Mindennapi Alinsky-nk VIII. - "Nem találtak el, és én sem őket, amikor visszalőttem, bazmeg"

2009.12.22. 09:00 Fent és Lent

A Back of the Yards megszervezése II. (Első rész)

Playboy: Hogyan nyerte el a közösség egészének támogatását?

Alinsky: Az első lépés a papok meggyőzése volt, az megfelelő jóváhagyásnak számított az átlagos lakosok szemében is. De még meg kellett győzni őket, hogy képesek vagyunk teljesíteni, amit ígértünk és nem csak egy újabb jótét szociális iroda vagyunk, akik sokat beszélnek, de keveset cselekszenek. A legnagyobb akadályt az apátia, a kétségbeesés és a reménytelenség jelentette, amit a legtöbb nyomornegyedbeli lakosnál tapasztaltunk. Amikor totális és megsemmisítő az igazságtalanság, az emberek nagyon ritkán lázadnak, inkább egyszerűen feladják. Nagyon kicsi azoknak az aránya, aki összeroppannak és kiloccsantják az agyukat. A 99 százalék azt mondja magában: „Persze, szar, de mit tehetünk? Nem harcolhatunk a városháza ellen. Mindenkivel szemét ez a világ, és különben is, ki tudja, talán nyerek a lottón vagy a sorsjegyeimmel. És az a fickó a másik háztömbben valószínűleg még nálam is szegényebb.”

Az első, amit meg kell tennünk, amikor belépünk egy közösségbe, hogy leromboljuk a tehetetlenség különféle önigazolásait. Azt mondjuk az embereknek: "Nézzétek, nem kell lenyelnetek ezt a sok szart. Vannak konkrét dolgok, amiket tehettek ellene. De ahhoz, hogy bármit elérjetek, hatalomra lesz szükségetek, amihez csak szervezettség útján juthattok hozzá. A hatalom két dolog formájában nyilvánul meg: pénz és emberek. Pénzetek nincs, de vannak embereitek és megmutatjuk, mit tudtok tenni velük." Elég hamar létrehoztunk közösségi szintű szövetséget a munkásokból, a helyi vállalkozókból, a szakszervezetiekből és a háziasszonyokból – ez volt a hatalmunk alapja – és készen álltunk a csatára.

Playboy: Milyen taktikákat használtatok?

Alinsky: Mindent, ami azokban az időkben a rendelkezésünkre állt - boltokat bojkottáltunk, sztrájkoltunk a húsfeldolgozók ellen, megszerveztük a bérlők sztrájkját a gettó háziurai ellen, sztrájkőröket állítottunk, ülősztrájkoltunk a Polgármesteri Hivatalban és a helyi politikai gépezet korrupt vezetőinek irodáiban. Egymás ellen fordítottuk a politikusokat és egyenként győztük le őket. Az establishment eleinte gúnyosan mosolygott rajtunk, de elég hamar elértük, hogy aggódni kezdjenek, mert látták, mennyire egységesek vagyunk, és hogy képesek vagyunk hathatós politikai és gazdasági nyomást gyakorolni. Végül apránként elkezdtek jönni az engedmények: csökkentett bérleti díjak, szociális bérlakások, több és jobb önkormányzati szolgáltatás, iskolafejlesztések, méltányosabb jelzálog- és bankhitelek, kedvezőbb élelmiszerárak.
 


Mondok egy példát a személyes kapcsolatok fontosságára a szervezésben. A Back of the Yards-beli küzdelmünk középpontjában a húsfeldolgozó üzemek munkásainak szakszervezetbe tömörítése állt, mivel azok közül a helyiek közül, akiknek volt munkája, a legtöbben a vágóhidaknál dolgoztak.

