A felzárkózás egy mítosz

2014.09.26. 12:33 komoroczki tunde

A fejlett világhoz történő felzárkózás ígérete a rendszerváltás óta eltelt két évtizedben egy mítosszá vált, és azt ma már annak eredeti hirdetői, a liberális értelmiség sem vallja. Az Orbán-rezsim működésével bevégződik a leleplezés, és elkezdődik a mítoszgyártás egy új korszaka. Hogy honnan erednek ezek a mítoszok, kik a kigondolói, és milyen körülmények között hirdetik igazságukat, ahhoz érdemes megnézni azt a történelmi folyamatot, aminek kényszerei között az újraszerveződő elitek megfogalmazzák ígéreteiket. A Fordulat 21-dik számának bevezető cikke a rendszerváltás évfordulója kapcsán arra keresi a választ, hogy a tőkés világrendszerben versengő helyi elitcsoportok milyen narratívákba csomagolják az ígéreteiket a saját felhalmozásuk érdekében. A szerzők megállapítása szerint ugyanis a narratívák mindig a felhalmozás kényszerű ciklusai mentén váltakoznak, ami alól sem Orbán, sem a rendszerváltás nem kivétel. A most megszerveződő rezsimet sem lehet a nemzetközi válság nélkül megérteni. Az 1989: szempontok a rendszerváltás globális politikai gazdaságtanához című tanulmány szerzői a gazdasági és politikai rendszerünk történetét a magyar betagozódás szempontjából elemzik.

26322_kopernikusz-1.jpg

Aki Magyarország bajait nem kizárólag a politikai uralkodó osztály önös és hazug döntéseire akarja redukálni, hanem kíváncsi azokra a kényszererőkre is, amelyek rendszerszinten sodorták az országot arra a pályára, amin most van, annak érdemes a kezébe vennie a Helyzet Műhely szerkesztésében megjelent Fordulat 21-dik számát és elolvasni Éber Márk Áron, Gagyi Ágnes, Gerőcs Tamás, Jelinek Csaba és Pinkasz András 1989:  szempontok a rendszerváltás globális politikai gazdaságtanához című cikkét. A szerzők hiánypótló cikket írtak: az értelmetlen moralizálás helyett az ideológiák mögé tekintve helyezik kontextusba 1989-et, az értelmiségi csoportok hozzáállását a rendszerhez, és világítanak rá többek között a Matolcsy-féle gazdaságpolitika céljaira, a függő pályájára, az osztálypolitikájára és ennek mögöttes okaira.

A magyar társadalmi és politikai viszonyok, a „felzárkózni való képtelenségünk” megértésére teljesen új szemszöget kínálnak a szerzők. Elemzési keretük az a világrendszer (aminek mi is része vagyunk), aminek alapját a termelés szerkezete eredményeként létrejövő tulajdonviszonyok és az egymással függő viszonyban levő társadalmi csoportok képezik. Ebbe a rendszerbe az államok, társadalmi csoportok munkamegosztásuk révén hierarchikusan tagozódnak be: centrumként köznyelvünkben a Nyugat, illetve Észak, félperifériaként többek között Közép-Kelet és Kelet-Európa, és perifériaként leginkább Afrika és Latin-Amerika egyes államai. Bevett megközelítés a centrumhoz mérni a félperiféria és periféria működését, és ez utóbbiakat torzultnak, félresiklottnak tekinteni: a szerzők arra hívják fel a figyelmet, hogy a hierarchia csúcsán levő centrum előnyei nem az adott nemzetek karakterológiájából, vagy a jó vezetők jó döntéseiből fakadnak, hanem éppen a félperifériával és a perifériával való viszonyrendszeréből. Vagyis a kelet-európai országok sajátosságainak vélt „kudarcos felzárkózási kísérletek”, „elmaradottság”-konklúziók helyett arról olvashatunk, hogy ezeknek az államoknak a nyugati partnereikhez mért relatív fejletlensége nem egy (ön)hiba a rendszerben, hanem éppen a rendszer egyik fontos eleme - nem időbeli lemaradásról, hanem a nyugati fejlődéssel együtt járó közös (egyenlőtlen) fejlődésről van szó. Ez a rendszer pedig dinamikusan változik ugyan, de úgy, hogy annak minden eleme folyamatos kölcsönhatásban van egymással, az egyenlőtlen viszonyok pedig egyenlőtlen mozgást produkálnak.A cikk egy olyan globális perspektívába helyezi a magyar folyamatokat, amelynek legfontosabb eleme a függő pálya, és felhívja két olyan fontos tényezőre a figyelmet, amit a magyar és nemzetközi sajtó is ritkán kapcsol össze, holott szorosan összefüggnek: a technológiával való rendelkezés,mint a versenyképesség záloga, illetve az eladósodás (külső finanszírozás) problémája mint a nyugati technológiaimport ára a relatív alacsony értékű export mellett.

Egyenlőtlen fejlődés

A Fordulat 21. számának bevezető cikke azért is fontos írás, mert bár első ránézésre indokolatlanul hosszan tekint vissza a történelemben a rendszerváltás okait kutatva, arra hívja fel a figyelmünk, hogy a korai kapitalista rendszerbe való integrálódásunk óta nagyon hasonló sémák érvényesülnek a magyarországi történések alakulása során. A szerzők szerint a modern kori magyar történelem legmeghatározóbb állomása a XIV-XV. századi feudalizmus válságát követő időszak. A válságból ugyanis a cikk állítása szerint, eltérően jöttek ki az európai államok – a modern kapitalista termelési rendszer kialakulásakor például Angliában a földbirtokok bekerítése és a földbérleti rendszer kialakítása megteremtette a kapitalista viszonyok alapját, ezzel szemben a kelet-európai társadalmi csoportok közti küzdelmekből az arisztokrácia jött ki győztesen, ami a feudális viszonyok stabilizálásához vezetett. Kelet-Európa, így Magyarország is ezekkel a struktúrákkal kapcsolódott az immár kapitalizálódó nyugati államokhoz – nagyrészt az agrártermékek exportja és az arisztokrácia luxustermék-importja révén – de mindezt csak meglehetősen kedvezőtlen cserearányokkal sikerült megtenni. A kelet-európai államok pedig ezt a veszteséggel járó kereskedelmet az adóztatás szigorításával és a társadalmi struktúrák megmerevítésével, így például a második jobbágyság bevezetésével próbálták orvosolni helyi szinten. A kelet-európai államok, így Magyarország korabeli társadalmi és intézményi struktúráinak megmerevedése tehát szerves része volt a kapitalista világpiachoz való kapcsolódásunknak – nem pedig a betagozódás félresiklása.

