot”. A WSJ nem közölte a levél személyeskedő részét, ami jól mutatja szerkesztőségének véleményét az ilyen eljárásokról. Egy másik, külföldön is széles nyilvánosságot kapott eset volt, amikor az Európai Parlamentnek a magyar Alaptörvény 4. módosításáról szóló vitáján Morvai Krisztina, a Jobbik képviselője azzal igyekezett cáfolni Vivian Reding uniós igazságügyi biztos és Rui Tavares képviselő, a Magyarországról szóló európai parlamenti jelentés felelősének érveit, hogy Reding és Tavares nem jogi végzettségűek, így nem kompetensek az ügyben. (Mellesleg mindkét politikus komoly szakértői csapattal rendelkezik, akik a vonatkozó dokumentumokat előkészítik, így az érvelés ebből a szempontból sem állja meg a helyét. A lényeg azonban nem is ez, hanem hogy a magyar képviselő szakmai érvek helyett itt is a személyeskedést választotta legfőbb „érvként”.)

A történelmi és mindennapi tapasztalatok, valamint a szociálpszichológiai kutatások egyaránt azt bizonyítják, hogy a mindenkori vezetők (akár országról, vállalatról vagy másról van szó) viselkedési mintát adnak, amelyeket az általuk vezetettek hajlamosak követni. Nem állítom, hogy a vezetők viselkedése az egyetlen oka annak, hogy Magyarországon immár a társadalom széles körében a legkülönbözőbb helyzetekben nap mint nap tapasztalhatjuk a fentebb leírt viselkedést (itt olvasható egy példa a sok közül), azonban egyértelműen jelentősen hozzájárul ennek elterjedéséhez.

Azért is veszélyes ez a magatartás, mert egyes embereket, illetve egyes csoportokat elembertelenít mások szemében, és így azok nagy eséllyel válnak áldozattá – esetenként „csak” verbális agresszió áldozatává, de bizonyos körülmények között akár a fizikai megsemmisítésévé is.

Albert Bandura amerikai pszichológus híressé vált, 1975-ben lefolytatott kísérletében egyetemi diákoknak áramütésekkel kellett büntetniük azokat az általuk egyébként nem ismert diákokat, akik hibás válaszokat adtak egy adott tesztkérdésre. (Az áramütés nem volt igazi, az „elszenvedői” csak eljátszották a fájdalmat, azonban az „áramütést” adók ezt nem tudták. Mindez azonban semmit nem von le a kísérlet jelentőségéből.) A kísérlet közben a kísérletvezető munkatársai a szomszéd szobában „rendes fiúknak”, illetve „állatoknak” minősítették a tesztkérdéseknek alávetett diákokat úgy, hogy azt meghallják az áramütést adó és annak nagyságáról döntő diákok. Ez utóbbiak gyakorlatilag minden esetben jóval nagyobb áramütést adtak azoknak, akikről azt hallották, hogy „állatok”, mint akiket „jó fiúknak” hittek.

Nem véletlen, hogy az ENSZ Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata már a preambulumában hangsúlyozza az emberi méltósághoz való jogot, és az Európai Unió Alapszerződése szintén már az elején mondja ki: „Az Unió az emberi méltóság tiszteletben tartása, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság, valamint az emberi jogok – ideértve a kisebbségekhez tartozó személyek jogait – tiszteletben tartásának értékein alapul.” A magyar Alaptörvény is igazodik mindehhez: „Valljuk, hogy az emberi lét alapja az emberi méltóság.”

Mit tehetünk annak érdekében, hogy érvényt szerezzünk ezeknek az alapelveknek? Itt csak egy lehetőséget szeretnék felvetni. Mozgalmat kellene indítani annak érdekében, hogy a 2014. évi országgyűlési és helyhatósági választásokon induló jelöltek írjanak alá egy nyilatkozatot, amely így (vagy ehhez hasonlóan) hangzik: „Vállalom, hogy a választási kampány idején és megválasztásom esetén is kerülök bármilyen személlyel kapcsolatban mindenféle személyeskedést, a másik ember méltóságának megsértését.”