Barátunk, az atom

2013.11.08. 07:00 filippova

Izing Klára asztrológus 1-2 éve a Nők Lapjában megjelent „elemzése” szerint a japánok karmája annyira megromlott Pearl Harbourban, hogy ez egyenesen vezetett a fukusimai baleset bekövetkeztéhez. A helyzet a valóságban azért ennél összetettebbnek tűnik. A baleset következményeiről a magyar médiában is viszonylag sokat olvashatunk, az előzményekről azonban jóval kevesebbet. Vajon mi kellett ahhoz, hogy mindössze tíz évvel az atombomba után Japán nukleáris programba kezdjen és teleszórják atomreaktorokkal ezt a törésvonalon fekvő, vulkanikus szigetcsoportot?

glowing-radium-highways-1000x794.jpg

Glowing Radium Highway

Hidegháború

A japán nukleáris program az ötvenes években, az amerikai megszállás véget érésével indult el. Eisenhower amerikai elnök, bár korábban kritikával illette a Japánra ledobott atombombát és szorgalmazta az atomenergia nemzetközi ellenőrzés alá vonását, 1953-as megválasztásakor, a hidegháború fenyegetésében megváltoztatta álláspontját. A szovjet atomcsapástól tartva a költségesnek tartott hagyományos fegyverek helyett nukleáris alapokra helyezte az USA haderejét. Az európai országok, megrémülve egy esetleges nukleáris háborútól, önmérsékletre kérték az USÁ-t.

Egy 1953 márciusi jegyzőkönyv szerint az amerikai Nemzetbiztonsági Tanács felismerte, hogy a világ akkori közhangulata nem tette volna lehetővé atombombák bevetését, ezért kimondták, hogy „minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy eloszlassuk ezeket az érzéseket.” Eisenhower úgy döntött, hogy más köntösbe csomagolja az atomprogramot, és meghirdette az Atoms for Peace kampányt. 1953. december 8-án az ENSZ-ben elmondott beszédében megígérte, hogy az USA „teljes szívével és értelmével azon lesz, hogy megtalálja a módját annak, hogy a csodálatos emberi találékonyság ne a halált, hanem az életet szolgálja.”

A békés atomprogram hátterében persze továbbra is erős fegyverkezés zajlott: Eisenhower első elnökségének végére, 1961-re az USA atomfegyvereinek száma ezerről kb. 22 ezerre nőtt. Megatonnákban mérve ez 1.360.000 hirosimai atombombának felelt meg.

Shadow on the wall

Egy váratlan baleset azonban beárnyékolta az atomenergiát népszerűsítő kampányt. 1954 márciusában Japántól négyezer km-re, a csendes-óceáni Bikini-atollon egy rosszul elsült amerikai hidrogénbomba-teszt következtében sugárfertőzést szenvedett 250 marshall-szigeteki lakos, illetve japán halász, annak ellenére, hogy 85 mérföldre a robbanástól, elvileg már a veszélyzónán kívül tartózkodtak.

 atomkimonó.jpg

A kimonó bőrbe égett mintái (atombomba, II. világháború)

A balesetet óriási nemzetközi felháborodás kísérte. Japánban egy év alatt a lakosság egyharmada, 32 millió (!) ember írt alá petíciót az atomenergia és a hidrogénbomba ellen. Az Atoms for Peace-kampány szénája nem állt túl jól. Ahogy az Egyesült Államok Információs Ügynökségének (USIA, 1953-99-ig működő „diplomáciai” szervezet) tokiói vezetője fogalmazott: „minden addigi erőfeszítésünk kudarcba fulladni látszott (..) Nagyon boldogtalan idők voltak.”

A keresztényi irgalom szimbóluma

Az USA különleges szerepet szánt Japánnak az atomprogramban.1954-55 folyamán több amerikai képviselő és ilyen-olyan bizottsági tag is előállt azzal az ötlettel, hogy Hirosimában atomerőművet építsenek. Az amerikai Atomenergia Bizottság képviselője szerint „Japánban, ahol Hirosima és Nagaszaki emléke máig elevenen él, ez igazán drámai és keresztényi cselekedet lenne… technológiánk és jószándékunk maradandó emlékműve. Bebizonyíthatnánk a szkeptikus és megosztott világnak, hogy nukleáris terveink nem a fegyverekre szorítkoznak” (a keresztényi irgalomról annyit, hogy az USA soha nem fizetett semmifajta segélyt vagy kártérítést az atombomba túlélőinek).

