Ha valakinek mostanában tüntetni támad kedve, jól teszi, ha ismeri a Szózat sorait. Pedig ez a tüntetés egy szavaiban és felidézni kívánt hagyományaiban is „nemzeti” kormány elleni tüntetés volt. Hogy a nemzeti jelző csupán bokréta az usankán (vagy selyempántlika a gumicsizmán), az most mindegy is. Akik a kormány ellen tüntettek, azokban még jócskán benne volt a régi, MSZP-s baloldal identitása, a modernitás, a progresszió, a Nyugat után hasztalan igyekvő Forrest Gump.

Ebben a régi baloldali, valaha volt SZDSZ-es értékrendben a haza nemcsak elméletileg volt problematikus fogalom, de rendezvényeken, egyszerű képi kommunikációjában sem választották soha a nemzeti szimbólumokat. Ennek a gondolkodásnak volt kiteljesítője Tóta W. Árpád, aki kéjelegve bizonygatta, hogy aki a nemzettel is törődik, az menthetetlenül elavult, 19. századi, romantikus nemzetfogalmat dédelget, amely egyrészt életképtelen politikai program napjainkban, másrészt sötét babona.

És lám, most, amikor a magyar nemzet egy része a számára elfogadhatatlan Alaptörvény ellen tiltakozott, most, amikor nemcsak haraggal tekint a hatalomban levőkre, de végveszélyben is érzi saját jogait, helyzetének legpontosabb megfogalmazását Vörösmarty Mihály színpadon felolvasott Szózat című, elavult 19. századi nemzetfogalmat dédelgető műve nyújtotta. Aki ott volt, mind érezte: a Szózat az, aminek soraiból az ellenállásra reményt merített a hallgató, és a Szózat volt az, ami a legerőteljesebben kifejezte a helytállás, az itt maradás, az itt, ebben a hazában a problémáinkat megoldó kitartás eszményét. És igen, a rendületlenül elavult pátosza, egy egykorvolt borúlátó, majd megőrült költő üzenete ott mindenkit megérintett, igazi távlatot adott a cselekvésének. Mert nem Tóta W. goebbelsi alternatívaállítása miatt érdemes.