Szalai Erzsébet írása

1999-ben Oroszlánok és globalizáció címmel könyvet publikáltam az első Orbán-kormány első nyolc hónapjáról. Mai szemmel újraolvasva úgy tűnik, hogy a benne megfogalmazott tézisek és előrejelzések többsége kiállta az idő próbáját.

Az első tézis ahhoz kapcsolódik, hogy – többek heves ellenkezését is kiváltva – a Fidesz nemzedéket oroszlán generációnak titulálom. Paretora hivatkozom itt, aki az elitek körforgásában ravasz, kreatív, de a hatalmat tartósan megtartani képtelen rókákat, és kevésbé találékony, konzervatív, de hatalmi pozíciójukat hosszabb távon is stabilizálni képes oroszlánokat különböztet meg. A rókák új utakat tesznek járhatóvá, majd az oroszlánok beülnek az alapvonásaiban a rókák által megformált új struktúrába, és rögzítik azokat.

Nem vitás, hogy a „nagy” generáció róka volt. Ezen nemzedék reprezentatív csoportja vezényli az 1989-es politikai fordulatot,  majd legjelentősebb alfrakciója, a késő-kádári technokrácia vezényli azt a gazdasági rendszerváltást, melynek révén a félperifériás szocializmus hatalmas robajok közepette félperifériás újkapitalizmussá alakul át. Utóbbi legfőbb jegyei (egy szervetlen újraiparosítás eredményeként) a gazdaság és társadalom kettős szerkezete, a gazdaság nagyfokú kitettsége a világpiaci folyamatoknak, és a megállíthatatlanul növekvő erős egyenlőtlenségek, egyre jelentősebb társadalmi rétegek tartós leszakadása.

A rókák által teremtett viszonyok óriási feszültségei vonzzák be 1998-ban, majd 2010-ben másodszor is a hatalomba az oroszlán generáció reprezentatív csoportját, a Fideszt, melynek szándékai és törekvései és az ezekhez kapcsolódó unortodox hatalomgyakorlási módszerei ellenére sem lehet más funkciója, mint a magyarországi félperifériás újkapitalizmus alapvető egyenlőtlenségi viszonyainak karakteresebbé tétele, szentesítése és stabilizálása. És hogy erre a belátható jövőben valóban képes, annak a 2014-es választási eredmények ékes bizonyítékát adják.

1999-ben azt írtam, hogy mivel a Fidesz generáció szülei nem alkottak önálló nemzedéket, ezen generáció tagjai – különösen annak reprezentatív csoportja – a náluk csak nagyjából tíz évvel idősebb „nagy” generációval szemben, a velük való harcban fogják kialakítani önálló identitásukat – és ez így is történt. (Gondoljunk csak a mai hatvan-hatvanöt éveseknek második Orbán kormány időszakában történő tömeges eltávolítására a társadalmi élet majd minden területéről.) Azzal a megkötéssel, hogy valódi felnőtté válásuk csak akkor következhet be, ha a teljes tagadás után képessé válnak a „nagy” generáció pozitív tulajdonságainak személyiségükbe való integrálására. Ez azonban nem következett be, és nem is várható, hogy bekövetkezik.  A „nagy” generáció talán legfontosabb – és egyben legproblematikusabb – tulajdonságai, a szabadság értékének feltétlen tisztelete egyfelől, az elesettek iránt érzett baloldali ihletésű, küldetéstudattal áthatott szolidaritás másfelől, szinte teljességgel hiányoznak belőlük. Azt írtam róluk, hogy szentimentális hatalomtechnikusok: időnként hisznek különleges nemzeti küldetésükben, a keresztény konzervativizmus eszméjében, a kapitalizmus sajátos magyar útja  megvalósulásának lehetőségében -  de  ebből a gyakorlatban csak egy pragmatikus  hatalomtechnikai megfontolások diktálta döntési mechanizmus működtetésére telik.