Hirosima vezetése mindazonáltal elfogadta volna az ajánlatot. A polgármester szerint „ez megnyugtatta volna a holtak lelkét”. Úgy vélte, hogy „az állampolgárok is szeretnék, ha a halált élet váltaná fel.” Ha racionálisan nézzük, akkor ez az abszurdnak tűnő érvelés beleillett a háború utáni politikai kommunikációba és a nagy ívű gazdaságfejlesztési programba, melynek kulcsszava a modernitás és a haladás volt. Hirosimát is ennek jegyében építették újra – a politikusok szerint a város egyenesen újjászületett 1945. augusztus 6–án – és ennek a jövőképnek az atomprogram tökéletesen megfelelni látszott.

 limitless-electricity-1000x972.jpg

Limitless Electricity

Ha viszont csatlakozunk Izing Klárához, és megengedünk magunknak és a japánoknak némi irracionalitást és transzcendenciát, akkor talán valami ilyesmiről lehetett szó: „Az nem lehet, hogy annyi szív / Hiába onta vért, (..) Az nem lehet, hogy ész, erő / És oly szent akarat / Hiába sorvadozzanak / Egy átoksúly alatt."

Akárhogyan is, Eisenhower nem támogatta a javaslatot, így Hirosima végül nem kapott atomerőművet, csak egy kiállítást.

With a little help from our friends

1954 áprilisában az amerikaiak úgy döntöttek, hogy nagyszabású kiállításokkal népszerűsítik az atomenergiát Japánban. Igyekeztek befolyásos japán politikusokat, tudósokat és a média képviselőit megnyerni a kiállítás ötletének, nagyrészt sikerrel: Nakaszone Jaszuhiro politikus és Soriki Macutaro médiamogul is az ötlet mellé állt.

Soriki Macutaroé volt Japán első kereskedelmi tévécsatornája, a Nippon Televíziótársaság, valamint az egyik legnagyobb újság, a Yomiuri Simbun. Soriki később, 1956-ban atomenergiaügyi miniszter és a Japán Atomenergia Bizottság első elnöke lett, majd később a Tudomány és Technológia Ügynökség vezetőjévé választották (egy japán professzor és médiakutató szerint Soriki valójában CIA-ügynökként ténykedett).

Nakaszone Jaszuhiro a hirosimai atombomba túlélője, és érdekes módon az atomenergia elkötelezett híve volt. „Még most is emlékszem a fehér felhőre” – mondta, „az a pillanat arra ösztönzött, hogy az atomenergia békés felhasználásáért szálljak síkra”. Nakaszone úgy vélte, hogy ha Japán nem vesz részt „ a 20. század legnagyobb találmányában, akkor mindörökre negyedrangú ország marad.” Bár nem mindenki értett vele egyet a tudományos és politikai életben, elsősorban a túlzott amerikai befolyástól és a technológia-importtól ódzkodtak.

 A felkelő második nap országa

A nagyszabású Atoms for Peace utazó kiállítás 1955 áprilisában, sintó ceremónia keretében nyitotta meg kapuit Japánban. Az esemény egyik állomása Hirosima volt, mégpedig a Béke Múzeum, amelyet eredetileg az atombomba áldozatainak emlékére hoztak létre.

A kiállítást az Egyesült Államok Információs Ügynöksége és Soriki indította és finanszírozta, de támogatói között ott volt az összes fontosabb hirosimai intézmény és média is: az önkormányzat, az egyetem és a legnagyobb újság, a Chūgoku Shinbun (amelyből kezdtek eltünedezni az atomkritikus cikkek).

Az újságok naponta számoltak be a kiállításról, egyöntetűen rózsás színben festve le az eljövendő atomkorszakot. A nyilatkozatok mindegyre a béke és modernitás szavakat szajkózták. A kiállítást reklámozó kiadvány tele volt fantasztikus és futurisztikus gépekkel, a helyi újság új emberi civilizáció eljövetelét vizionálta, és az ember által igába hajtott második Napról beszélt.

 personal-flying-carpet-1000x1286.jpg

Az Ön személyes repülő szőnyege

Mint tudjuk, Japán energiaforrásokban szegény ország, s a lakosság nagy része az ötvenes években szegény volt, vagyis a fényes jövő és a modernitás ígérete termékeny táptalajra hullott. Az újságok szerint egyébként különösen a nők voltak elragadtatva a kiállítástól: állítólag leginkább a személyzet utolsó amerikai divat szerint öltözött férfitagjai tetszettek nekik.