Az ő fizetésük és életkörülményeik javítása nélkül a teljes közösség képtelen volt az előrelépésre. Na most, ebben az időben a húsbárók úgy bántak a dolgozóikkal, mint a rabszolgákkal, és volt egy rakás gonosz sztrájktörőjük arra, hogy megfélemlítsenek bárkit, aki szóba meri hozni a szakszervezetalapítást. Sőt, a küzdelem tetőpontján két banditájuk géppiszollyal rálőtt az autómra. Nem találtak el, én sem őket, amikor visszalőttem, bazmeg. A lényeg, hogy tudtuk, az erőfeszítésünk sikere a húsipari szakszervezeten áll vagy bukik. Sztrájkőröket állítottunk, ülősztrájkoltunk, agitáltunk; de sehogy sem jött össze a dolog. Azt mondtam: oké, ha nem tudjuk őket szemtől szembe legyőzni, akkor hátbatámadjuk őket, és megizzasztjuk a belvárosi bankokat, akik a nagy kölcsönöket adják az iparágnak. Őket fogjuk rávenni arra, hogy nyomást gyakoroljanak a húsgyárosokra, és elfogadják a követeléseinket. Egy sor taktikát bevetettünk a bankok ellen, és bár eleinte ingadoztak, végül egységbe tömörültek a húsosokkal és visszautasítottak, hogy bármilyen engedményt tegyenek, vagy akár tárgyaljanak.

Nem haladtunk a küzdelmünk kulcsproblémájával, és kezdtem aggódni. Éjjel-nappal azon töprengtem, hogyan lehetne nyomást gyakorolni a bankokra, és végül megtaláltam a megoldást. Azokban a napokban Chicago megfellebezhetetlen ura Kelly polgármester volt. Ha Kelly füttyentett eget, mindenki vigyázba állt a helyi pártmunkástól a város vezető üzletembereiig. Abban az időben négy "nagyvárosi politikai gépezet" működött az országban – Kellyé Chicagóban, Pendergasté Kansas Cityben, Curleyé Bostonban és Hague-é Jersey Cityben – és ezeknek hatalmas politikai befolyásuk volt, mert a választások idején ők szállították a demokratáknak a szavazatokat az ingadozó államokban. Ez azt jelentette, hogy Rooseveltnek számításba kellett őket venni, de mivel a közvélemény szemében mindannyian meglehetősen rosszhírűek voltak, úgy kellett őket becsempésznie egy hátsó bejáraton a Fehér Házba és valami füstös szobában titokban tárgyalnia velük. Ez különösen igaz volt Kellyre, akit országszerte utáltak a liberálisok és a radikálisok reakciós, munkásellenes kiállása és az 1937-es Háborús Hősök Emléknapi mészárlásban való felelőssége miatt.

Namármost Kelly vicces figura volt, mint a legtöbb ember, teli volt önellentmondással, és munkásellenes húzásai ellenére tényleg csodálta Rooseveltet, valósággal imádta, és semmi sem esett rosszabbul neki annál, hogy kitaszított páriakánt kellett belopóznia a Fehér Házba. Gondosan tanulmányoztam a személyiségét, és tudtam, hogy semmire sem jutok, ha a munkások jogaival próbálok rá hatni, de rájöttem, hogy talán az előnyünkre tudom fordítani az ő személyes Achilles-sarkát.



Végül sikerült időpontot kapnom Kellytől és belekezdtem a szövegembe: "Nézze, polgármester úr, tudom, hogy nem tudok több szavazatot biztosítani Önnek, mint amennyije már amúgy is van." Abban az időben még azzal sem törődtek, hogy megszámolják a szavazatokat, egyszerűen megmérték a súlyukat, ráadásul a város minden temetője szavazott – Chicagóban valóban volt élet a halál után. "Alkut ajánlok Önnek." Kelly unottan nézett, valószínűleg épp azt kérdezte magától, hogy miért is pocsékolja az idejét erre a jelentéktelen kis radikálisra. "Mid van, amire alkut köthetnénk, fiam?" – kérdezte. "Jelenleg Önt tartják a szervezett munkásság első számú közellenségének az országban. De egy szemvillanás alatt liberálist varázsolok önből. Biztosítani tudom a CIO és Chicago minden szakszervezetének nyilvános támogatását. Megszerveztem, hogy a Háborús Hősök Emléknapi mészárlás két sebesültje a rádióban dicsérje Önt, mint a munkások igaz barátját. 48 óra alatt a liberalizmus bajnokává változtatom Önt." Kelly továbbra is unottan nézett. "És teljesen elfogadhatóvá fogja tenni Önt Roosvelt szemében, mind politikai, mind társasági eseményeken."