Technológia- és tőkehiány, kedvezőtlen cserearány

A szerzők abban látják a fejlett nyugati, vagyis a centrum országok előnyét más államokkal szemben, hogy a centrum államok birtokolják és értékesítik magukra nézve jóval kedvezőbb cserearánnyal a fejlett technológiájú termékeket az azokat nem birtokló, jellemzően tőkében szegényebb országok számára. A „nyugati” államok számára előnyös cserearány a technológia- és tőkehiányos félperiféria számára azt eredményezi, hogy vagy növelni kényszerül az exportot a kiegyenlített(ebb) cserearány érdekében, aminek előállítására ritkán elegendőek a belső erőforrások, vagy külső finanszírozással (hitellel vagy beáramló működő tőkével) tömi be a technológia importjának többletéből származó hiányt. Előbbi az export állandó növeléséből fakadó kényszer miatt a szerzők szerint általában nem fenntartható hosszútávon, míg utóbbi a félperiferális országok külső függőségét és eladósodását teremti meg. Hiányossága a cikknek, hogy a technológia szerepét adottnak veszi és még csak említés szintjén se világít rá arra, hogy miért bír akkora jelentőséggel, hogy annak birtoklása alapvetően határozza meg a viszonyrendszert. De arról sem tudunk meg semmit, hogy miért a centrumországok képesek azt előállítani és ezáltal fenntartani ezt az egyenlőtlen viszonyt.

Fontos állítás viszont, hogy a korai kapitalizálódó államok a kezdetekben (és a mai napig) politikai, katonai és/ vagy kereskedelmi eszközök révén kapcsolták be a más termelési rendszerben működő államokat/entitásokat a maguk termelési rendszerébe. Vagyis a gyakran történelmi szükségszerűségként felfogott termelési- és viszonyrendszerek kialakulása sokkal hathatósabb közreműködést igényelt az annak fenntartásában érdekelt államok részéről, minthogy azt pusztán szükségszerű folyamatok eredményének lehessen betudni. A többek közt eltérő technológiai ellátottságból fakadóan aszimmetrikus viszonyrendszerben a korai kapitalizálódó államoknak sikerült centrummá válni és a kereskedelmi és termelési viszonyrendszerben maguk alá sorolni a rendszerbe bekapcsolt államokat. A hierarchikus viszonyba került térségek államainak a társadalmi csoportjai is hierarchiába tagozódtak: míg a nyugati társadalmakban tipikusan a tőkés felhalmozás eszközeit birtoklók kerültek előnyös helyzetbe, addig a félperiférián, így Magyarországon is, az exportra termelő, leginkább agrártermelők érdekeinek kedvezett a rendszer.

A cikkben kiemelt hangsúlyt kap két ideológia, amik mögé tekintenek a szerzők – a protekcionizmus és a liberalizáció. Ezek kapcsán arra mutat rá a cikk, hogy az ideológiák sosem önmagukban vizsgálandók, hanem minden esetben meghatározott társadalmi csoportok elitjei által megfogalmazott stratégiákként. Míg a protekcionista gazdaságpolitika az iparfejlesztést támogató piacvédők, addig a liberalizáció az agrárexportra termelők érdekeinek kedvez -, Magyarország esetében a félperiferiális helyzetből való kitörés ígéretét rejtik magukban. Valójában azonban ezek nem csak a történelmi tapasztalatotokat elnézve hamis dilemmák, hiszen sosem eredményeztek kitörést, de a szélesebben vett rendszer működési logikája miatt sem képesek beteljesíteni az ígéretüket. A szerzők - meglehetősen determinisztikusan – illúziónak tartják a helyi elit választásának betudni, hogy éppen melyik érvényesül vagy érvényesült mindeddig.

A cikk végigveszi az elmúlt 150 év globális méretű válságait és az azokhoz vezető folyamatokat - mindben hasonló mozgatórugókat vélnek felfedezni a szerzők. Az 1870-es krachot követő közép- és kelet-európai fellendülés okaként - amit a magyar történelem csak „belső modernizációként” emleget - a centrumországokban fölhalmozódott tőkemennyiség (helyben való visszaforgathatatlansága) miatti profitabilitási válságot jelölik meg. A centrumban kialakult krízis ideiglenes megoldásaként - de valójában a szétterítéseként - indult meg a tőkeexport a félperifériára hitel és működőtőke, vagyis beruházások és államkölcsönök formájában. Nem kap kiemelt hangsúlyt, de fontos eleme a cikknek, hogy a polgárosodást és a proletarizációt ugyanannak az éremnek a két, egymástól elválaszthatatlan oldalaként kezeli (érdemes lett volna bővebben kitérni arra, miért fakad mindez a tőkés termelési mód működéséből). A 19. század második felében a magyarországi termelési viszonyok kapitalizálódása (ami a szerzők szerint nem volt más, mint a centrumországok 1870-es túltermelési válságának következménye, vagyis annak szétterítése) nem átfogó, de jó esettanulmány arra, hogy a félperiféria polgárosodása és az ezzel járó proletarizáció hogyan elválaszthatatlan a centrum felhalmozási ciklusától. A centrumban felgyülemlett és a félperifériára áramló működőtőke és hitelek fontos következménye, hogy a tőke ideiglenes kihelyezésével hazánkban részben ekkor alakultak át a termelési viszonyok - ekkor számolták fel például az önellátó birtokrendszert, megjelent a szabad agrármunkaerő, a nemzeti tőke, és indult be a polgárosodás, valamint ennek funkcionális velejárójaként a proletarizáció. A helyi elit nagyrészt ekkor el is veszítette a termelés feletti kontrollt a centrum monopol vállalatainak megjelenésével, a bejövő tőke pedig a megjelenő vállalatokon és bankokon keresztül legnagyobb részt visszaáramlott a centrumba. A szerzők szerint tehát a polgárosodás a félperiférián nem más, mint a centrum felhalmozásával járó és azt segítő jelenség. Az ideiglenes fellendülés azonban a hosszú 19. század végével nem kínált valódi felzárkózást, hanem, akárcsak a korábbi évek merkantilizmusa, ugyanúgy egyenlőtlen fejlődéshez vezetett. Persze értelemszerűen ekkor sem egy egyirányú függő viszonyról van szó, hanem mindig átfogó kölcsönös függőségek rendszere áll fenn. Így nem csak a centrumban zajló folyamatok határozzák meg egyirányúan a periféria fejlődését, a folyamatok pont, hogy globálisan is kiterjednek és visszahatnak az egyes szereplőkre.