1999-ben a Fidesz vezette politikai elit pozicióját bizonytalannak láttam. Hozzátéve: „Legfőbb riválisát azonban már a Bit-es MSZP-s politikusok jelentik, akik szintén alkalmasak a korosztály „reprezentatív csoportja” szerepének betöltésére. S akik – győzelmük esetén – hozzájuk képest nem fognak gyökeresen újat hozni, sem gazdasági-hatalmi szövetségeseik megválasztásában, sem a társadalomhoz való viszonyukat illetően.”  S valóban: az 1998 és 2002 közötti Fidesz-kormányhoz hasonlóan Gyurcsány, majd Bajnai kormánya szintén döntően a nagyburzsoázia kormánya volt – még abban is egyeztek, hogy utódaihoz hasonlóan és a nemzeti retorika ellenére a Fidesz-kormány is inkább a multinacionális tőkét, mintsem a nemzeti tőkét támogatta elsősorban.

Tartalmát tekintve hasonló a két hatalmi csoportnak a társadalomhoz való viszonya, és ezt meghatározó értékei is: mind a középgenerációs „szoclibek”, mind a „fideszesek” alapvetően csupán hatalomgyakorlásuk terepének, semmint olyan emberek csoportosulásának tekintik Magyarország népét, melyért  felelőséggel tartoznak. Taktikailag azonban döntő különbségek mutatkoznak: a „fideszesek” képesek ráérezni a magyar társadalom mentális-érzelmi állapotára és politikai üzeneteiknek ehhez való igazítására, a középgenerációs „szoclibek” viszont szinte egyáltalán nem.

A magyar társadalom többsége a rendszerváltást követően a gazdasági lecsúszás mellett súlyos identitási válságba került: a régi szerepek, identitások elolvadtak, új és vállalható szerepek,  identitások pedig a hatalmas forgatagban nem tudtak kialakulni. A 2010-es választások idején, majd azt követően is, egészen a 2014-es kampányig, a Fidesz nem csak gazdasági felemelkedést ígért az emberek számára, hanem azt is, hogy olyan közösséggé formálja őket – „Együtt az ország” – melyben mindenki számára jut jól értelmezhető szerep – identitás.  „Senkit sem hagyunk az út szélén” – ez nemcsak gazdasági természetű üzenet volt. Bár a Fidesz kormány gazdasági ígéreteit nem tudta teljesíteni – csak a lakosság leggazdagabb tíz százalékának jövedelme tartotta meg reálértékét, mindenki másé csökkent, a legszegényebb tíz százalékhoz tartozóké éppen tíz százalékkal – sikeresen el tudta viszont hitetni az aktív szavazópolgárok nagyobbik részével nemcsak azt, hogy mindannyiukra szükség van, hanem azt is, hogy ők így együtt  szabadságharcos magyarok, akik akár az egész világgal is képesek szembeszállni. A Fidesz kampánygépezete helyreállította, stabilizálta sokak önértékelését – és ezzel ismét megnyerte a választásokat.

Azért is, mert a középgenerációs „szoclibek” most sem tudták eltitkolni, hogy valójában megvetik az országban élő embereket. Bajnai Gordon például legalább kétszer nagy nyilvánosság előtt azt üzente a társadalom tagjainak, hogyha félnek kiállni mellettük, akkor húzzanak magukra narancs színű pólót Fidesz felirattal, és a szavazófülkében tegyék az Összefogás-Kormányváltók mellé az ikszet…

***

A Fidesz államát maffiaállamnak nevezni – miként  Magyar Bálint teszi – egyszerű publicisztikai túlzás. Valójában a Fidesz és Orbán Viktor az elmúlt négy évben nem tett mást, mint megpróbálta megtörni a gazdasági elit politikai elit feletti húsz éves uralmát. Ha ma maffiaállamról beszélünk, akkor e logika alapján korábban maffiaburzsoáziáról kellett volna beszélnünk. Hiszen mindaz, amit ma a politikai elit megtesz a „gazdasággal”, azt megtette már a „gazdaság” is a politikai elittel – rengeteg példát lehetne erre hozni, most csak kettőre utalnék. Egyrészt a versenyszabályok felfüggesztésére a privatizáció „legvadabb” időszakában, másrészt arra a mai, de már régen megfigyelt gyakorlatra is, hogy a gazdasági elit tevékenységét szabályozni hivatott jogszabályok igen sok esetben egy-egy nagyvállalkozó ügyvédi irodájában születtek – és születnek. Csak míg korábban ennek kezdeményezői a gazdasági elit tagjai – kijárói –  voltak,  most inkább a politikai elit áll elő hasonló ötletekkel.  (A két szféra gazdag történeti múltra visszatekintő összefonódását jól mutatják Koren Miklós, Szeidl Ádám és Szilágy Katalin kutatásai a politikai kapcsolatok jelentőségéről a közbeszerzésekben: a szerzők minden eddigi kormány alatt hasonló intenzitású kapcsolatot mutattak ki, megítélésem szerint mostanra csak az változik, hogy míg korábban inkább a vállalkozók voltak, mostanra döntően a politikusok  lettek  az  „ötletgazdák”.)