Hirtelen kiegyenesedett a székében és mélyen a szemembe nézett. "Honnan tudjam, hogy meg tudja csinálni?" – kérdezte. Átnyújtottam neki egy papírdarabot. "Ez itt John K. Lewis magántelefonszáma Alexandriában, Virginiában. Hívja fel, mondja el neki, hogy itt vagyok az irodájában, és hogy mit mondtam Önnek, és kérdezze meg, hogy meg tudom-e tenni." Kelly hátradőlt a székében és azt kérdezte: "Mit akar?" "Azt akarom, hogy érje el a konzervgyárosoknál, hogy aláírják a szerződést a húsipari szakszervezetről." Azt mondta: "Áll az alku. Holnapra meglesz a szerződése." Aláírtuk, és attól a ponttól kezdve a Back of the Yards-ban biztos volt a győzelmünk. Úgy fejeztem be azt a harcot, hogy meg voltam győződve arról, hogy azok a szervezési technikák, amelyeket ott használtunk, az egész országban alkalmazhatók.



Playboy: És így volt?

Alinsky: Teljes mértékben. A taktikánknak a helyi közeghez igényeihez és problémáihoz kell igazodnia, de az átfogó stratégiánk, amihez mindenhol ragaszkodtunk, nagyon sikeres volt. Példának okáért, minden szervezési erőfeszítésünk alapelve az önállóság; a közösségnek, amivel foglalkozunk, magának kell akarnia, hogy közéjük menjünk, és amikor már ott vagyunk, azt szeretnénk, hogy saját maguk válasszák ki a céljaikat és vezetőiket. A szervező feladata a technikai know-how biztosítása, nem pedig az, hogy belevigye a vágyait és attitűdjeit a közösségbe; nem azért vagyunk, hogy vezessünk, hanem, hogy segítsünk és tanítsunk. Azt akarjuk, hogy a helyi emberek használjanak minket, vegyék igénybe a tapasztalatainkat és szaktudásunkat, aztán dobjanak el minket és folytassák maguk a dolgaikat. Máskülönben túlságosan függenének tőlünk, és abban a pillanatban, hogy kitesszük a lábunkat, a helyzet elindulna vissza a status quo felé. Ezért határoztam meg három évben a hosszúságát annak az időnek, amíg egy szervezőnk egy bizonyos területen maradhat. Ez volt a működési elvünk minden munkánkban: rendben, külső agitátorok vagyunk, de csak meghívásos alapon. És soha nem maradunk tovább, mint ameddig szívesen látnak minket.

 

Részlet az 1972-es interjúból 

Fotók: a LIFE magazin 50-es években készített képei chicagoi nyomornegyedekről 

A sorozat többi része:

Mindennapi Alinsky-nk X. - A középosztály boríthatja lángba az országot

 

Mindennapi Alinsky-nk IX. - "Szerettem fogdában lenni"

Mindennapi Alinsky-nk VII. - Hogyan győzz meg egy papot

Mindennapi Alinsky-nk VII. - Hogyan győzz meg egy papot

Mindennapi Alinsky-nk VI. - Az elit haragja segít

Mindennapi Alinsky-nk V. - A radikálisok 12 szabálya

Mindennapi Alinsky-nk IV. - Ne félj a konfliktustól

Mindennapi Alinsky-nk III. - A rettegett szarósztrájk

Mindennapi Alinsky-nk II. - Az meg ki?

Mindennapi Alinsky-nk I. - A 4K! és Alinsky

A bejegyzés trackback címe:

https://fenteslent.blog.hu/api/trackback/id/tr631614423

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

szerintem ez egy nagy mesélő, azt kihagyja a történetből, hogy volt egy soros-féle mecénása, akinek a támogatásából fizette az embereket, ezért csinált sikeres tüntetéseket.