Az 1930-as évektől a második világháború utáni évtizedekig

A soron következő magyarországi folyamatok legfontosabb mozgatójaként a háborút, a területvesztést és jóvátételi terhek miatti államcsődöt elkerülendő felvett népszövetségi hitelfelvételt jelölik meg a szerzők. 1931-re az elsősorban agrárexportőr, illetve nyersanyagban és iparcikkekben importőr ország fizetésképtelenné vált a globális világgazdasági válság, a hirtelen megdrágult hitelek és az agrárárak drasztikus lecsökkenése hatására. Magyarország a kitörési kísérletek ellenére a német hadigazdaság érdekszférájába került, így a német gazdaság és hadiipar kiszolgálójává váltunk. Miután Magyarország a termelési rendszerben egy klasszikus félperiferiális viszonyban működött/működik a centrumországokkal, 1945 után is megmaradt tőke- és technológiahiányosnak. A szerzők szerint a relatív versenyképesség megőrzése (aminek ára részben a technológiával való rendelkezés) mindvégig cél maradt, ami a kemény valutához jutás ára volt. Így bár cél volt a kapitalista centrumtól való eltávolodás, ennek része lett volna mind a lemaradás, mind pedig a technológiai függés felszámolása. Erre az erőforrások központosításával az importhelyettesítő iparosítás tűnt megoldásnak, azonban az középtávon is exportkényszerhez vezetett. A KGST-országokkal való kereskedelem viszont nem oldotta meg a technológiahiányt, a Nyugattal folytatott kereskedelem pedig (néhány iparágtól eltekintve) a technológiaimport kedvezőtlen cserearányával járt Magyarország számára. A cikk szerint tehát valójában az ’50-es évek bezárkózását leszámítva sohasem szakadtunk el a centrumországoktól, sem kereskedelmi, sem pénzügyi relációinkat tekintve, sőt: az egész szocializmus egy felzárkózási kísérlet volt a kapitalista világrendszeren belül. Itt azonban sajnálatos módon összekeveredik az ideológia és a rendszerfolyamat - megkülönböztetendők ugyanis az ideológia mögött húzódó érdekek (szocializmus által megfogalmazott célok és megvalósítási kísérlet) a rendszerben adódó kényszererőktől (technológia, tőkehiány, KGST működése).

Újabb túltermelési válság

A ’70-es évek (centrum általi) túltermelési válsága és az olajárrobbanás nem a felhalmozást, hanem annak mikéntjét alakította át. A szövegnek ez a megállapítása elementáris jelentőségű, ugyanakkor hiányzik annak a kifejtése, hogy a felhalmozás módjának átalakulása milyen hatással van/volt a társadalmi struktúrák átrendeződése és a társadalmi osztályok beazonosítására. Ugyanis a felhalmozás a ’70-es éveket megelőző módja leginkább az iparhoz kapcsolódott és jól látható ipari tőkés, illetve ipari munkásosztályra tagolta a társadalom egy részét. A ’70-es évek válsága azonban megdrágította az ipari termelést és ez az ipar (és tőke) bizonyos részének a centrumból való elvándorlásával járt. Mindez pedig értelemszerűen a centrum lakossága által elvégezhető munka megváltozását is jelentette. A tőke és munka közti, korábban jól látható törés viszont, az új baloldali gondolkodók koncepciójával ellentétben, nem lényegileg változott meg, hanem formáját tekintve alakult át. Bár a felhalmozás részben elszakadt az ipari termeléstől, részben maga az ipari termelés helyeződött át a világ egyéb részeire, beindítva az újraiparosítást (természetesen nem a nyugati szakszervezeti mozgalmak által kivívott munkafeltételek között).

A válság további következménye volt a félperiféria, így Magyarország számára is, a technológia drágulása, ami tovább rontotta a cserearányokat, az olajárrobbanás eredményeként megjelenő devizabőség (petrodollárok ) miatt olcsó hitelekhez jutott a devizában már amúgy is eladósodott állam. Nem kedveztek a nagyrészt agrártermékeket (és nyersanyagot) exportáló országnak a közös agrárpolitika magas védővámjai sem. Az USA 1980-as évekbeli jegybankpolitikája az addig felvett hitelek kamatainak drasztikus emelkedését okozta, ami számunkra újabb hitelfelvételeket és az azok feltételéül támasztott költségvetési szigorítások elfogadásával járt. Az ország lassan a régió egyik legeladósodottabb államává vált, úgy, hogy közben tarthatatlanok lettek a megcélzott növekedési programok. A ’80-as évek második felére így megindultak a közjogi átalakítások, majd a tulajdonviszonyok átalakítása a spontán privatizációval. A szerzők szerint így a globális szinten túlértékelt pénzpiaci termékek, az elvándorló ipar és a növekvő adósságválság együttesen katalizálták a kelet-európai rendszerváltásokat.

1989

A KGST-államok, így a magyar állam szerepe pedig nem volt más a rendszerváltás környékén, mint megteremteni a menedzserréteg és a működőtőke formájában bejönni vágyó külföldi tőke felhalmozásának lehetőségét. Ennek eredményeként ezeknek a szereplőknek sikerült az állami vagyon fenntartható, ezért némi racionalizálással jól jövedelmezővé tehető üzemegységeit áron alul felvásárolni, és az államnál hagyni az adósságot és a meg nem térülő részlegeket. A cikk alapján tehát az egykori KGST államainak gazdasági szerkezetátalakítása a lényegét tekintve az alábbiakként ragadható meg. A centrumországok túltermelési válsága miatti piacszerzési kényszer kielégülése, a felesleges termelőkapacitások kikapcsolása a félperifériás kelet-európai államokban, illetve szintén a centrum ipari struktúrájának átalakítása részeként az általában alacsony hozzáadott értékű kelet-európai termelőkapacitások bekapcsolása a termelésbe. Ezt a strukturális átrendeződést nevezik belle époque-nak, ami megint csak úgy oldotta a centrumban felgyülemlett feszültségeket, hogy térben szétterítette azokat. A félperiféria államai más-más adottságokkal kapcsolódtak a centrumhoz, így a gazdasági szerkezetátalakítást is eltérő ütemben és módon valósították meg. Magyarországot úgy korlátozta be a külső eladósodottság, a hitelek visszafizetésének és a belső egyensúly megteremtésének kényszere, hogy az államcsőd elkerülése érdekében újabb kedvező kamatozású hitelekhez (IMF), illetve a centrumból érkező támogatások igénybevételéhez kellett folyamodnia (pl. Phare-program), amelyek feltétele a Nyugat igényeinek megfelelő reformok bevezetése volt (tőke szabad áramlása feltételének megteremtése). Érdemes lenne a tárgyaltnál bővebben vizsgálni, akárcsak tették a szerzők az 1870-es évek túltermelési válságát követő korszak beáramló működő-tőkéje esetében, az EU-s támogatások hatásait.