Másrész a politikai és gazdasági elit kapcsolathálója ma sokkal képlékenyebb, változóbb annál, mint ami egy hierarchikus, szigorú szabálykövetéssel mozgatott maffiaszerű képződményt jellemez. Ennek legfontosabb oka az, hogy a politikai elit képtelen a gazdasági elit minden tagjának azonos intenzitású uralására. Egyrészt a korábbi kurzusokból olyan erős magyar burzsoákat örökölt, sőt hosszú ideig támaszkodott is rájuk – elsősorban Csányira és Demjánra gondolok – akiknek birodalmai „országok az országban”. A második Orbán-kormány már néhányszor össze is rúgta velük a port. Másrészt minden szabadságharcos retorika ellenére ez a kormány sem merte felvállalni a multinacionális szektorral való teljes, totális konfrontációt. („Ne azt figyeljék, amit mondok, hanem amit teszek” – üzente többek között nekik számos alkalommal Orbán.)  Eme kötöttségeket ellensúlyozandó kellett létrehoznia közpénzből a saját, „külön bejáratú”, „nemzeti” burzsoáziáját, de ezektől sem érezheti teljes biztonságban magát, mert ezek is bármikor a fejére nőhetnek. Ezért elsősorban az állami megrendeléseken keresztül folyamatosan versenyezteti és megosztja őket – miként a senki által nem ismert tartalmú stratégiai megállapodások rendszerén keresztül folyamatosan versenyezteti és megosztja a „multikat” is.  Célja a hazai és külföldi nagyburzsoázia helyzete képlékenységének, bizonytalanságának folyamatos fenntartása, és egyáltalán, a tulajdonviszonyok és az azokra vonatkozó szabályrendszerek permanens labilitása. És pontosan ez a kiszámíthatatlanság az, ami az így összeálló hatalmi rendszert elsősorban megkülönbözteti a maffiaszerű képződményektől. 

Mindazonáltal az Orbán Viktor vezette politikai elitből és a hozzá kapcsolódó oligarchiából összeálló hatalmi szerkezetnek a fő társadalmi folyamatok alakítását tekintve nem voltak és nincsenek hatékony korlátai. Nem csak általában kell itt a fékek és ellensúlyok rendszerének kikapcsolására gondolni – miként azt Szabó Tímea megfogalmazta, maga a parlament is csak bábszínházként működik és fog még inkább működni.  Nem beszélve arról, hogy a szakszervezetekről sem hallani szinte semmit – a szakszervezeteket a kormány egyszerűen megvásárolta. Néha olyan hír jelenik meg a médiában, hogy a fő szakszervezet helyi ügyekben a kormány segítségét kéri. (Például az EVM Háztartásvegyipari és Kozmetikai Zrt. ki nem fizetett munkásai ügyében.) Nem tüntetést szervez, nem a munkásság szolidaritását szervezi, hanem a hatalomhoz folyamodik…Miként tette a Munka Törvénykönyvének a munkasságra nézve egyértelműen hátrányos módosításakor is.

A késő-kádári technokrácia példáján, mely úttörő szerepet játszott a gazdasági rendszerváltás irányításában, felmerülhet a lehetősége annak, hogy megszületik egy olyan új, fiatal technokrácia, mely felülről korlátozza a kormányzati unortodoxia kiterjedését. Ez azonban nem reális opció: a késő-kádári technokrácia egy olyan gazdasági hatalmi vákuumban szerveződött meg, amikor az állam gazdasági ereje már összezsugorodott, de nem alakult még ki erős burzsoázia sem – most azonban más a helyzet. Az erős gazdasági hatalmi jogosítványokat magához ragadó állam és a külföldi, valamint helyi burzsoázia között nincs egy talpalatnyi hely sem, melyen egy új, országos és globális perspektívában gondolkodó gazdaságpolitikai elit megvethetné a lábát. Ez a hiátus képeződik le abban, hogy Máriás Leopold kutatásai szerint a fiatal technokraták vagy messze ívben elkerülik a politika szféráját, vagy tökéletesen idomulnak a politikai-kormányzati elit vagy/és a burzsoázia játékszabályaihoz, elvárásaihoz.

