Volt már olyan érzésed, hogy a munkád csak merő kitaláció? Hogy a világ akkor is forogna, ha nem csinálnád azt, amit 9-től 5-ig csinálsz? A Strike Magazine nyári lapszámában David Graber körbejárta a humbugszakmák jelenségét – minden alkalmazott figyelemmel olvassa az okfejtését…

David Graeber

A humbugszakmákról

(A szöveg eredetileg angol nyelven, On the Phenomenon of Bullshit Jobs címmel jelent meg.)

1930-ban elmélkedve John Maynard Keynes úgy vélte, a század végére a technológia olyan mértékben fejlődik, hogy lehetővé teszi a Nagy Britanniához és az Egyesült Államokhoz hasonló országokban a tizenöt órás munkahét bevezetését. Minden okunk megvan rá, hogy azt higgyük, igaza volt. Technológiai szempontból tényleg képesek lennénk erre. Ez a forgatókönyv mégsem valósult meg. Épp ellenkezőleg: a technológiai fejlődés olyan módozatok kiötlésének szolgálatába állt, amelyek révén rákényszeríthetőek lettünk arra, hogy többet dolgozzunk. Ennek az állapotnak a beálltához gyakorlatilag értelmetlen szakmákat és munkákat kellett létrehozni. Hatalmas embertömegek szerte a világban, de főként Európában és Észak-Amerikában áldozzák fel aktív éveiket olyan munkák végzésére, amelyekről titokban úgy hiszik, nem is kellene azokat elvégezni. Az ebből a felállásból fakadó morális és lelki sérülés óriási és mély sebként tátong kollektív tudatunkban. Mégsem beszél róla szinte senki.

Miért nem valósult meg a hatvanas években még várva várt keynes-i utópia? A standard válasz a kudarcot általában azzal magyarázza, hogy Keynes nem vette figyelembe a fogyasztás és a konzumizmus masszív növekedését: ha választhatunk a rövidebb munkaidő, illetve a több játék és szórakozás „elfogyasztása” között, mi testületileg az utóbbit választjuk. Ez persze egy kényelmes kis tanmese elé állít minket, ám egy pillanatnyi reflektálás is megmutatja, hogy a dolog nem ennyire egyértelmű. Igen, valóban, a húszas évek óta megszámlálhatatlan új munka és szakma megszületésének lehettünk tanúi, ám ezekből igen kevésnek van köze a sushi, az iPhone vagy a menő surranók gyártáshoz és elosztásához.

De akkor mik is pontosan ezek az új szakmák? Egy nemrégiben megjelent, az 1910 és 2000 közötti USA-beli foglalkoztatást vizsgáló jelentés rávilágít a válaszra. (A helyzet egyébként tökéletesen megegyezik az Egyesült Királyságéval.) Az elmúlt évszázad során az iparban, mezőgazdaságban vagy háztartásban dolgozók száma drámai mértékben csökkent, ugyanakkor az irodai munkások, menedzserek, üzletkötők és vevőszolgálatban dolgozók száma megháromszorozódott: mostanra a foglalkoztatottak háromnegyede tevékenykedik ebben a szektorban, a száz évvel korábbi egynegyedhez képest. Magyarán a termelő szakmák a jóslatoknak megfelelően automatizálódtak, a termelő ágazatban dolgozók globális aránya pedig megcsappant, még akkor is, ha az Indiában és Kínában gürcölő munkástömegeket is számításba vesszük.

Ám ahelyett, hogy a munkaidő jelentős csökkenésének lennénk tanúi – csökkenésnek, amely lehetővé tenné, hogy a szabad világ népessége saját terveinek, örömeinek, ábrándjainak és ötleteinek adózzon -, azt láthatjuk, hogyan fújódik fel a hivatali, adminisztrációs szektor, és hogyan jönnek létre olyan egészen új ágazatok, mint a pénzügyi szolgáltatások vagy a televíziós marketing. Ezzel párhuzamosan soha nem látott mértékben terjeszkednek ki olyan régebbi ágazatok, mint a vállalati jog, akadémiai és egészségigazgatás, humán erőforrás-menedzsment vagy közkapcsolatok (PR). Ezek a számok pedig még nem is terjednek ki azokra az emberekre, akik az imént felsorolt ágazatok adminisztrációját, technikai vagy biztonsági szolgálatát végzik, sőt azokra a mellékszektorokban dolgozókra sem (kutyafürdetők, éjjel-nappali pizzafutárok), akik csak azért léteznek, mert mindenki más túl elfoglalt.

