Innovatív korrupció
Sortilegus posztja
Magyarország azt vállalta az EU felé, hogy a kutatás-fejlesztésre (K+F) fordított összeg 2020-ra eléri nálunk a GDP 1,8 százalékát. Nemrég, az Innovációs Nagydíj átadása alkalmából tartott rendezvényen Cséfalvay Zoltán államtitkár e tekintetben látszólag örömteli hírrel lepte meg a hallgatóságot: „2011-ben Magyarországon a GDP arányos K+F ráfordítás az elmúlt két évtizedben a legmagasabb szintre emelkedett, a GDP arányában 1,2%-ra. És az előzetes információink és számításaink szerint 2012-ben ez a szám ennél talán egy kicsivel még magasabb is lesz..." Mi rejtőzhet azonban a statisztika fügefalevele alatt?
Elöljáróban el kell mondanunk, hogy a fejlett országokban a K+F-nek, illetve az innovációnak köszönhető a gazdasági fejlődés több mint 70 százaléka. A világ legversenyképesebb országaiban az EU átlagánál (1,9%) is jóval magasabb a GDP-arányos K+F ráfordítás. 2010-ben például a mezőnyből messze kiemelkedett Izrael (4,25%), Finnország (3,84%), Svédország (3,62%), Dél-Korea (3,36%), Japán (3,33%), Dánia (3,02%), Svájc (3,00%), az USA (2,79%) és Németország (2,78%). Magyarország tehát lényegesen elmarad az EU-átlagtól és különösen az élvonaltól. A helyzet ténylegesen még ennél is sokkal rosszabb, hiszen nálunk az egy főre jutó GDP is jóval alacsonyabb, mint az előbb említett országokban.
A kutatás-fejlesztésre, innovációra fordított összegek nagysága mellett azt is meg kell vizsgálni, mennyire hatékonyan kerültek elköltésre ezek az összegek. Nem mindegy például, hogy egy korszakalkotó találmány az eredmény, vagy pedig egy olyan szabadalom, amelyet soha senki semmire nem fog használni (a szabadalmak túlnyomó többsége egyébként ez utóbbi kategóriába tartozik).
A hazai innovációs pályázatokon részt vevő, illetve az ezzel kapcsolatos folyamatokat ismerő emberekkel beszélgetve sajátos kép rajzolódik ki. Elmondásuk szerint a pályázati összegek jelentős részét végső soron nem a kutatás-fejlesztést végzők kapják, hanem különböző közvetítők kezén tűnik el. Ez utóbbinak az aránya általában 10-20 százalék, de olyan eset is előfordult, amikor az elnyert összeg 50 százalékát tették zsebre a közvetítők. Ez egyrészt azt eredményezi, hogy nem feltétlenül a legígéretesebb innovációs pályázatok nyernek, hanem azok, amelyek a legzsírosabb falatokat tudják juttatni a közvetítőknek. Másrészt, mivel a magyarországi K+F ráfordítások mintegy fele állami, illetve uniós forrásból történik, a vonatkozó nemzeti statisztika is jelentősen torzul.
Magyarország ezen a téren is unortodoxnak bizonyulhat: a világban általános tendenciával szemben hiába növekszenek nálunk a K+F ráfordítások, a gazdaság mégis stagnál vagy éppenséggel visszaesik. Ennek egyik okát a fentebb leírt jelenségben vélhetjük felfedezni.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Az ilyen pályázatok célja mindig is az volt, hogy a jó helyen ülő közvetítők hülyére keressék magukat egy-egy word doksi legyártásával. Mert az mégiscsak nonszensz, hogy például a konkértan K+F tevékenységet végzők közvetlenül kapjanak bármely pénzt a befektetőtől mindenféle közvetítő nélkül. Mivé lenne úgy a világ? Kell valaki a pénz útjába, aki majd szép körmondatokban jól megfogalmazza, hogy mire is kell a pénz!
A kutatók erre nyilvánvalóan képtelenek, nem tudnak fogalmazni és nem értik a pénzvilág működését sem. Csak a saját kis hülye elképzeléseikkel vannak elfoglalva folyton.
Az igazi befektetőknek meg csak a szépen megfogalmazott, trendi idegen szavakkal teletűzdelt, modern preziket értik, amelyek elkészítéséhez nyilvánvalóan hozzáértő manager kell, különben nincs esély semmire.
Nem is értem igazán, hogy ezek a kíváló prezentátor szakemberek miért érik be akár 50%-al, mikor a hozzáértésük alapján legalább 90%-ot kéne kérniük? Ennyire nincsenek tisztában az általuk teremtett értékkel?
Legjobb lenne simán csak a közvetítőknek adni minden pénzt és így nem kéne olyan idő- és energiarabló baromságokkal foglalkozni mint a tényleges kutatás. Mindenki boldog lenne, és a kutató is rájönne, hogy nincs mit kutatni és elmenne végre közvetítőnek, ami valódi értékteremtő tevékenység, szemben az értelmetlen tudományos okoskodással.
Ha nem tudnak egy szimpla pályázatot se megírni önerőből akkor tűrjék ,hogy kihasználják őket!:D
Második probléma: így is le vagyunk maradva, és kevesebbet is költünk K+F re. De legalább védjük a magyar termőföldet, vazze! Meg nehogy már kijusson a magyar diák külföldre, ahol esetleg fajlődni is tudna.
NA midnegy kifüstölögtem magam.
A posztkép pedig vicces, remélem nem hivatalos munka. :)
A polgármesterünk zsíros pénzt kér a pályázati pénzből egyrészt saját zsebre, másrészt a városnak, hogy újabb focipályát építhessen. A TAO-s pénz jégcsarnok építésére kellene. De inkább nem kell a városnak, ha polgármester nem jár jól. Ez a magyar pályázati valóság.
Ez csak akkor nem fordulhat elő, ha a pályázaton elnyerhető összeg 10-15%-át kifizeted az NFÜ-vel jó viszonyt ápoló pályázatíró cégnek. Sokszor a pályázatíró cég ténylegesen nem ír semmilyen pályázatot...
Egyébként a kedvenc követelményem az, amikor az 1500 oldalas pályázati dokumentációból 3 példányt kell benyújtani, tilos a kétoldalas nyomtatás (hol a környezetvédelem, amit a hatástanulmányban számon kérnek?), a hátlapját mindegyik lapnak kézzel kell áthúzni és minden oldalt a cégvezető saját kezű aláírásával hitelesíteni. Mindezt mondjuk informatikai pályázaton...
