Ez a Médiatörvény szar. A szövegből kiindulva nem előrelátható, hogy milyen sajtóvétség az, ami szankciót von maga után. Ezek után mellékes, hogy mekkora a bírság, hogy a testület a rendszerváltás óta először nem többpárti delegáltakból áll, mellékes, hogy a legszélesebb iratbetekintési jogot adja a médiatestületnek valaha.

A nyilvánosság olyan érzékeny terep, amit alapvetően csak "a főszabály a szabadság, a kivétel a tilalom" talajáról érdemes szabályozni.

Akkor is így van ez, ha jópár évtizede a sajtószabadságot nem az állam, hanem a materiális sajtót előállító tőke veszélyeztetheti, a tőke monopolizálhatja a véleményt, elhallgat, elhallgattat. Akkor is így van ez, ha a plurális sajtópiac érdekében szükség van állami szabályozásra. Akkor is így van ez, ha a nyilvánosság egy része szűkös jószágon – frekvenciákon osztozik és indokolt az állami elosztás. A főszabály a kifejezés szabadsága. Tartalmat szankcionálni kivételesen és különös garanciákkal lehet. Akkor is ez a szemlélet az egyedül járható, ha az NMHH másodfokú határozatai a bíróság előtt támadhatóak. Hiába a szabályozás indokoltsága, ha az nem a szabadság szemszögéből szabályoz, hiába a jó jogtechnikai megszerkesztettség, hiába az európai irányelvek implementálása, hiába a kiskorúak védelme érdekében beleírt bármi.

A "mindent szabad és csak néha tilos valami" logikája megfordul, és nekünk, akik 1848 óta a szabadságot hisszük főszabálynak, ez különösen megalázó.

Ez akkor is így van, ha azóta sokat fordult a világ, a „sajtó” technikai értelemben mára már körülírhatatlan, és akkor is így van, ha Deák Ferenc is elégedetlen volt a sajtószabadság csupán tömör deklarálásával (vö.: hazudni nem szabad). Nekünk a szemléletből éppen a szabadság egyértelmű deklarációja hiányzik, ez fordítaná a szabályozhatóságot kivételessé. Ebben az esetben lehetne értelme a törvényhozóval konstruktív vitába bocsátkozni. Így az egyetlen tisztességes út, hogy ügyet sem vetve a törvényre mindenki leírja amit gondol, az internet végtelen óceánján kalózhajóját új szigetek felé irányítva.

A nyugat karanténja
Ami a nyugat hisztérikus reakcióit illeti, nos, az egy másik ügy. A nyugat nem önzetlenül "elkötelezett" a sajtószabadság mellett, sőt a sajtó szabadságát nyugaton sem tartja mindenki egyértelműnek. A magyar elektronikus és nyomtatott sajtó egy tekintélyes része külföldi tulajdonú. Ez a tulajdonosi érdek sérülhet az új törvény miatt. Egyrészt – különösen  a tévé esetében - ez a törvény lehetőséget teremt a profitabilitás csökkenésére, másfelől a külföldi sajtó jelentős hídfőállás a honi közvélemény befolyásolására. A sajtószabadság az ő értelmezésükben a saját befolyásuk és jövedelmezőségük szabadságát jelenti. A nyugat, ha eddigi érdekeit a kormány sértette (válságadók, IMF diktátumok elhajtása), nem volt képes a közvéleményt a kormány ellen hangolni, hiszen nyilvánvalóan és láthatóan az ő csúnya birodalmi érdekeit sértették. Ebben a felállásban mindig lehetett a magyar nép érdekeire hivatkozva a kormánynak retorikailag jó pozícióba kerülnie, Robin Hood-ot játszania (az sem titok néhol ténylegesen az ország érdekét képviselve). A nyugat most nem haboz törleszteni és a kormánnyal, mint Robin Hooddal szemben magát Táncsics kiszabadítójaként állítja színpadra. Igen tudom, a baj az, hogy ezt meg is teheti. 

A sajtószabadságot eláruló sajtó

A külföld durva és aránytalan minősítő jelzőktől hemzsegő, másodlagos forrásokra támaszkodó úgynevezett „bírálatait” a magyar sajtó kéjelegve ismételgeti. Azt hiszi, ezzel ő már eleget is tett a saját szabadságáért vívott küzdelemnek. Ezt a küzdelmet nem csak most alibizi el, de elalibizte az elmúlt húsz évben is. Ha a magyar sajtó élt volna szabadságával a kiadóival szemben (nem tette), ha az állítólagos közmédia tett volna bármit a saját szabadságáért az állam ellen (ahogyan nem tette), talán nem ilyen törvény lenne a jutalma.

A mi szabadságunk
Honfitársak: sajtónk szabadsága a mi szabadságunk, és egyedül mi küzdhetünk érte. Azt mástól ajándékba kapni – akárcsak más természetű szabadságokat – bizony nem lehet. A sajtószabadságért vívott küzdelem nem lehet a zsarolás eszköze a nyugat kezében.  Kikérjük magunknak, hogy a nyugat beszéljen helyettünk. Nem vagyunk gyámolításra szoruló szerencsétlenség. Ez legalább olyan megalázó, mint maga a médiatörvény.

Ezt a harcot majd mi megvívjuk, ha szükség lesz rá, mert minket érint. Nem Anne Applebaumot fogják megbírságolni. Elmehet a nyugat a vérbe gyanús időpontokban eszébe jutó jószándékaival.