Ezek azok a szakmák, amelyeket a „humbugszakma” megnevezéssel illetnék.

Komolyan úgy tűnik, mintha létezne valaki, aki értelmetlen munkákat talál ki csak azért, hogy minket mind lefoglaljon. És éppen ezen a ponton botlunk egy rejtélybe: a kapitalizmus keretein belül kimondottan ez az a jelenég, amelynek állítólag nem kellene léteznie. Mert azt értjük, hogy a régi, nem hatékony szocialista országokban, például a Szovjetunióban, ahol a foglalkoztatást jognak és szent kötelességnek tartották, a rendszer annyi munkahelyet gyártott amennyi csak kellett. Így történhetett meg, hogy a szovjet boltokban három elárusítóra volt szükség egy darab hús eladásához. De nem ez az a fajta probléma, amelyet a piaci versenynek meg kellene oldania? Legalábbis a közgazdaságtudományi elméletek szerint egy profitorientált cég soha nem fog pénzt pazarolni olyan munkásokra, akikre valójában nincs szüksége. És mégis, mindez valahogy megtörténik.

Bár a vállalatok sokszor szorulnak karcsúsításra, a leépítések mindig azokat az embereket érintik, akik ténylegesen csinálnak valamit, mozgatnak, megjavítanak, fenntartanak dolgokat. A sors megmagyarázhatatlan fintora folytán, a fizetett aktatologatók száma továbbra is növekszik, és egyre több alkalmazott veheti észre, a szovjet munkásokhoz hasonlóan, hogy a papíron lévő heti negyven-ötven óra helyett, a valóságban csak tizenöt órát dolgozik, azaz annyit, amennyit Keynes is jósolt. A fennmaradó idő szervezési munkálatokkal, motivációs szemináriumokkal, a Facebook-profil frissítésével vagy épp tévéműsorok letöltésével telik el.

A rejtély megfejtése egyértelműen nem gazdasági, hanem inkább morális és politikai jellegű. Az uralkodó osztály rájött, hogy egy boldog, eredményes, szabadidővel rendelkező népesség halálos veszélyt jelent számára. (Gondoljunk csak arra, mi történt a hatvanas években, amikor ez a minta távolról megvalósulni látszott.) Másrészt pedig, ugyanennek az osztálynak meglehetősen kényelmes az a felfogás, miszerint a munka önmagában vett morális érték, és bárki, aki éber óráinak zömében nem veti alá magát valamilyenfajta intenzív munkafegyelemnek, az nem érdemel semmit.

Egyszer, mikor a brit akadémiai élet adminisztratív kötelezettségeinek látszólag vég nélküli burjánzásáról elmélkedtem, feltárult előttem a pokol egyik lehetséges változata. A pokol, eszerint, olyan egyének csoportja, akik idejük nagy részét olyan munkával töltik, amelyet nem szeretnek, és nem is jók benne. Tételezzük fel például, hogy azért alkalmazták őket, mert kiemelkedő asztalosok, ám rá kell eszmélniük, hogy idejük egy jelentős részét halsütéssel kell eltölteniük. Ez utóbbi feladat ráadásul nem is szükséges, legalábbis nincs szükség olyan hatalmas mennyiségű sült halra, mint amennyit nekik el kell készíteniük. Mégis valahogy a gondolat, hogy kollégáik náluk talán több időt tölthetnek bútorok gyártásával, megmérgezi, és rögeszmésen neheztelő halsütővé változtatja őket. Nem sokkal később már mindenki pusztán ezzel a fölösleges tevékenységgel kezd foglalkozni, a helyet pedig hatalmas, gyengén elkészített halakból álló kupacok lepik el.