Ez a „sokkterápia” , amit a politika a felzárkózás egyik szükséges velejárójaként hirdetett és többek közt munkanélküliséggel, termelőszektorok felszámolásával és a társadalom egy jelentős részének elszegényedésével járt, se nem jelentett kiutat az adósságválságból, se nem fordított a kedvezőtlen külkereskedelmi cserearányon. A szerzők szerint az állam 2000-es évekre megvalósuló kirívóan magas adó- és jövedelempolitikája sokkal inkább egy jövedelemelvonó kényszer, mintsem egy szociáldemokrata társadalompolitika eredménye. Ezzel a megállapítással azonban kevéssé magyarázható akár a regionális viszonylatban bőkezű szociális intézményrendszer fenntartása a második Gyurcsány-kormányig, akár olyan munkavállalói rétegek béremeléssel történő jutalmazása, mint a közszféra.

Matolcsyzmus

Ami az ezredforduló Magyarországának társadalmi struktúráját illeti, az egykori állami vagyon megszerzésével (a külföldi befektetők mellett) kialakult egy hazai nagyvállalati tulajdonos réteg az egyik oldalon, egy bérből és fizetésből élő réteg a másik oldalon és megjelent másfél millió munkanélküli. Ami pedig mindennek eredményeként a magyar pártpolitikai palettát illeti, a szerzők meglátása szerint „a tőke és a politika új szövetségei […] létrehozták a rendszerváltás utáni két politikai-gazdasági blokkot: egyfelől a – tévesen – baloldalnak nevezett baloldali liberális, másfelől pedig a jobboldalnak nevezett nemzeti-keresztény-konzervatív blokkot.” A 2010-ben hatalomra került Fidesz gazdaságpolitikájához képest kevés szó esik a 2000-2010-es időszakról. A cikk alapmegközelítésének megfelelően a Bokros-csomagot követő viszonylagos költségvetési egyensúlyt és gazdasági fejlődést leginkább a világgazdasági rendszer átmenti felfutó korszakának tudják be a szerzők. Ezt azonban hamar még komolyabb, az állami- és a magánszektor eladósodása követte, a belső tőkeképzést a Gyurcsány-, majd Bajnai-kormány pedig teljesen a nemzetközi pénz- és tőkepiaci feltételeknek vetette alá. A 2008-as világválság nem csak az egyre fenntarthatatlanabbá váló, hazánkban is alkalmazott pénzügyi modellnek vetett véget, hanem a felhalmozás intézményi kereteinek is új távlatokat nyitott. Az Orbán-kormány pont egy olyan időszakban kapott kétharmados felhatalmazást a kormányzásra, amikor a korábbi intézményi keretek legitimációja Magyarországon erőteljesen megingott. A cikk kizárólag a külső történésekre vezeti vissza a változások szükségszerűségét, pedig a „baloldali liberális” oldal összeomlásához vezető körülményekben nem lehet figyelmen kívül hagyni az olyan eseményeket, mint a miniszterelnök 2006-os balatonőszödi beszéde, az október 23-i zavargások és az azok elleni rendőrség általi fellépés vagy a kormányoldal korrupciós botrányai. Ennek ellenére hiánypótló az a megvilágítás, amibe a cikk a Matolcsy-féle gazdaságpolitikát helyezi. A legfelső jövedelmi kategóriába tartozóknak kedvező adó- és jövedelempolitikát nem valami eredendő gonoszságra vezeti vissza, hanem az állam külső finanszírozásnak leépítését célzó politikára: a szerzők szerint a gazdaságpolitika egyik legfontosabb vezérlője annak a nemzeti tőkésosztálynak a megteremtése, ami képes többek között az állam finanszírozására ahelyett, hogy azt hosszabb vagy rövidebb lejáratú, meghatározott politikai feltételek teljesítéséhez kötött kívülről felvett kölcsönökkel oldaná meg.       

Konklúzió

Összességében az 1989 című cikk – determinisztikus megközelítése ellenére is – hiánypótló. Mindenkinek érdemes elolvasni, aki értetlenül áll a magyarországi történések előtt. Az írás leginkább egy olyan elemzési keretet kínál, amiben nem kapunk kielégítő választ az egyes szereplők lépéseire, de megismerjük azt a pályát, amin lehetőségük van mozogni.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://fenteslent.blog.hu/api/trackback/id/tr106732673

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: A felzárkózás egy mítosz 2014.09.26. 16:13:01

A fejlett világhoz történő felzárkózás ígérete a rendszerváltás óta eltelt két évtizedben egy mítosszá vált, és azt ma már annak eredeti hirdetői, a liberális értelmiség sem vallja.

Trackback: Mandiner blogajánló 2014.09.26. 16:00:02

Ezt a posztot ajánlottuk a Mandiner blogajánlójában.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nem lehet felzárkózni. A VIP klub nem enged be új tagokat. Ma már ők is mennek lefelé.
@maxval a bircaman: Homofób kérődző megint hülyeséget bégettél,húzzál putinka legelőire,ahol 4 rubelből 3-at ellopnak.
Úgy nem fogunk felzárkózni hogy a pénzosztásnál,poziciók betöltésénél legfontosabb a készséges nagy csapásszámú nyelv.Poltpetike kinevezése óta megszünt a jog ebben az unortodox félázsiai Gazprom barakkban,visszaléptünk a középkorba.
" A legfelső jövedelmi kategóriába tartozóknak kedvező adó- és jövedelempolitikát nem valami eredendő gonoszságra vezeti vissza, hanem az állam külső finanszírozásnak leépítését célzó politikára: a szerzők szerint a gazdaságpolitika egyik legfontosabb vezérlője annak a nemzeti tőkésosztálynak a megteremtése, ami képes többek között az állam finanszírozására ahelyett, hogy azt hosszabb vagy rövidebb lejáratú, meghatározott politikai feltételek teljesítéséhez kötött kívülről felvett kölcsönökkel oldaná meg. " --

ez találó.

Ellentétben a centrum országok polgárosodó,majd polgárosodott nemzeti középosztályaival,a matolcsyzmus által (közpénzből)létrehozandó magyar nemzeti középosztálynak nincsenek (és ne is legyenek a hatalommal szemben) politikai feltételei.
Biztos recept a további magyar elakadásra.
A tőkeerő terén és az innovációs versenyben a centrum, a munka mennyiségi kínálatában és árában a távoli periféria diktál. Összességében a termelési tényezők várható alakulása nem teszi lehetővé a felzárkózást a centrumhoz.

Az átmeneti élénkülések eredményeit a periodikus válságok megsemmisítik. Gazdaságtörténeti tény: az esetleges, gyenge, pár évtizednyi konvergenciát rendre masszív divergencia követi: I. világháború – II. világháború – olajárrobbanások – a keleti blokk felbomlása – adósság- és hitelválság.

Az osztrák GDP 1960 óta csaknem 4,5-szeresére, a magyar GDP csak 3,8-szeresére nőtt, és jelenleg az olló éppen tovább nyílik.

A mélyben komoly erők hatnak, amik nem engednek felemelkedni a trendvonalról. Ez a realitás, lényegében ezer éve.