A szekértáborokba, törzsekbe szerveződő értelmiség  egyelőre szintén nagyon távol van attól, hogy önálló víziót legyen képes megfogalmazni az ország előtt álló alternatívákról, és ennek bázisán tudjon hangot adni a fennálló hatalommal szembeni kritikájának. De a Fidesz-uralommal szemben megszerveződő, függetlennek induló mozgalmak – Milla, Szolidaritás, stb. – is az egyik pártosodó törzs áldozatává váltak: elsősorban az Együtt-2014 úgy felzabálta őket, hogy szinte nyomuk sem maradt. 

Az elmondottak alapján nem hiszek abban, hogy – néhány jelentéktelen gesztustól eltekintve – a harmadik Orbán-kormány konszolidációra és valamiféle önkorlátozásra fog törekedni. Az állandó erőfitogtatás, az állandó mozgósítás, az egymást követő kampányok, a szabályok állandó változtatása ugyanis jól bevált hatalmi eszközként funkcionálnak számára.  És mivel a mostani választások visszaigazolták ezek sikerességét, eme hatalmi eszköztárat már csak rutinból is alkalmazni fogja abban az esetben is, ha az országnak mégis csak sikerül növekedési pályára állnia.

***

Mindazonáltal a tartós növekedési pályára való rátalálás főként csak illúzió.  Nem elsősorban a magas államadósság, a keleti – elsősorban orosz – kapcsolatok túlzott forszírozása vagy az alacsony beruházási ráta miatt. Ami az elmúlt huszonöt évben – és leginkább az elmúlt négy esztendőben – hatásait tekintve a legdrámaibb módon sérült, az a humán erőforrások minősége – márpedig Jánossy Ferenctől tudjuk, hogy ez a minőség a hosszú távú növekedés legalapvetőbb tényezője. Egy olyan országban, ahol többszázezer gyermek éhezik és a lakosság legalább negyven százaléka a létminimum alatt él, nos ott a fiatal nemzedékek egyszerűen nem juthatnak hozzá azokhoz az alapvető tudástőkékhez, melyek szükségesek egyfelől saját boldogulásukhoz, másfelől a társadalom dinamizálásához. Vagy akik mégis hozzájutnak, azok előbb-utóbb elhagyják az országot.

És/mert egy ilyen országban csak illúzió marad az erős, független középrétegek kialakulása.

A rendszerváltás kezdete óta egy hamis, rossz dilemma osztja meg a politikai elitet, az értelmiséget – és a társadalmat. A „szoclib” politikai elitek és értelmiségiek úgy vélik, hogy mivel a kaptalista berendezkedés alapvetően jó, a „középosztállyal” nem kell törődni – elboldogul az magától -, ami azt jelenti, hogy az állami redisztribúció tárgyát jelentő erőforrásokat egy rászorultsági elv alapján a társadalom legszegényebb csoportjai számára kell átcsoportosítani. A jobboldal viszont a „középosztályra” „tesz”, egyik legfontosabb alapelve az, hogy azokat kell támogatni, „akik a hátukon viszik az országot” (Orbán Viktor kifejezése a kilencvenes évek végéből). Sőt, a mai Bogár László már odáig is elmegy, hogy a társadalom egyharmada menthetetlen, az oda tartozókat egyszerűen a sorsukra kell hagyni, hogy a többiek boldogulni tudjanak.

Szóval melyik ujjunkat harapjuk? Az adott körülmények között – erre mindjárt rátérek – „rásegítő intézkedések” nélkül a „középosztály” nemhogy megerősödni nem tud, de folyamatosan hanyatlik, süllyed szegénysorba – és ez kikezdi munkaképességét is. Vagy akinek módja, tehetsége és vállalkozó kedve van, az kivándorol.  Azt viszont mondanom sem kell, hogy a szegényekről és magatehetetlenekről való gondoskodás a legeslegelemibb társadalmi feladat: amint arra Ferge Zsuzsa is rámutatott, minden vallás előírja.