Hallatszottak azért persze kritikus hangok is: Tanabe Koichirō, az írószövetség tagja azt mondta: “alapjában véve egyetértek az atomenergia használatával (…) csak egy probléma van: a radioaktív sugárzás.” Mások a hulladék kérdését vetették fel: “a kiállítás nem ad választ arra, mit kezdünk majd a radioaktív hulladékkal. Nem mutatják be azt sem, mi történik majd egy esetleges balesetkor”. Ezek a hangok azonban ritkák voltak, és a kiállítás összességében nem várt sikert aratott, s több százezer látogatót vonzott.

Barátunk, az atom

A közvélemény formálásában emellett minden bizonnyal komoly szerepet játszott az az „ismeretterjesztő” animációs film is, melyet Walt Disney készített 1957-ben, az amerikai kormány megbízásából. Disney számára a politikai propaganda ismerős terep volt: Eisenhower választási kampányához is készített tévéreklámokat, a II. világháború alatt pedig az amerikai hadsereg megbízásából háborús témájú rajzfilmekkel próbálta a háborús részvétel mellé állítani és pénzadományokra buzdítani honfitársait - sikerrel.

A Barátunk, az atom című film és könyv hasonló sikert aratott: számos nyelvre lefordították, és világszerte tömegek nézték, ahogy a palackból kiszabaduló dzsinnt az emberi ész megzabolázza és igájába hajtja. (Mindezt Heinz Haber német fizikus narrációja kíséri, aki a Wikipédia szerint a II. világháború alatt dachaui foglyokon hajtott végre kísérleteket. A kísérletek túlélőit általában megölték és felboncolták.)

 bar+ítunk az atom.jpg

Atomdzsinn

Az USA egyébként eddigre egészen beleszédült az atomenergiába, és sci-fi-be illő elképzelések láttak napvilágot: volt, aki békés atomrobbantásokkal akarta megnagyobbítani a Panama-csatornát, mások így építettek volna kikötőket, megint mások a sarki jégtakarót olvasztották volna fel. Hálistennek legalább ezekre nem került sor.

1956-atomic-trains-1000x762.jpg  

Atommeghajtású vonatok üvegcsőben

Mindez együtt szép lassan meghozta gyümölcsét Japánban: míg 1956-ban a japánok 60%-a úgy gondolta, hogy az atomenergia inkább átok, mint áldás az emberiségre nézve, 1956 és 58 között 70%-ról 30-ra csökkent azoknak az aránya, akik az „atom” szóról a „kártékony” szóra asszociáltak.

A politikai propaganda a befolyásos média segítségével kétségtelenül óriási hatással volt a közvélemény alakulására. A kép mégsem ennyire fekete és fehér. A pronukleáris oldal felülkerekedéséhez kellett az emberi tényező is: a japánok, abban az adott történelmi-gazdasági helyzetben, hinni akartak az atomenergiában, a modernizációban és a technológiai fejlődésben.

1957-ben Japán 20 nukleáris reaktort vásárolt.

 

---------------------------------------------------------------- 

A szerző nem történész, és nem is Japán-kutató. Ha valakinek több, pontosabb, jobb információja van a témáról, örömmel vesszük, ha beír (lehetőleg a forrás megjelölésével).

A cikkben idézett adatok, információk és idézetek mindegyike megtalálható, pontos hivatkozásokkal, az alábbi tanulmányokban:

The Coming of a Second Sun”:The 1956 Atoms for Peace Exhibit in Hiroshima and Japan’s Embrace of Nuclear Power, Ran Zwigenberg

-The Energy of a Bright Tomorrow: The Rise of Nuclear Power in Japan, Craig D. Nelson 

Japan's nuclear history in perspective: Eisenhower and atoms for war and peace, Peter Kuznick  

A cikkben szereplő képek nagy része innen van:

http://www.ultraswank.net/science/our-friend-the-atom-%E2%80%93-part-1/

http://www.ultraswank.net/science/our-friend-the-atom-%E2%80%93-part-2/

http://www.ultraswank.net/science/our-friend-the-atom-%E2%80%93-part-3/

 

A bejegyzés trackback címe:

http://fenteslent.blog.hu/api/trackback/id/tr625614331

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Igen, az atom a jövő. A tiszta, olcsó energia a kulcs.
Japán még így is jobban járt az atomerőművekkel mint nélkülük. A gyors gazdasági fejlődés során fellépő hihetetlen energiaéhséget amúgy is lehetetlen lett volna máshogy megoldani.

Egyébként most sincs rendes alternatívája az atomenergiának, legfeljebb olyan különleges esetekben mint pl. Izland.