Igen, ez egy rendszerellenes, nyugatellenes,  punk eszmefuttatás, és arról szól, hogy én utálom a Majtényi Lászlót.

Valami radikális körbezuhanás állapotában nézem a magyar társadalmat, ez itt a harmadik köztársaság (3k) csókja. Valóban, aluljáróban zacsiból árult diorízű csókja egy negyvenes némettanárnőnek, samsungtévék, és daewook szegélyezte „fejlődés”. Lehangoló. Lehangol.

Ennek politikai dimenziójaként az elmúlt húsz év hullája fölött töprengve furcsa gyászbeszédeket hallani, a kaján és a kétségbeesett hangok között figyelemreméltó szerző, figyelemreméltó alkotmányjogias fundamentalizmusában is kedvünkre kutakodhatunk. A szokásos napirend szerint a háromká bukása ellenére egészen triviális alkotmányos „alapértékek” megőrzése mellet érvel.

A gyászbeszéd szerint azért sajnálatos a háromká leszereplése, mert jobb intézmények, mint emberek uralma alatt élni. A tizennyolcadik századi közhelyet nem rest a szerző központi gondolatává tenni. De mi is az intézmény? Semmi egyéb, mint emberi csoportok formalizált összeműködése, mely formalizmus valamiképpen az előreláthatóság és egy procedurális fairness értékeit hivatott szolgálni. A szerző elemzésével ellentétben a háromká leszereplését nem az eredményezte, hogy az intézmények helyett az emberek uralkodtak, hanem az, hogy egy illegitim oligarchikus csoport intézményesítette magát. Az intézmény nem lesz semlegesebb és kiszámíthatóbb a személy önkényénél, ha éppen személyes felelősségvállalás nem formálja. Mert végső soron az intézményekbe vetett bizalom egy eszközbe vetett bizalom, amely feltehetőleg majd azt a célt szolgálja, hogy a társadalomtól elismerten méltányos döntés szülessen. A döntő a társadalmi konszenzus és ami mögötte van: tulajdonképpen a méltányosság kívánása. Ez akár más társadalomszervezési eszköz közvetítésével is elérhető egy közösség számára. Az intézmény nem öncél, a méltányosság és értelmezései az igazi kihívás.

Felesleges az autoriter magyar hajlamtól félteni a háromká intézményeit. Emberek uralmára áttérni közjogi rendünkben alkotmányozó többség mellett sem lehetséges. Az intézmények közvetítései nélkül egy ekkora populációra méretezett demokrácia nem tud működni. Megint csak nem dönti el előreláthatóság és önkény viszonyát az intézmény megléte, az inkább civilizációs, technikai kérdés. Ami egy társadalom minőségét formálja -  kapaszkodni a székbe Majtényi doktor! – az antik tapasztalatok óta, az olyasmi hogy a közösség egy hivatásban magára ismer. Jobb a személytelenség és a rossz döntést előreláthatóvá tevő intézmény? A háromká már megkérdőjelezhetetlen eszmény és eközben az, hogy miért vagyunk a földön és mit keresünk magyarul beszélők a Kárpát-medencében még föl sem tétetett kérdésként. Ennyit tud üzenni egy közösségnek az üresfejű doktriner semmitmondás? Majtényi doktor: big fat thank you. De akkor nem kellene nyafogni, ha nem létező generációm nem szolidáris egy gyakorlatban pusztító, elméletében igénytelen háromkával. Az én nem létező generációm ettől a szelíd oktatástól már nem fog hasra esni, ha eközben érzékeli, hogy a háromká intézményei anyagiakban és szellemiekben is mennyire szűkösek.

Az intézmények uralma nem önmagában remedímium. Attól függ, hogy működik-e, hogy egy politikai közösség bízik-e benne mint elvben. Elhiszi e ezt, hogy így inkább méltányos mint önkényes döntések születnek. A kérdés tehát legfeljebb Majtényi számára az „intézmények” vagy „emberek” kérdése. A társadalmi működés szempontjából ez inkább a „mit tartok társadalmilag visszacsatoltan méltányosnak és mit tartok méltánytalannak” kérdése. Tehát annak a kérdése, hogy milyen processzuális és szubsztantív méltányosság koncepciót használ egy közösség.