És a rossz, hamis dilemmának csak nem szándékolt rossz megoldása lehet: a Tárki adatai szerint 2009 és 2012 között a tehetősek és a felső középrétegek aránya nem változott (8 és 27 százalék mindkét évben), a középrétegek közepének és az alsó középrétegeknek az aránya csökkent (31 százalékról 30 százalékra, illetve 22 százalékról 21 százalékra), a szegénynek nevezettek aránya ugyanakkor nőtt (12 százalékról 14 százalékra). Vagyis a „középosztály” kormánya regnálásának első éveiben is a korábbi tendencia folytatódását látjuk: a „középosztály” lesüllyedését szegénysorba. (1987-ben a tehetősek aránya 6 százalék, a felső középrétegek, a középrétegek közepét jelentő rétegek és az alsó középrétegek aránya 27, 39 és 24 százalék, a szegénynek nevezettek aránya pedig 4 százalék volt.)

A rossz dilemma forrása alapvetően nem a politikai, gazdaságpolitikai vezetés alkalmatlanságából vagy viszálykodásából, hanem a magyarországi – és jórész kelet-európai – rendszerváltásokat követő kapitalizálódás sajátosságaiból fakad: történelmileg egyedülálló módon ehhez nem csak hogy nem álltak rendelkezésre a gazdaságpolitikai vezetés/vezetések által szabadon felhasználható külső erőforrások, de már a kezdet kezdetétől forráskivonás történt és történik az országból. Adósságtörlesztés, osztalékkivonás, offshore és egyéb formákban. (Lehet persze és indokolt is hivatkozni például az elmúlt négy év teljesen felesleges presztízsberuházásaira, ezek forrásemésztő hatása azonban a kiáramló nagy tételekhez viszonyítva nem igazán jelentős.) Ilyen körülmények között pedig a belső tőkefelhalmozást csak a társadalom egyre nagyobb részének lecsúszása, elszegényedése árán lehetett és lehet biztosítani – váltakozva „harapva” hol a „középosztályba”, hol a legszegényebbekbe.  Ez az alapképlete a magyarországi, és jórészt a kelet-európai félperiféria legújabb kori kapitalizálódásának. És eme alapképlet váltakozó élességű tematizálása a titka a Fidesz erejének, hatalmi pozíciója konzerválódásának és a szélsőjobboldal ijesztő előretörésének – valamint ezzel párhuzamosan a problematikát teljességgel megkerülő, sőt önmaga előtt is elhazudó a „baloldal” kudarcának.  Ezért reális egyben Szelényi Iván jóslata Magyarország – és a térség egészének  – „putyinizálódásáról”.

A magyarországi szélsőjobboldal szinte egyedülálló megerősödése és a „putyinizálódás” közvetlen összefüggésben vannak – lesznek – egymással. A Jobbikkal való verseny erősiti és erősíteni fogja nemcsak a Fidesz „szabadságharcos” retorikáját, de erre irányuló tényleges motivációit is – miként ezzel összefüggésben diktatórikus, féldiktatórikus törekvéseit is. Utóbbira már csak azért is „szükség” lesz, mert a társadalom jelentős csoportjainak további lecsúszása az ellenállás parlamenten kívüli formái megszületésének/újjászületésének sugárszerűen feltörő forrása lehet, és az ebből létrejövő mozgalmakat csak erőszakos eszközökkel lehet majd meghátrálásra kényszeríteni.  Ellenkező esetben ugyanis eme mozgalmakat megint csak a várhatóan újra radikalizálódó szélsőjobboldal fogja integrálni.

Hacsak nem következik be a baloldal teljes újjászületése, melynek alapfeltétele az ország – és a térség – valóságos problémáival való, minden korábbi tabut félretevő szembenézés. De elsősorban is az újraelosztást szabályozó korábban említett „alapképlet” megváltozása, vagy legalábbis módosulása. Ami viszont a világrendszer kiépültségének mai szintjén nemcsak tőlünk függ.

Az is elképzelhető szcenárió azonban, hogy szinte semmiféle társadalmi ellenállás nem fog kibontakozni – a lecsúszókat annyira le fogja kötni a napi túlélés biztosítása, hogy sorsuk ellen protestálni nem lesz már erejük. És/de ez a legrosszabb, ami történhet velünk…

A cikk az Élet és Irodalom 2014 április 25-i számában jelent meg. A cikket az Élet és Irodalom engedélyével utánközöljük.