Törökország: a Közel-Kelet tükre

2013.06.04. 07:00 Fent és Lent

occupygezi2.jpg

Gerőcs Tamás posztja

Az európaiak szemében mindig is kulturálisan egységesnek elképzelt közel-keleti és észak-afrikai régió valójában rengeteg törésvonal mentén tagozódik, szinte nincs két egyforma társadalmi vagy politikai intézményrendszer.

Az ásványkincsekben gazdag mini-olajmonarchiák, illetve a hozzájuk leginkább hasonuló régiós középhatalmi státuszú Szaúd-Arábia képviseli az egyik végletet, míg az etnikai (perzsa) és vallási (síita) értelemben is elkülönülő Irán a másikat, amely szintén hagyományosan régiós hatalmi aspirációkat dédelget.

Az észak-afrikai Maghreb-országok, ahonnan indultak a társadalmi forrongások, sok szempontból egyfajta köztesrégiót képeznek, vagy más szempontból nézve a muszlim világ mikrokozmoszát képezik le. A térség egyértelmű nagyhatalma mindig is Egyiptom volt a maga közel 90 milliós népességével, és geostratégiailag központi elhelyezkedésével, hiszen a Sínai-félszigeten keresztül ellenőrzi a szuezi csatornát, és földrajzi összeköttetést képvisel Afrika, az Arab-félsziget és Izrael között. Egyiptomnak viszont nincs számottevő ásványkincse, elsősorban geopolitikai okokból rendelkezik különleges nagyhatalmi kapcsolatokkal. Gazdasága egysíkú, a nagy foglalkoztatást biztosító iparágak meglehetősen autark módon működnek, ilyen a mezőgazdaság és a szerény jelenléttel bíró könnyűipar (elsősorban textil). Jelentős bevételt még a turizmus biztosít az egyiptomi középosztály számára.

Észak-Afrika többi államában is meglehetősen monokulturális gazdasági formációk találhatók, amelyek két fő pillérre támaszkodnak: a turizmusra (Tunézia, Marokkó) és a nyersanyag kitermelésre (Algéria, Líbia). Marokkó szintén monarchia, míg a többi észak-afrikai államban félautoriter rezsimek működtek a világháborút követő függetlenedés óta. A legtöbb ilyen politikai rendszer eddig kikezdhetetlennek tűnt, mivel komoly nemzetközi beágyazódással rendelkezett, amelyet európai és amerikai érdekek tápláltak, szintén geopolitikai motivációk nyomán: a Mediterrán régió stabilitása, Izrael biztonságpolitikai követelményei, és az energiaellátás. Arról nem is beszélve, hogy több helyen - a gyarmati örökség nyomán - továbbra is komoly érdekeltségekkel rendelkeztek a néhai európai anyaországok, ilyen főleg Algériában és Marokkóban volt jellemző. Utóbbi helyen számottevő francia és spanyol feldolgozóipari jelenlét alakult ki az elmúlt években.

A Közel-Keleten ezzel szemben mindig is sokkal instabilabb volt a politikai tájkép, hiszen törékeny hatalmi egyensúlyra épült az államközi kapcsolatrendszer. Egyesek szerint ennek kezdete az ókorig visszavezethető és bizonyos elemeiben már megfigyelhető volt Mezopotámia és Perzsia között is, mindenesetre a XX. század második felében azt egyértelműen az Irak-iráni kapcsolatok határozták meg. A 70-es évekig a hidegháborús logika határozta meg az egyensúlyt, az iraki Bász párt a szovjet érdekszférába tartozott, míg a perzsa sah az USA egyik legszorosabb térségbeli szövetségese volt. Változást a 79-es iráni forradalom hozott, amely nyomán jött létre az azóta is egyedüli teokratikus államforma a térségben, amely folyamatosan napirenden tartja az konzervatív iszlám államigazgatás lehetőségét, erősítve az európai hatalmak érdekeltségét a feltartóztatásban, azaz a fennálló status quoban.