Mégis, miért jó a magát nyugatos modellként megtelepítő háromká forrásvidéke? Mégis, miért lenne jó, ha a nyugatias intézményi demokrácia és fogyasztói modell, nem hazai, hanem „sikeres” nyugati alakváltozata üzembiztosan működne? Egy Svájc, egy Svédország, egy Ausztrália, tökéletesre csiszolt formanyomtatványokkal és állandó képviseleti demokratikus  „intézményesültségükben” olyan mértékben pacifikálták, sekélyesítették el az ember létezésének igazi drámáját (ez egy görög faszság, tessék utánanézni), hogy az eredeti emberi létezés lehetőségét számolják föl. Annyira az állandó béke és a túlboldogság kihívástalansága rendez, hogy az igazi győzelem, igazi vereség, igazi szerelem, igazi halál, igazi döntés, igazi tanácstalanság magányos emberi mélymunkája úgyszólván megélhetetlen.

Nincs mozgósító erejű cél, minden lázadást magáévá tesz a rendszer, perspektívátlanná tesz minden emberi erőfeszítést. Az ember tragikus karaktere elsikkad. A közösség elhivatása is elsikkad.

Tehát egyik összefüggésben az intézményi és a személyi uralmi formák hamis szembeállítása elsősorban az új kormányzástól való félelem, illetőleg az új kormányzás figyelmeztetése, fegyelmezése, arra, hogy ha nem az anakronisztikus doktrína mentén, hanem hatékonyan, az emberi felelősségre és személyes kvalitásokra is bazírozva épít kormányzást akkor demokrácia vagy haladásellenes billogokkal látható el.

Másik összefüggésben az intézményes demokrácia védelme mögött felfedezzük, hogy valójában a rosszul értelmezett, háromszáz éves (II. József – Gy. F.) nyugathoz törő, önmaga szerkezete miatt a kudarcot kódoló utolérési és viszonyítási „progresszista” „nyugatos”stratégia áll. Ma a mainstreamben a kádári kisembertől (ha van ilyen) egészen a politika centrum ideológiáit író cékategóriás bestsellerszerzőkig konszenzus, hogy azt a minőséget (társadalmi/gazdasági/kulturális) szerkezetet kell elérni, amit a nyugat él/ élt meg.

Azt nem említik, hogy a magyar progresszív retorika céljaként kitűzött modernista nyugat, hogyan nem is létezik. Üres a kapu amibe gólt kellene lőni. Hogy hogyan és miként azt itt rengeteg irodalom felidézésével megpróbálhatnám elmesélni, itt most annyi legyen elég, hogy a nyugati „progresszió” alapvetően materialista és pacifikáló tökéletesedése végbement és ezek után éppolyan tanácstalanul áll az emberi sorsra vonatkozó ismét konokul felmerült kérdés előtt, mint annak előtte. Mert sem a termelő, sem a szolgáltató kapitalizmus, sem a liberális intézményi biztonság, sem a modernista, sem a posztmodern értékparadigma nem válaszolja meg az emberi feladat keménységét és szenvedélyét, az ember igazi gondjait föl nem veti, hanem szánalmas módon alulbecsüli az életet, és szánalmas módon alultételezi az emberi sors feladatait. A merő anyagi bővülés és béke sosem volt az igazán intenzív emberi feladatok melegágya. A nyugat egyszerűen túlidomította az embert és szerencsétlenségünkre, majdnem még a természet gyáva morálunkat próbára tevő, igazán önkényes és botrányos erőit is.

Kis hallgatás. Szusszanásnyi szünet. Tessék inni egy pohár vizet.

Nem azt állítom, hogy a közpolitikai intézményrendszer feladata lenne az ember feladatának megválaszolása (mert az ég alatt helyét meglelő emberi közösség formálja ki úgyis „politeiáját”). De azt igénylem, hogy egyetlen idomító, védő, óvó és őszintétlen, embert csonkító békéjén keresztül pedig elnyomó közpolitikai intézményrendszer sem távolítsa el az embert saját feladatának felismerésétől. Mert ha ezt a hatást kellő figyelemmel szemügyre vesszük, nagyon is úgy tűnik, hogy altruisztikus és humánus jelszavai mögött a nyugati társadalmi modellnek ez az igazi hivatása.

A Nyugattól választ kapni gondjainkra önámítás. A Nyugat egész stratégiája ennek az igazi kérdésnek az elhazudása. A Nyugat most éppen tanácstalan, vagy még rosszabb: saját nyomorát nem is érzékeli.

Az igazi kérdést nekünk magunknak kell úgyis föltenni és… szeretnék pátosz nélkül beszélni: nekünk is kell kurva egyedül megválaszolnunk. Ez alól nem nagyon szokott lenni fölmentés.

Gyanús harmadikutasos „némethlászlósos” javaslatnak tűnhetik az enyém, pedig szerényen: csak a bátorságról szeretett volna szólni. A bátorságról és a nem a nárcisztikus önszeretetről.. Ennek a  bátorságnak van híján Majtényi és ezzel a gyávasággal próbál saját életünk megélésétől eltántorítani.