Magyarország számára a reális cél a leszakadás mérséklése, a régiós – félperifériás - szint megtartása.

A külföldi működőtőkék által indukált profitáramlások egyenlege természetesen a centrumnak kedvez.

A külföldi kölcsöntőkék kamatai is a centrum felé áramlanak.

A perifériába irányuló kohéziós transzferek ezt csak részben ellensúlyozzák. Ezen pénzek felhasználása egyébként elméletileg sem növelheti a periféria hatékonyságát, mert döntően nem a piac allokál, hanem a – korrupcióval erősen fertőzött – bürokrácia. Kifejezetten káros egy nemzetgazdaságnak, hogy számos vállalat a pályázást, az egyéni kijárást gyakorolja, nem a piaci alkalmazkodást. Ez is egy olyan mechanizmus, ami konzerválja a periféria hátrányát.

Az európai centrum - a puritán Észak-Nyugat - valójában nem is költhet többet a szükséges minimumnál az elmaradottabb déli és keleti régiók konvergenciájára, mert akkor maga is lemarad az észak-amerikai és az ázsiai centrumokkal szemben. Ez országon belül is így működik: Észak-Magyarország nem konvergál Közép-Magyarországhoz, Szicília nem konvergál Lombardiához, és Kína belső területei sem konvergálnak Pekinghez, hanem biztosítják a kimeríthetetlen, olcsó munkaerő-kínálatot a centrumok számára. A centrumnak jól jön a jóléti olló által generált migráció a perifériáról.

Az aktuális magyar gazdaságpolitika a centrum-periféria folyamatokon túl is gyengíti a növekedési potenciált: voluntarista, etatista, befektetés ellenes. Túlzott és improduktív az állami tőkeallokáció: termelő és szolgáltató cégek államosítása, stadionépítés, valódi verseny nélküli közbeszerzések, állami földek tényleges verseny nélküli bérbeadása és főleg a vele járó uniós pénzek átjátszása a hűbéreseknek, trafik-osztás, bank-osztás,stb.stb.stb..

Az eu-s pénzek nélkül számítva a beruházások aránya a GDP-hez mérten 15-17%-ra esett (optimális 20-24% lenne). A beruházások volumene közelíti az 1999-es szintet, és ami még sajnálatosabb, az 1979-es (!!!) szintet is.

A terlmelési tényezők: a tőke, a természeti adottságok, a munka és a technikai haladás mennyiségi és minőségi vizsgálata alapján megállapítható, hogy Magyarországon egyik területen sem várható érdemi pozitív elmozdulás belátható időn belül. Hosszabb távon belső erőből egyedül a munkaerő minőségét lehetne emelni az oktatáson keresztül, illetve kedvező körülmények megteremtése esetén ismét nőhetnek a külföldi működőtőke-beruházások, ám ezen tényezők erősödése is csak a centrumtól való távolodás fékezésére lesz elegendő.

A történelmi előzmények: az öt évszázadnyi gyarmati sor, a vesztett háborúk, az általános bizalmatlanság mindenféle "idegennel" szemben, a centralizált rendszerek máig tartó, veszedelmes ölelése, a széthúzás, a hatalmi elitek és a választói tömegek vonzódása a paternalista megoldásokhoz mind ugyanabba az irányba mutatnak: Magyarország társadalma elveszti az esélyét is, hogy valaha felzárkózzon Nyugat-Európához.

A produktív, piaci, versengő, szociális, demokratikus, puritán kapitalizmus a periférián illúzió marad.

Magyarország – ha a jelenlegi irányba halad - a következő évtizedekben leszálló ágban lesz gazdasági és társadalmi szempontból egyaránt, legjobb esetben stagnálás, pangás várható. Lesznek persze jobb éveink is közben, ha dől a pénz az EU-ból és veszik nyugaton az Audi-t, de alapvetően nem közelítünk a centrumhoz.

A magánfogyasztás és a közfogyasztás - egészségügy, oktatás, nyugellátás, tömegközlekedés, útfenntartás, közbiztonság - folyamatos lecsúszás után inkább balkáni szintre kerül.
Szerintem nem mítosz.
Az alapvető probléma nem a nyugattal szemben fennálló viszonyban van, hanem itthon: az adófizetési morál még mindig a béka segge alatt van, aki tud, az csal. Akinek meg volt/van lehetősege rá, az offshore-ba lopja ki a pénzt, amit le kellene adóznia, ez van a rendszerváltás óta. Ez okoz sokmilliárd dollárnyi hiányt, ha ez meg lenne oldva, már sokkal előrébb lennénk.
Ha ezt a hatást valaki nem kalkulálja bele bármilyen gazdagástani elemzésbe, akkor teljesen torz eredményt kap. Ebből következően a legtöbb elemzés alapvetően hibás.
Elég lenne megnézni egy ingatlan-adatbázist (ha lenne), hogy hány 100milliós palota épült az elmúlt két évtizedben, a jövedelemhez képest irreálisan magas számok jönnének ki, de nem a hitelezés miatt, és ez még csak az apró.
Szóval van itt pénz, csak elrejtve és többnyire rossz kezekben.
Vannak innovatív iparágak, amelyekkel nagyot lehetne fejlődni (nyersanyagok hiányában csak ez a lehetőség van), de ezeket nem tömték ki pénzzel az elvtársak (kezdve a politikustól a szobafestő vállalkozóig), mert nem az ország felzárkóztatása volt a céljuk, hanem az, hogy minél gyorsabban minél nagyobb vagyont akasszanak le. A gazdaság hagyományos szektoraival, úgymint kereskedelem, bankszektor, építőipar, turizmus és mezőgazdaság, tényleg nem lehet felzárkózni, csak a szintet tartani. A felzárkózáshoz sokkal célzottabb gazdaságfejlesztés kell, arra kell költeni, aminek van nemzetközi piaca. Hosszú távon lazán benne van az országban az 5%-nál nagyobb éves növekedés, csak ehhez megfelelően kellene beruházni. Olyan készterméket és szolgáltatást kell fejlesztenie és gyártania hazai vállalatoknak, amelyet a külföldi végfelhasználó fogyasztók megvesznek, nem csak néhány példányban, mint egy orvosi műszert, hanem százezrével. Az almán kívül nem nagyon van ilyen, és azokon sincs nagy nyereség.
@humboldt: Én köszönöm, hogy értelmesen foglaltál össze és reflektáltál. Szeretnék valamit még jobban nyomatékosítani: "Hosszabb távon belső erőből egyedül a munkaerő minőségét lehetne emelni az oktatáson keresztül..." Tehát most, állapítsuk meg, az oktatás de facto leépítésével (s aminek erősen negatív, visszahúzó hatása véleményem szerint 4-6 éven belül már erősen érzékelhető lesz) a tényleges/lehetséges felzárkózás elvi esélyét is elveszik Magyarországtól. Matolcsy várható új közgazdasági tankönyve az az üstökös lesz Magyarország egyre sötétlő egén, amely váteszként a komor jövő tartós, végzetes árnyát vetíti elénk, unokáink (és ha így marad, az EU) legnagyobb kárhozatára. Számukra, és így Magyarország számára ily módon nem marad más "jövő", mit a lassú elsorvadás. (Boldog reformkor: " régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban! Nem késik: elmúlt - pedig nem is volt.)
"Ennek ellenére hiánypótló az a megvilágítás, amibe a cikk a Matolcsy-féle gazdaságpolitikát helyezi. A legfelső jövedelmi kategóriába tartozóknak kedvező adó- és jövedelempolitikát nem valami eredendő gonoszságra vezeti vissza, hanem az állam külső finanszírozásnak leépítését célzó politikára: a szerzők szerint a gazdaságpolitika egyik legfontosabb vezérlője annak a nemzeti tőkésosztálynak a megteremtése, ami képes többek között az állam finanszírozására ahelyett, hogy azt hosszabb vagy rövidebb lejáratú, meghatározott politikai feltételek teljesítéséhez kötött kívülről felvett kölcsönökkel oldaná meg."