A 80-as illetve 90-es évek elejét a hatalmi versengés jellemezte a közel-keleten, amely az Irak-iráni háborúkban öltött testet, de gyakorlatilag nem sikerült érdemben rendezni a kérdést, viszont hatalmas terhet rótt ezen országok társadalmára és gazdaságára egyaránt. Irak elszigetelődése a kuvaiti akciót követően, majd a 2003-as háború elmozdította a hatalmi egyensúlyt, amelyből egyértelmű győztesként a világviszonylatban is középhatalmi álmokat dédelgető Irán került ki, utóbbi nem kis fenyegetést hozván a régió többi középhatalmú államára, elsősorban Szaúd-Arábiára és Egyiptomra, amelyek így az amerikai kapcsolatok erősítésével igyekeztek helyzetbe kerülni (ennek egyik feltétele az Izraellel köttetett részleges megbékélés volt). Ekkor került fel ismét a térképre Líbia, illetve a másik oldalon Irán legszorosabb szövetségese, a geopolitikai csomópontban fekvő multi-etnikumú Szíria, amely a helyi imperialista törekvésekből rendesen kivette a részét, például Libanonban, vagy az Izrael elleni kampányokban.

Társadalmi forrongások

Az európai hatalmak érdekei a regionális változások közepette sem változtak: az energiabiztonság, a mediterrán régió stabilitása, és a közel-keleti térség hatalmi egyensúlyának helyreállítása, abban Izrael biztonságával. Ugyanakkor a most zajló társadalmi forrongások jelentősen átalakíthatják az egyes kulcsországok hozzáállását az eddigi status quohoz. Ahhoz, hogy megértsük ennek a változásnak az irányát, röviden vázolnunk kell a változások mögött húzódó társadalmi folyamat lényegét.

Az egész muzulmán világban az elmúlt 3 évtizedben radikális, ha tetszik forradalmi átalakulás ment végbe. A korábban gyarmati sorban élő törzsi közösségek rapid, de felemás modernizációs folyamaton estek át, amit a világgazdasági rendszerbe történő integrálásuk idézett elő. Ennek lényege a már említett olcsó nyersanyag- és munkaerőbőség, ami kiegészült a turisztikai és logisztikai valamint geostratégiai szerep növekedésével. A modernizáció következtében valamennyi államban kialakult egy, a korábbiakhoz képest viszonylag széles középosztály, amely ideig-óráig elfogadta a kvázi feudális autoriter hatalmi rendszert, amelynek politikai bázisát a vidéki konzervatív bázis és a hadsereg biztosította.

Törökország

A mostani változások előszelét Törökországban lehetett érzékelni az elmúlt évtizedben, ahol a több évtizedes katonai támogatással működő szekuláris (atatürki) elit pozícióját kezdte ki a gazdasági növekedésből profitáló és felemelkedő konzervatív vallásos középosztály. Törökország jelentősége hamar megnyilvánult a két éve kirobbant tunéziai, majd egyiptomi zavargások idején, ugyanis a városi – főleg egyetemista – felkelők körében a Török Köztársaság államalapítójának Kemal Atatürknek a szekuláris alkotmánya számított hivatkozási alapnak. Nemcsak a Közel-Kelet fiatal felkelői fedezték fel maguknak a török modernizációban rejlő mozgósító erőt, hiszen azt a hidegháború idején – részben az iszlamista veszélyétől tartva – szemelte ki magának például a perzsa sah, vagy a szocialista táborral szimpatizáló egyiptomi Nasszer, illetve Szadat elnök. Nem titkolja rajongását az Algériát több mint 30 éve vezető – szintén iszlamista felkelők által fenyegetett – Abdelaziz Bouteflika sem. Törökország tehát bizonyos értelemben történelmi mintának számít a 19. századi európai erőltetett modernizációs hullámtól elszakadt Közel-Keleten azok között a kozmopolita elit rétegek – például a Sah idején a teheráni egyetemisták – között, akik a törökökben nem az oszmán birodalmi elnyomókat látják, hanem a globális hierarchiában felzárkózni képes progresszív vezetőt. Ezt némely esetben a soviniszta helyi nacionalista elitek is osztják, ilyen értelemben az oszmán múlt nem kísért még azokban az államokban sem, ahol a helyi kezdeményezéseket, mint amilyen az egyiptomi Mohamed Alié volt - az oszmán birodalom brutálisan leverte