Meglátásom szerint ez egy elég pontos leírása a gazdaságunk mélyén rejlő morális folyamatoknak.

*

Egyértelmű, hogy minden ilyen típusú érv egyből a következő ellenvetésekbe botlik: „ki vagy te, hogy megmondd melyik munka valóban szükséges? Amúgy is, mi az, hogy szükséges? Te egy antropológusprofesszor vagy, mi szükség van arra?” (És valóban, rengeteg bulvárolvasó úgy tekintene az én szakmámra, mint a pazarló társadalmi kiadás definíciója.) Egy bizonyos szinten ezek az ellenvetések helytállóak. Nem létezhet a szociális értéknek objektív mércéje.

Soha nem mondanék ellent egy olyan embernek, aki meg van győződve, hogy értelmesen járul hozzá a világ dolgaihoz. De mi a helyzet azokkal, akik meg vannak győződve, hogy a munkájuk értelmetlen? Nemrégiben újra felvettem a kapcsolatot egy iskolai barátommal, akit tizenkét éves korom óta nem láttam. Meglepődve tudtam meg, hogy időközben költő lett, majd pedig egy indie rock banda frontembere. Hallottam is a számait a rádióban anélkül, hogy tudatosítottam volna, ismerem az énekest. Egyértelműen briliáns és innovatív volt, munkája megkérdőjelezhetetlenül beragyogta, és jobbá tette az emberek életét az egész világon. Egy néhány sikertelen album után azonban elveszítette a szerződését, és az adósságok illetve egy újszülött kislány súlya alatt, saját szavaival élve, azt az utat választotta, amelyet oly sok céltalan srác: beiratkozott jogi egyetemre. Mostanság vállalati ügyvédként dolgozik egy prominens new yorki cégnél. Azonban sietett beismerni, hogy a munkája mélységesen értelmetlen, semmivel nem járul hozzá az emberiség jólétéhez, és meglátása szerint, nem is kellene léteznie.

Rengeteg kérdés merülhet fel ezzel az esettel kapcsolatban, az első közülük talán az lenne, mit is mond el a társadalmunkról a tény, hogy ilyen kevés tehetséges költő-zenészre van szüksége, de a vállalti jogban jártas szakértők iránt látszólag végtelen a kereslet. (Válasz: ha a társadalom egy százaléka ellenőrzi a rendelkezésre álló vagyon nagy részét, akkor a piacnak nevezett dolog, azt tükrözi, amit ezek az emberek gondolnak fontosnak vagy hasznosnak, és nem azt, amit a többiek.) Az eset azt is mutatja, hogy az emberek zöme tisztában van saját munkájának fölöslegességével. Nem is tudom, találkoztam-e valaha olyan vállalati ügyvéddel, aki nem gondolta, hogy az, amit csinál, teljesen fölösleges. Ez az állítás igaz a többi fent említett új szakmára is. Létezik egy egész csoport szakember, akivel ha szóba állsz egy buli alkalmával, és kiderül, hogy valami érdekesnek tűnő dologgal foglalkozol (pl. antropológiával), mindent megtesz azért, hogy elterelje a beszélgetést a saját munkájáról. Töltsél nekik néhány pohárkával, és gyorsan hosszú passzusokba kezdenek arról, mennyire értelmetlen és buta is az, amit ők csinálnak.