Nem tudom eldönteni, hogy ez a bekezdés méretes ostobaság vagy rendelésre írott apológia vagy szemellenzős sötétség vagy... vagy...

Ugyan mutasson már valaki hosszú távon sikeres nemzeti tőkésosztály-teremtést itt a környéken. És nemzeti bezárkózás egy sérülékeny és a külkapcsolatoknak végletesen kitett országban? És mi az, hogy nemzeti, mármint a tőkemozgás vonatkozásában?

A politikai feltételekhez nem kötött magyar tőkésosztály vizionálása pedig vagy naivitás (ez understatement volt!) vagy gonosz propagandahazugság.
Sohasem lesz felzárkózás, nálunk ehhez nem adottak a körülmények, kár is álmodozni. El kell húzni innen, nincs más megoldás...
@mobilus: igen, a jelenlegi irányba haladva elméleti esély sincs a felzárkózásra.
"A legfelső jövedelmi kategóriába tartozóknak kedvező adó- és jövedelempolitikát nem valami eredendő gonoszságra vezeti vissza, hanem az állam külső finanszírozásnak leépítését célzó politikára: a szerzők szerint a gazdaságpolitika egyik legfontosabb vezérlője annak a nemzeti tőkésosztálynak a megteremtése"

Hülyeség, a legfelső jövedelmi kategória a gyakorlatban még mindig középosztály, és valójában a középosztály azon töredékének megjutalmazásáról szól, amelyik valami csoda folytán nem csal az adóval. Mert 10 vállakozóból 9 és fél igen.

Pusztán annyiról van szó, hogy a kevésnyi becsületes vállalkozó megérdemel ennyi jutalmat.

Senki nem számít rá, hogy ilyen havi ötven-százezrenként összecsepegetett vagyonokból lesz nemzeti tőke, ez sohasem így megy, mert 4-5 embernél több nemigen tud összeállni céget alapítani, nem lehet 100 alapítót koordinálni, és ennyikből nem tud 4-5 ember komolyabb cégre való több százmilliós alaptőkét összecsepegtetni.

Úgyhogy nem, ez pusztán annyi, hogy ennyi könnyítés erkölcsileg járt annak a szűk rétegnek, amelyik valamiért nem vesz részt az össznépi adócsalásban.
"Vagyis a gyakran történelmi szükségszerűségként felfogott termelési- és viszonyrendszerek kialakulása sokkal hathatósabb közreműködést igényelt az annak fenntartásában érdekelt államok részéről, minthogy azt pusztán szükségszerű folyamatok eredményének lehessen betudni."

A történelmi szükségszerűség marxista humbug. Helyette: katonai szükségszerűség. Amikor oda jutott a haditechnika, hogy tömeghadseregeket kellett ellátni és felszerelni, akkor pörgött fel a kapitalista-ipari átalakulás, mert persze a piac, a vevőik igényei is fontosak, de amikor jön az állam és közli, hogy nekem most kell kétszázezer egyforma bakacsizma, na arra tényleg megéri ipari termelést, nem céhes termelést alkalmazni.
A cikk eléggé elvont, megpróbálom magamnak normális nyelvre lefordítani: életszínvonalbeli lemaradottságunk nem pusztán vezetőink hülyesége, nem is a magyar néplélek valamiféle elbaszarintottsága miatt van, hanem mert a nyugati kapitalizmusnak elemi érdekel, hogy elmaradott országok legyenek. Én így értelmezem e cikket.

Ez eddig rendben is van, de az arisztrokrácia luxusimportja, és a mezőgazdasági exporton keresztül kapcsolódás a nyugati tőkés országok számára sem ideális, és ezért nem magyarázza a helyzetet. Az arisztokrácia a minőségi kézművesárut szereti, nem a tömeges konfekciót, és az elmaradott, nem megfelelően gépesített élelmiszer-termelés drága, és a tőkés ország nyilván olcsón venné inkább. Tehát nem ennek a fenntartásában érdekelt a nyugati tőkés.

Ez a modell így nem stimmel. Ha abból indulnánk ki, hogy nézzük meg, hogy egy angol gyáros vágyálmainak milyen Magyarország vagy éppen India felelne meg, és hasonlítsuk ezt össze a valósággal, akkor a következőt látnánk:

1) legyen egy széles középosztály, amelyik szakmányban vásárolja a nyugati tömegterméket

2) persze hogy a pénzüknek értéke is legyen, ez a középosztály - vagy az országban egyáltalán bárki - állítson elő versenyképes exportot, de az az angol gyárossal ne konkurráljon, legyen mondjuk szén meg gáz. Ezt nem feltétlenül a középosztálynak kell megtennie, akárki előállíthatja, neki csak az a fontos, hogy utána ebből a magyar vagy indiai állam újraelosztás révén állítson elő egy fizetőképes középosztályt, aki vásárol. Lehetnek éppen hivatalnokok is.