Törökországban a Gezi park lerombolása volt az utolsó csepp a pohárban, ami megbillentette az évek óta feszült helyzetet az elsősorban az ország nyugati városaiban élő kozmopolita, az atatürki szekuláris hagyományokat tisztelő városlakók, és a széles vidéki bázist maga mögött tudó, politikai hatalmat szerző új vallásos elit között. Recep Tayyip Erdogan ennek a vallásos elitnek az egyébként mérsékelt vezetője, hiszen tíz évvel ezelőtti hatalomra kerülésekor, mind külső, mind belső ellenfelei attól tartottak, hogy radikálisan iszlamizálni fogja Törökországot, és az atatürki hagyomány helyett a régi oszmán birodalmi emlékeket táplálja újra. Belső ellenzéke elsősorban – Atatürk hagyatékaként – a hadsereg volt, amely Törökország keleti végein gyakorlatilag polgárháborús konfliktusba került az Erdogant támogató biztonsági és rendőri erőkkel. A konfliktus akkor robbant ki, amikor Erdogan elkezdte lefejezni a török hadsereget, míg a kormánypártot a hadsereg szövetségesének számító alkotmánybíróság próbálta betiltani. A küzdelemből Erdogan a hatalmi pozíciójának megerősödésével jött ki. Külső konfliktusait máshogy rendezte. Az atatürki (katonai) elit gyakorlatilag a 60-as évek óta szeretne bekerülni az európai integrációba, 1984 óta Brüsszeltől konkrét ígéretet is kapott erre, ám az Európa Unió eddig gyakorlatilag elzárkózott Törökország felvételétől.

Erdogan nem adta fel nyíltan az európai orientációt, de a legfontosabb külpolitikai hangsúlyokat a Közel Kelet felé helyezte át. Korábban a NATO tag Törökország Izrael (és a nyugat) szövetségesének számított, amiben az első jelentősebb törést az Irak elleni amerikai háborúja jelentette. Ebben Törökország nem vett részt, és NATO tagsága ellenére sem engedte, hogy területén áthaladjanak az amerikai-brit csapatok, akik ezért délről (Szaúd-Arábia felől) támadták meg Bagdadot.

Az elmúlt években a Közel-keleti hatalmi egyensúly legfontosabb kérdésében, a palesztin-izraeli ellentétben Törökország új pozíciót vett fel. Nyíltan a palesztin ügy mögé állt, aminek hatására évtizedek óta nem látott hűvös viszony alakult ki Izrael és Törökország között. Erdogan a közel keleti politikai vákuumban akarja az egykori oszmán birodalom nyomdokain Törökországot központi helyzetbe hozni. Egyes sajtóértesülések szerint ennek a következő, és talán legnyíltabb fejezete Szíria megtámadása lehet, amihez rengeteg érdek fűzheti Erdogant, például a „kurd kérdés”.

Közel-keleti kilátások

A jelenlegi válsággócokban elsősorban az utóbbi évek modernizációjának nyerteseit találjuk, vagyis a középosztályt, amely egyfelől nagyobb részt kér magának a hatalmi-politikai felépítményből. Másfelől ezeket a rétegeket sújtotta leginkább a gazdasági válság hullámverése, hiszen a világgazdasághoz kapcsolódó kulcsiparág (energia, turizmus, feldolgozóipar, élelmiszeripar) mindig is törékeny stabilitást jelentett.

Ma még nem körvonalazódik pontosan, hogy a térség status quoja hogyan alakul majd át a jövőben, elképzelhető az is, hogy bizonyos államalakulatok nem maradnak fenn (Líbia mellett szétesés fenyegeti Szíriát), ami bizonyosan át fogja alakítani a térség hatalmi egyensúlyát. Illetve mindenhol várható a modernizáció hatásaként a populáris iszlamizáció térnyerése. Ami viszont a török példa nyomán sejthető, hogy a térség politikai egyensúlya valószínűleg tartósabban meg fog bomlani, és mind az államközi, mind pedig államokon belüli értelemben kiélezett küzdelem várható a szekuláris régi elit hívei, és a felemelkedő vallásos középosztály között, amely permanensen mozgásban tarthatja az instabilitás irányába mutató erőket.

A bejegyzés trackback címe:

https://fenteslent.blog.hu/api/trackback/id/tr705342463

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Mandiner blogajánló 2013.06.04. 14:26:02

Ezt a posztot ajánlottuk a Mandiner blogajánlójában.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Törökországban alapvetően három réteg van.

