A norvég Aftenposten magazin egy igazán jó, valóságshow-ba bújtatott kampányt készített: három olyan huszonévest vittek el Kambodzsába, akik rengeteg pénzt, akár többszáz eurót is elköltenek ruhákra havonta. Miután végigdolgoznak egy napot egy helyi varrodában, másnap a fejenként 3 dolláros munkabérükből kell megélniük, és tíz személyre vacsorát főzniük. Egy helyi textilmunkás lány lakásnak alig nevezhető otthonában is eltöltenek egy éjszakát, találkoznak munkásokkal és egy helyi aktivistával, aki a textilgyári munkások körülményeinek javításáért küzd.

Az ötször 10 perces mini-sorozat angol felirattal elérhető a neten, és nem azért érdemes megnézni, mert annyi új információt tartalmaz a kambodzsai viszonyokról, vagy a globalizációról.

Egyszerűen nagyon érdekes és megindító, ahogyan ezek a burokban nevelkedett, de amúgy értelmes és jószívű húszévesek szembesülnek a világ másik végén élő emberek mindennapjaival, hús-vér személyekkel és sorsokkal találkoznak, és átélik a kilátástalanságukat. Talán nem nagy spoiler, ha elárulom, hogy pár nap alatt összeomlanak érzelmileg.

Mielőtt bárki elkezdene a film megnézése nélkül a jóléti államokban élők tudatlanságáról és felsőbbrendűségéről okoskodni a kommentekben, azokat először emlékeztetném, hogy kambodzsai szemmel nézve mi ugyanolyan jóléti államban élünk, mint ez a három norvég blogger. Másrészt, nem arról van szó, hogy ezek a fiatalok (hozzánk hasonlóan) soha ne hallottak volna az ázsiai munkaviszonyokról, a 100 dolláros havi átlagkeresetről, a globalizációról és a multikról. Hallottak. Hallottunk. Tudjuk.

A film arról szól, és azt teszi nagyon átélhetővé a nézők számára is, hogy mennyire más, amikor az ember tényleg ott van, megtapasztalja a gyötrelmes reménytelenséget és a gyilkos monotóniát, és benne él – még ha csak pár napig is. A film készítői elég profi munkát végeztek, én legalábbis teljesen bevonódtam: tökéletesen azonosulni tudtam a legutolsó designertrend szerint öltözött, 17 éves, szőke, babaarcú lánnyal, meg az ártatlan tekintetű, cuki metroszexuális fiúval.

Az egyik kedvenc jelenetem, amikor megkérdezik a munkáslányt, hogy boldog-e. Mindhárman arra számítanak, hogy igent mond majd, mert mindig mosolyog, és ugyebár nem tudhatja, milyen is lenne egy jobb élet. Hogy mit mond igazából? Nézzétek meg.