3) Végső soron lehet mezőgazdasági terményt vagy nyersanyagot exportálni, de mondjuk ha primitív kézimunkával történik, akkor csak akkor tud versenyképesen olcsó lenne, ha tényleg brutálisan alulfizetik a melóst. Akinek így nem lesz pénze nyugati terméket importálni. Az arisztrokratát pedig nemigen érdeli a kapitalista gyár tömegterméke. Tehát ez végül is csak akkor lehet a rendszer magyarázata, ha az állam ilyenkor újraelosztással létrehoz egy hivatalnok-középosztályt kb.
@___________________________: Nagyon leegyszerűsítve: nem az elmaradottság az érdeke a rendszernek, hanem hogy mindig legyen profitabilitás. Ennek egyik megjelenési formája az olcsón előállított termék, amit drágán lehet eladni és annak részfeltétele az olcsó munkaerő, de a rendszer működéséhez szükséges a vásárlóerő is (nem véletlen kerül sor ciklikusan a túltermelés miatt válságokra, ami az eredeti cikk szerint a rendszer folyamatos térbeli tágítását eredményezi).
"az arisztrokrácia luxusimportja, és a mezőgazdasági exporton keresztül kapcsolódás a nyugati tőkés országok számára sem ideális és ezért nem magyarázza a helyzetet" - érdemes rendszerszinten nézni a dolgokat, az egyes szereplők érdekét külön kell választani a rendszer egészének működésétől, ugyanis valamennyi szereplő kölcsönösen hat egymásra, és ebből a kölcsönhatásból vezethető le a társadalmi mozgások egésze. Ha a konkrét példát vesszük, akkor nem arról van szó, hogy a nyugat-európai országok diktálták volna a feltételeket amikkel a kelet-európaiakat bekényszerítették a rendszerükbe. Hanem arról, hogy mindkét régióban létezett egy társadalmi valóság és a feudalizmus válságára eltérően reagáltak - pl. Angliában az eredeti tőkefelhalmozásra nyílt lehetősége a válságból győztes kijövő társadalmi csoportoknak, Kelet-Európában pedig az arisztokrácia jött ki győztesen a társadalmi csoportok közti küzdelmekből, és a saját érdekei mást diktáltak, más társadalmi viszonyokat kényszerítettek ki lokálisan. Ezekkel a feltételekkel kapcsolódtak egymáshoz,ami egyenlőtlen viszonyrendszert eredményezett.
@humboldt: "Az aktuális magyar gazdaságpolitika a centrum-periféria folyamatokon túl is gyengíti a növekedési potenciált: voluntarista, etatista, befektetés ellenes. Túlzott és improduktív az állami tőkeallokáció: termelő és szolgáltató cégek államosítása, stadionépítés, valódi verseny nélküli közbeszerzések, állami földek tényleges verseny nélküli bérbeadása és főleg a vele járó uniós pénzek átjátszása a hűbéreseknek, trafik-osztás, bank-osztás,stb.stb.stb.."
És mi a helyzet a rivális gazdasági-politikai modellel? Ott meg túlzott és improduktív a külföldi multiknak bankoknak kedvező "tőkeallokáció". (EU legmagasabb költségvetés-arányos állami támogatása multiknak, EU legnagyobb jegybanki alapkamata stb.) Nem jó a termelő és szolgáltató cégek államosítása? Ami előtte volt (külföldi tulajdonban) az jobb volt? Ugye csak viccel. Az Ön által említett összes "hiba" szembeállítva a gyúrcsány-bajnai verzióval szinte erénnyé változik pl. Haveroknak juttatott földbérlet? Neolib verzióban külföldi multicég (esetleg holland gazda) művelné, az jobb lenne? Trafikmutyi haveroknak? Eddig az külföldi élelmiszer szupermarketek húztak belőle hasznot, az jobb volt? stb. stb.
@___________________________ (törölt): És a százezer katonai bakancsért már kétszáz évvel korábban megcsinálják Angliában a bekerítéseket? Ezt komolyan gondolja?
@komoroczki tunde: Mi a véleménye a Helmuth Kohl-Alfred Herrhausen féle Kelet Európát nyugati szintre történő felzárkóztatási kísérletről (az ún. rendszerváltás környékéről 1989)? Ez a kísérlet elbukott ugyebár. Annak mik voltak a mozgatórugói, fűződött hozzá valakinek (gazdasági) érdeke a centrumhoz tartozó EU (Németország)-ban? Az érezhető életszínvonal emelkedéssel járt volna Kelet Európában is. Miért bukott el?
@Gyingizik: A fenti poszt egy nem saját kutatás recenziója - de éppen arra próbál meg rámutatni, hogy 1) az ideológiák meghatározott érdekcsoportok elit-stratégiái, 2) NEM az egyéni aktorok akaratából kell levezetni és értelmezni a kimeneteket és működést, hanem a szereplők viszonyrendszerében, amiben azok kölcsönösen hatnak egymásra. Vagyis a logika ugyanúgy alkalmazandó a "Helmuth Kohl-Alfred Herrhausen féle Kelet Európát nyugati szintre történő felzárkóztatási kísérletre", ami a megfogalmazás szerint "elbukott" - egyrészt a rendszer a szereplők meglevő pozícióira épül, a hierarchiából fakadóan működik úgy, ahogy működik. Másrészt a felzárkózás, mint ideológia is egy érdekcsoport elit-stratégiája, diskurzusa. Érdemes egyébként elolvasni az eredeti tanulmányt, ha még részletesebben kíváncsi a kutatók értelmezési keretére.
@komoroczki tunde: Mindenképpen el fogom olvasni. Viszont a magam részéről a "felzárkózás"-t (felzárkóztatást) nem tudom kizárólag ideológiai szempontból vizsgálni. Ennek gyakorlati okai vannak. Nem olvastam semmit a "dél"-ről (mediterrán országok az EU-ban) csak a kelet európai országokról. Holott ott megtörtént a felzárkózás (felzárkóztatás). Az EU (akkor Közös Piac) urainak elhatározásából, nem pedig megfoghatatlan piaci "szabályszerűségek" alapján. Ezekben az országokban, annak ellenére, hogy nem sokkal fejlettebbek, mint pl. mi, az átlagbér, minimálbér, munkanélküli segély stb. 2-3x-osa, mint minálunk! Ennek az a magyarázata, hogy a 70-es 80-as években ide tudatosan döntötték a pénzt és tudatosan emelték az átlagbért. Nekik ez miért járt? És nekünk miért nem? Pl. napjainkban nem kell különösebben bizonygatni, hogy Görögország mekkora bajban van. Nincs ipara, gigantikus az adóssága stb. De ha megnézzük az
átlagbért-minimálbért a magyarhoz képest (de nézhetjük akár a lengyelt is) 2-3xos a különbség! Ezt kizárt, hogy spontán piaci folyamatok szabályozzák, ez az EU elitjének tudatos döntése ("egyéni aktorok akarata").
