Vajon egy Fent és Lent-poszt megmutatható-e egy színházi előadásban? A Katona József színház sufnijában előadott Csendet akarok erre ad igen érdekes kísérletet.

Etuska, a hajléktalan asszony az egyre magasodó nézőtérrel szemben szinte megsüllyedő színpadon ül összehúzott testtel. Méregeti a még kedélyesen helyet foglaló (inkább vadászó, mivel érkezési sorrend van) nézőket, forgatja a tekintetét. Néha-néha pofákat vág, ha talál egy-egy kutató szemekkel vizslató embert.

A Fullajtár Andrea által játszott monodráma rögtön az elején belecsap a lecsóba. „Csöves vagyok!” jelenti ki az elején Etus. Az első percek éppen emiatt kicsit didaktikusnak, sőt megmagyarázó ízűnek hatnak, noha semmi szükség nem lenne rá, mert az előadás narratívája úgy ömlik ki Fullajtárból, ahogy a Magyar Népmesékben a vörös alakzatokat fütyüli ki a madárka.

Hiányzik az előadás elejéből a bizalmatlanság Etus részéről. Főleg, hogy az eredeti alapanyag Csalog Zsolt tollából, olyan valós szociográfiai elemekből épül, amelyek alapját a szocializmusban már hajléktalanként élők szövegeiből is áll össze. Az Utasi Ágnes hajléktalankutatásában található interjúk (az OSA archívumában hamarosan kutathatóvá válik) is éppen a bizalmatlan alanyokkal vannak tele, akik a KMK-tól (közveszélyes munkakerülés) és a rendőri rendfenntartástól tartottak.

Persze a kilencvenes években ez komolyabban fellazult: ahogy beszélni lehetett róla, maguk a hajléktalan élethelyzetben élők is könnyebben megszólaltathatóvá váltak. Vállalhatóvá vált a médiában is a „csövesprobléma” (lásd például Pesty László dkoumentumfilmjeit).

Nem véletlen, hogy a jelenlegi előadás is egy 1998. október 10-én bemutatott darab felújítása. Akkor a frissen végzett Fullajtár Andrea belebújt egy idős, kiszolgáltatott asszony bőrébe. Most, ahogy a nyolcvanas években, újra aktuális a téma a kerületi polgármesterek (Kocsis Máté, Rogán Antal) rendeletei miatt is.

Etus elbeszéli egész életét, gyerekkori nehézségeit, anyja disszidálásától férje általi megcsalásán át egészen a hajléktalanná válásáig. Története tele van olyan apróságokkal (Keleti pályaudvarnál hol lehet meghúzódni, hol lehet mosakodni), amelyek Csalog félelmetes terepismeretéről tanúskodnak, csakúgy, mint a tél átvészelésére vonatkozó tippek (kisvárosi, falusi fűtött állomások).

Egyedül maga Etus hiányzik, az ő karaktere apja, anyja, testvérei és a többiek gonoszságán és rossz akaratán keresztül rajzolódik meg, akik az ő sorsáról tehetnek. Etus karaktere emiatt inkább egyfajta közlekedőedényként teszi láthatóvá a perifériára szorult emberek nehézségeit és problémáit, de nem ad lehetőséget a saját, belátott hibáival való szembenézésre, vagy akár az ellenük való küzdésre (lásd: Ironweed).

Összességében mégis a Csendet akarok a legjobb Katona-darab, amely kortárs problémákra reflektál. De sokatmondó, hogy ez sem egy olyan új darab, mint a Cigányok, mely leginkább egy belvárosi értelmiségi szemével mutatja be a vidéki cigányhelyzetet, teljesen falsul.

Etus azt mondja a darab elején: azt hitte, Budapest az ígéret, a város, ahol a nézők estéről estére ülnek és élnek, de ma már úgy látja, "egy frászt", rosszabb, mint Miskolc. És higgyék el, Miskolcról sincs jó véleménye. Budapest jól élő lakóinak kicsinyességét ecseteli, míg a hármas metró zörög a nézők lába alatt - ezzel is önkéntelenül mutatva, hiába akar Etus csöndet.

Amíg az előadáson ültem, nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy a sok jól szituált értelmiségi küllemű ember vajon egy valóban ehhez hasonló élethelyzetben lévő ember előtt is megállt volna-e, legalább ötödennyi időre?

(Képek forrása: katonajozsefszinhaz.hu, hvg.hu)