Géza ej tuhlü imkotta !

A kép nem illusztráció!

Kevés magyar államtitkár-költő fénye ragyoghat is és ragyogtathatja is saját magát. Egyszerre ön-Nap, ön-Hold és ön-csillagok. A kozmosszá tágult szubjektum, a világot inkorporálni képes ön-én. Egyszerre fénylik az államtitkár a vátesz magasra emelt fáklyájának fényében, miközben a költőt maga az államtitkár fogja kézen és vezeti körbe Vergiliusként az ön-test és ön-lélek bélbolyhai és mentális csalitosai kellős szélén!

Jogos a kérdés, hogy az ön-Mikulásra kísértetiesen hasonlító Szőcs-Mikulás mit nem adhatott oda ajándékba (a magyar kultúra oltárára/csizmájába), meg, hogy mit nem kaphatott meg az ön-gyermek Szőcs, az ön-Mikulás Gézától? A kérdés válaszának magvát a felnőttnek tekintett olvasóra bízzuk.

Egy vers 1979-ből az ön-ismeretről, a jövőről, önmagunk korholó megszeretgetéséről.

Szőcs Géza

Vörös folt távolodik a hómezőn
 
  szuronyos Mikulás vágtat, hull a hó,
  hajszolja nagy lovát csákánnyal, puskatussal
  énekel mély Mikulás-hangon, önkívületben:
 
        munkh lenhöj, ilme, ilme gutböl
        mituhlü mek, Géza, ej, tuhlü imkotta
        liszpangu mölmeg, méseltu Mikulás!
 
  Az ösvénynél leteszi a nála maradt holmikat. Ezt
  sem adhattam oda neked, ezt sem, ezt sem! így
  beszél magában. Hajnalban, mikor ezt olvasod, a
  Mikulás már ló nélkül, vas talpú, hideg csizmában,
  gyalog kapaszkodik fölfelé egy járatlan csapáson a
  sziklás részek felé, ahol vörös, de már elfakult
  szövetdarabok közt rengeteg Mikulás-csontváz fek-
  szik a felhőtlen ég alatt. A Mikulások temetője
  van itt, és ez a Mikulás, akiről mi beszéltünk, már
  a közelben kapaszkodik. Ez a Mikulás én vagyok.