Ez itt egy komoly pszichológiai erőszaktétel. Hogyan kezdhetne valaki munkabéli méltóságról beszélni úgy, hogy közben úgy érzi, saját szakmájának nem kellene léteznie. Hogyan ne generáljon ez mélységes dühöt és neheztelést? Mégis, társadalmunk bizarr zsenialitása, hogy kitalált egy olyan módszert, amely garantálja, akárcsak a halsütők esetében, hogy a düh és neheztelés pontosan azok ellen irányuljon, akik valamilyen értelmes dologgal foglalkoznak. Példának okáért, úgy tűnik, társadalmunkban létezik egy szabály, miszerint egy munka minél több hasznot hajt más emberek számára, annál kevesebb fizetés jár érte. Persze, még egyszer mondom, nem könnyű objektív mércéket felállítani, de egy könnyebb teszt mégis létezik: tegyük fel a kérdést, hogy mi történne, ha egy-egy egész szakma eltűnne. Mondjuk, ha az összes korházi nővér, hulladékgyűjtő vagy szerelő köddé válna, az azonnali katasztrofális következményekkel járna. Egy tanárok vagy kikötői munkások nélküli világ már rövidtávon problémás lenne, de egy sci-fi szerzők és ska-zenészek nélküli világ is szomorúbb hely lenne. Az azonban nem teljesen világos, hogyan szenvedne az emberiség, ha az összes ügyvezető igazgató, lobbista, PR-kutató, biztosítási statisztikus, telemarketinges, végreható vagy jogi tanácsadó tűnne el egyik napról a másikra. (Sokan úgy sejthetik, nem szenvedne, hanem épp ellenkezőleg, fejlődne.) Mégis néhány kivételtől eltekintve, a munka hasznossága és a fizetés mértéke közötti fordított arányosságot leszögező szabály meglepően stabilnak mutatkozik.

Ennél is visszásabb az a széleskörű egyetértés, amely ennek a szabálynak a helyességére irányul. Ez képezi egyébként a jobboldali populizmus titkos erejét is. Ez az egyetértés érhető tetten, amikor a bulvárlapok haragot gerjesztenek a metró dolgozói ellen, akik a munkáltatóval való nézeteltérés miatt megbénították Londont: a puszta tény, hogy a metró alkalmazottai megbéníthatják a várost, bizonyítja munkájuk szükséges voltát, ám úgy tűnik, épp ez az, ami az embereket dühíti. A dolog még egyértelműbb az Egyesült Államokban, ahol a republikánusok figyelemreméltó sikereket értek el a tanárok vagy a gépkocsi-iparban dolgozók (nem pedig az iskolai vezetőség vagy az ipari menedzserek) elleni közhangulat felkorbácsolásában. Ez olyan mintha azt mondanák: „de hiszen ti oktathattok gyerekeket! Vagy készíthettek autókat! Nektek lehet igazi munkátok! És mindennek a tetejébe még van pofátok középosztálybeli nyugdíjakra és egészségügyi ellátásra is igényt tartani?”

Ha valaki egy olyan foglalkoztatási rezsimet tervezett volna, amelynek egyetlen célja a pénzügyi tőke hatalmának fenntartása, nehéz belátni, hogyan végezhetett volna ennél jobb munkát. Ez a rendszer könyörtelenül kipréseli és kizsákmányolja a valódi, termelő munkásokat. Az emberek fennmaradó részét pedig egy kisebb, megfélemlített, univerzálisan gyalázott munkanélküli réteg, valamint egy olyan nagyobb csoport között osztja el, amelynek tagjait gyakorlatilag a semmittevésért fizetik. Saját helyzetük ez utóbbiakat arra ösztönzi, hogy azonosuljanak az uralkodó osztály nézőpontjaival és érzékenységeivel, ugyanakkor folytonos nehezteléssel viseltessenek minden olyan egyén ellen, akinek munkája egyértelmű és tagadhatatlan társadalmi értékkel bír. Persze, ezt a rendszert nem tudatosan állították össze, majdnem egy évszázad spontán próbálkozásai révén jött létre. Mindazonáltal ez az egyetlen magyarázat arra, hogy a technológiai képességeink dacára, miért is nem dolgozunk csak napi három-négy órát.

David Graeber a London School of Economics antropológiaprofesszora. Legfrissebb könyve, The Democracy Project: A History, a Crisis, a Movement a Spiegel & Gaunál jelent meg.

 fordította Pap Szilárd István