Egy szekuláris, sőt iszlámellenes, európai integrációt akaró réteg.

Egy szintén szekuláris, de török nacionalista réteg.

S egy hagyományörző, iszlamista réteg.

Na most, a legkevesebben az első réteg van, legtöbben a harmadik.

A harmadik réteg képviselője a jelenlegi vezetés és egyre nagyobb a támogatói táboruk. S lázad az első réteg most.

A magyar helyzettel nincs igazi párhuzam amiatt, hogy Törökországban a vallásosság és a nacionalizmus nincs párban egymással.
Nem vagyok benne biztos, hogy a törökök jól járnának ha az EU párti réteg kerülne hatalomra. Nekem nagyon úgy tűnik, hogy a jelenlegi pozicióikkal sokkal erősebbek.

A másik mivel egész nyugat-eu iszlámosodik el, németország,ausztria és a benelux államok konkrétan törökösödnek el, ezért Ankarának nem kell az EU-val foglalkoznia. Az idő nekik dolgozik. Szóval ha az oszmán birodalmat akarják újjáépiteni csak a közel-kelet jelenthet problémát.

A harmadik, ahogy a cikk iró is irja, átrendeződnek az erőviszonyok, egy olyan erős állam mint a török, pont kifogja tölteni az igy keletkező űrt. Én szurkolok nekik, hogy igy legyen.
Gratulálok az íráshoz, ez az első "elemzés", ami nem nélkülözi a felkészültséget, persze egy blogposzt kereteit figyelembe véve... Ugyan kevésbé szól a jelenlegi helyzetről, inkább az egész térség dinamikáját igyekszik bemutatni, de legalább valamiféle irányfényül szolgál a megannyi megmondóembernek...

Komolyan mondom, kezd az az érzésem lenni, hogy Magyarország nem csupán a tízmillió szövetségi kapitány, hanem az ugyanennyi törökszakértő országa is. Az amerikai elnökválasztások szokták még ennyire megmozgatni az emberek fantáziáját...
Sok minden egyéb mellett az EU impotenciája fejeződik ki az észak-afrikai és közel-keleti térség instabillá válásában. A brüsszeli vezetők (ha vannak olyanok egyáltalán) fel se fogják mi a helyzet, nemhogy változtatni tudnának rajta. Csak egy példa a brüsszeli álomvilágból: a Nabucco terv, ami Oroszország megkerüléséval a baráti, megbízható és kiszámítható szövetséges Törökországon kersztül juttat majd bennünket olcsó földgázhoz

Ekkora barmokat!
Nem lennék meglepve, ha idővel kiderülne: itt is izrael kavarja a szart.
Érdekes megfigyelni, hogyan változott a szíriai helyzettel kapcsolatos török hozzáállás az utóbbi pár hónapban. A folyamat nagyjából így rajzolható fel:

1. Szíriából átlőnek tarackkal (néhány halott)
- Minden Törökország területét érő támadást megtorlunk, később a törökök csapást mérnek szíriai célpontokra.
(a pusztítást látványos vágóképeken mutogatják a TV-k)

2. ?

3. Bombamerénylet Reyhanlı-ban (több tucat halott)
- Nem hagyjuk, hogy Törökországot belerángassák a szíriai konfliktusba, a katonai egységek ennek megfelelően maradnak is a helyükön.
(a bíróság a folyamatban lévő nyomozásra hivatkozva megtiltja a a pusztításról készült felvételek nyilvánosságra hozatalát)
@Frizuravarjú: Kíváncsi voltam, hányadik komment kezd ebbe bele. Gratulálok, majdnem dobogós lettél.
@...elmúlik...: Fura dolgok a tények, vannak sokan, akiket nem zavarnak.
@Frizuravarjú: Mondjuk egy-két konkrétum, esetleg?
@...elmúlik...: Sem időm, se kedvem a hiányosságaidat pótolni. Tanulj, olvass!
@Frizuravarjú: Tehát csak üres fecsegés. Persze, pont erre gondoltam.
Törökország szerintem azért nem akar belemenni a szíriai konfliktusba, mert esetleg összeakadna a bajsza Oroszországgal, aki ugyebár fegyvert szállítana Szíriába. Két oldalról tüzelő ellenség nem kell senkinek.