Furcsa, hogy az eredeti cikk, a fentebbi recenzió,és a hozzászólók egyike sem emliti még egy szóval sem az olyan perifériabeli ellen-példákat mint Dél-Korea,Taiwan,Szingapúr vagy Izrael, amelyek kerek-perec rácáfolnak a cikk és a recenzió tézisére,amit egyébként csak egy pszeudó-marxista kotyvaszként lehet értelmezni. Mert a rendelkezésre álló emberanyag és vezetőség minősége igenis a leglényegesebb tényező abban, hogy egy ország képes-e vagy sem felzárkózni. Magyarország a Balkán szerves része,ahol soha se létezett és ma sem létezik a szükséges mentalitás és az abból következő társadalmi berendezkedés, ami lehetővé tenné a felzárkózást. Mert az emberek füle között elhelyezkedő szürkeállomány tartalma és minősége az, ami meghatározó, nem személytelen "történelmi kényszerűségek". Biztos vagyok benne,hogy ha Magyarorzágon legalább két millió kereskedelmileg ügyes kinai vagy zsidó élne,és a bornirt balkáni nacionalista mentalitás helyett nyugat európai vagy amerikai tipusú mentalitás uralkodna az emberek fejében, akkor az ország gazdasági és társadalmi teljesitménye már rég túlszárnyalta volna még a legtöbb fejlett észak nyugat európai országét is.
@Mike Balint: Az említett példák nem cáfolnak rá se az eredeti cikk, se a recenció tézisére. A tézis nem állítja, hogy a rendszeren belül ne lenne mozgás, helyváltoztatás, pozíciócsere. De az újrarendeződés nem azt jelenti, hogy az egyes szereplők lineáris fejlődési pályát járnak be, aminek a végén felzárkóznak a többi élvonalbelihez, hanem éppen azt, hogy bizonyos esetekben olyan erők hatnak vica-versa, amelyek lehetőséget teremtenek a más pozícióba kerülésre mind a centrum, mind a periféria vagy félperiféria egyes országai esetében. A mentalitást "önmagában adottnak" venni félrevezető, mindig érdemes megnézni a kényszererőket, a földrajzi adottságokat, egy-egy társadalmi csoport érdekeit, érdekérvényesítő képességét, és a kontextust, amiben és ahogy hatnak és kivitelezhetővé válnak azok az érdekek.
Az ellenpéldák mindegyike a szó szoros értelmében a semmiből kezdett az ötvenes években, megküzdött rengeteg kényszererővel és hátrányos földrajzi adottsággal, képes volt társadalmi csoportjainak érdekeit, érdekérvényesitő képességét egyezteteni és pozitiv irányba terelni és működési kontextusát megfelelően megváltoztatni, úgy hogy a század végére gazdaságilag a világ élvonalába került. Nem engedte, hogy vajmi személytelen kényszererők (= kifogások kudarcok igazolására)fogják vissza és akadályozzák meg az előretörésben. Ehhez azonban rengeteg ész és körültekintés, rengeteg energia és rámenős kereskedelmi ügyesség szükséges, amik sajnos fájó hiánycikkek a Balkán térségében, aminek Magyarország az északi határvidéke. Sokat nem lehet kezdeni egy tunya, buta parasztsággal, vagy a parasztságból kivált lumpenproletárokkal meg kispolgárokkal, akik Magyarország népességének zömét teszik ki.Hát még ha nagy tömegeikben ez az emberanyag bornirt,irredenta, nacionalista nemzeti szocialistákból tevődik össze.Továbbá a magyar társadalom három legeklatánsabb vonása az összeférhetetlenség, a panaszkultúra és a "dögöljön a szomszéd tehene" szindróma, amik nem egészen a legszerencsésebb előfeltételei a gazdasági előretörésnek és felzárkózásnak. A maradék zsidóik pedig többnyire ex-kommunisták, vagy azok balliberális "intellektüel" leszármazottjai, az egyenlősdi zászlóvivői, akikből mára már sajna teljesen kiveszett elődeik józan kereskedelmi esze és ügyessége, tehát ők sem képesek gazdaságilag előrelenditeni Magyarországot, még ha a magyarok hagynák is őket, mint ahogy a liberális arisztokrácia tette azt a 19. század második felében, a zsidó emancipációt követően.Mindennek világában továbbra is állitom, hogy a mentalitás a kulcs, és nem a személytelen "történelmi kényszerűségek", amik nekem elsősorban rafinált kifogásoknak tűnnek a sorozatos kudarcok igazolására.Mert az úgynevezett "centrum" és a "periféria" viszonyában semmi gonosz kizsákmányoló szándékot vagy törvényszerűséget nem látok, hanem inkább azt, hogy a periféria mindig nagy előszeretettel vágja maga alatt a faágat, amin ül, és esik bele sorozatosan a maga által ásott gödrökbe. Marad a véleményem tehát, hogy a cikk és a recenzió hosszadalmas, pszeudó-marxista, determinisztikus elméleti hozzáállása tiszta halandzsa és mellébeszélés, a lényeg teljes ignorálásával.
A magyarországi illiberális maffia állam politikai és társadalmi berendezkedéséről már nem is beszélve, ami egyenes következménye a magyar mentalitásnak.Boritékolható, hogy egy illiberális maffia állam soha se lesz képes semmiféle felzárkózásra, mint ahogy az előző, majdnem ugyanannyira korrupt ex-kommunista garnitúra se volt képes rá.Mindez megint csak tisztán mentalitás kérdése, és egyáltalán nem vajmi személytelen "torténelmi kényszerűségek" gonosz és ellenállhatatlan működésének.
Felmerül a kérdés, hogy voltaképpen mi is a végső oka a magyar fejekben dúló sötétségnek.Történelmileg a nemesség volt magyar nemzet megtestesitője és a magyar nemzeti öntudat letéteményese. A reformkorban többnyire közülük verbuválódott a magyar nemzeti keresztény értelmiség, ami azután kifejlesztette és megteremtette az összes kárpát medencei magyarajkú társadalmi réteg nemzeti öntudatát.A nemzetiségi probléma miatt a magyar keresztény értelmiség azonban hamarosan felismerte a magyar nezeti érdekek és a demokrácia összeegyeztethetetlenségét,továbbá saját versenyképtelenségét az emancipált zsidókkal szemben, és onnantól kezdve elkezdték tömni a magyarok fejét sötét, ostoba nacionalista mitoszokkal,lózungokkal és téveszmékkel, amik egyenes úton vezettek Trianonhoz, a magyarországi holokauszthoz, és végül is a sötét tudatlansághoz és rosszmájúsághoz, ami máig is uralkodik a magyarok fejében és abszolút megakadályoz bármi haladást a felzárkózás irányában.Tehát ki a végső felelős Magyarország kortárs és múltbéli bajaiért? A válasz pofonegyszerű: a magyar nemzeti keresztény és keresztyén értelmiség.
Hozzátehetem, hogy negyven év marxista és kommunista őrülete csak olajat öntött a már létező őrületekre és sötét téveszmékre, beleértve a késő kommunista kiskapus, mutyizó, velejéig korrupt társadalmat is,ami aztán végleg ellehetitetlenitette a magyar mentalitás még maradék kevéske potenciálját is a felzárkózásra a "centrumhoz".
süti beállítások módosítása