Skócia gyarmat - mit kell tudni a skótok függetlenségi törekvéseiről?

2014.09.17. 07:30 Fent és Lent Vendégszerző

Skócia választ, de korántsem biztos, hogy a magyarul olvasó polgár a hírekből okosabb lesz. Ennek az az oka, hogy míg a skót referendum jellemző a kortárs geopolitikai és politikai helyzetre, a magyarországi sajtó általában megragad azon a szinten, amire néhány angol cikk lefordításával juthat el az olvasó: közvélemény-kutatási eredmények, kampányesemények, és zord jóslatok arról, hogy milyen borús jövő várhat a skótokra, ha netán a függetlenné válás mellett mernek dönteni.

skótok3.jpg

Slapstick írása

Ennek a felszínességnek tünete az, hogy R. Hahn Veronika „tartománynak” nevezi Skóciát, ami bár része az Egyesült Királyságnak, egy önálló ország. Míg Skócia és Anglia között perszonálunió létezett 1603-tol, az Egyesült Királyság csak 1707-ben jött létre a két ország egyesülésével(Wales ekkorra már része volt az angol koronának, míg Skócia máig önálló államként vált az unió részévé.) Míg a brittől és angoltól elkülönülő skót nemzeti identitás (és az angolokkal szembeni ellenérzés) végig erős maradt, Skócia mindig saját jogrenddel rendelkezett, és az utóbbi tizenöt évben egy párhuzamos politikai es szociális intézményrendszer alakult ki - tehát a skótok nemcsak Westminsterbe küldenek képviselőket, hanem az edinburghi Holyrood parlamentbe is.

A függetlenség fő zászlóvivője a jelenlegi Holyrood parlamentben többséget élvező Skót Nemzeti Párt, és az egyik leggyakoribb félreértés a skót népszavazást szimplán nacionalista ügyként kezelni és ilyen módon hitelteleníteni. Míg Magyarországon a nacionalizmus egyenlő a Jobbikkal és a Fidesszel, ahhoz, hogy megértsük a függetlenségi törekvéseket, túl kell lépnünk a kelet-európai nacionalizmusfogalmon: Az Egyesült Királyság többi részéhez hasonlóan a skót egy multikulturális társadalom. Az SNP víziójában skótnak lenni nem etnikai kérdés, számos kisebbségi skót az „igen” kampány mellett köteleződött el.

A Skót Nemzeti Párt sok szempontból balra helyezkedik el nem csak a kormányzó konzervatívoktól és liberális demokratáktól, hanem a Munkáspárttól is. Skóciában a jóléti állam jóval szélesebb körű szolgáltatást nyújt, mint az Egyesült Királyság többi része - pl. Wales-szel, Észak-Írországgal és Angliával ellentétben az egyetemi oktatás ingyenes a határ északi oldalán. A Skót Nemzeti Párt, ami Brüsszelben a Zöld frakció tagja, a függetlenség egyik fő okaként szokta felhozni, hogy az Egyesült Királyság többi részével ellentétben a skótok az emberi erőforrások széleskörű állami beavatkozással történő újratermelésben érdekelt, skandináv-típusú gondoskodó(bb) államot preferálnak. Ennek fényében érdekes, hogy míg Skócia természeti erőforrásait tekintve rendkívül gazdag, az 5,3 millió skót közül mégis egymillióan szegénységben élnek, mert a természeti erőforrásokból származó pénz jelentős része sohasem jelenik meg Skóciában, hanem rögtön Londonban köt ki. Ennek az egyik lehetséges oka az lehet, hogy a jelenlegi politikai berendezkedés szerint a skótoknak az Egyesült Királyság részeként igen kevés beleszólásuk volt a saját sorsukat érintő kérdésekbe. Míg ugyanis a Konzervatív párt - ami a 20. században többször volt hatalmon bármelyik pártnál és a brit szigetek egészén domináns pártnak számít - a 2010-es választásokon is a legtöbb képviselőt juttatta a brit parlamentbe, addig Skócia egyetlen konzervatív képviselőt sem küldött Westminsterbe. Az is árulkodó, hogy a skót konzervatívoknak azért kellett törölniük 2014 májusában az ifjúsági konferenciájukat, mert mindössze 12 érdeklődőnek tudtak jegyet eladni.

A skótok tehát joggal érezhetik azt, hogy egy olyan parlament dönt a sorsukról, amelyre ők sohasem szavaztak. Ehhez hasonlóan sok skót vélekedik úgy, hogy az ország olajkészlete, ami hosszú távú erőforrás lehetne az önálló Skócia számára, a végtelenül éhes londoni gazdaságot táplálja. Míg a skótok (és britek) döntő többsége nem értett egyet Blair és Bush afganisztáni és iraki háborújával, Skócia stratégiai elhelyezkedése és a skót erőforrások központi fontosságúak a brit és észak-atlanti katonai projekt számára.

Noha a skótok többsége és az edinburghi kormány hosszú távú fejlesztési stratégiájában a zöld befektetéseket támogatja és ellenzi a további neoliberális reformok bevezetését, külpolitikáját tekintve pedig nem támogatja a katonai beavatkozásokat, a jelen állás szerint ez lényegtelen, hiszen a skót erőforrásokkal a londoni központi kormányzat rendelkezik, ami mind a kül- és belpolitikai törekvéseivel szembemegy a skót többségi akarattal.

Amikor tehát a referendumról, és a skótok önrendelkezési jogáról gondolkodunk, mindenképp figyelembe kell vennünk néhány geopolitikai és birodalmi érdeket. Nemrég a BBC-nek adott interjújában Jeremy Paxman kérdésére Hillary Clinton úgy fogalmazott, hogy Oroszország nem tekinthet úgy Ukrajnára, mintha a befolyási övezetébe tartozna, majd ugyanebben az interjúban elmondta, hogy „gyűlölné”, ha az Egyesült Királyság elveszítené Skóciát. A korábbi NATO főtitkár Lord Robertson egyenesen úgy fogalmazott, hogy a „sötétség erői imádnák” ha Skócia függetlenné válna , majd azt is hozzátette, hogy a skótoknak a döntés során figyelembe kell venniük a „járulékos következményeket.”

A skót függetlenség kérdése tehát többről szól, mint szoknyában pallosokkal vagdalkozó nacionalistákról vagy skinheadekről. De a skótoknak az önrendelkezéshez való jogát egyre többen vitatják. Az előbb említett Lord Robertson 'kataklizmának' nevezte az esetleges függetlenséget, mások a skót bankrendszer összeomlásáról, az államháztartás csődjéről, és az önálló Skócia politikai életképtelenségéről, illetve az útleveles beutazásról beszélnek. Sok jót az Európai Unió sem kínált, amikor Barroso elmondta, hogy a skótok sem az EU-nak, sem az eurozónának nem válhatnának automatikusan a tagjává. Ez nem csak egy hatalmas pofon a skót társadalomnak, - ami az angollal ellentétben jóval inkább híve az uniós tagságnak -, de azt is jelzi, hogy az EU a jelenlegi tárgyalópartnereivel, David Cameronnal és a katalán függetlenségi törekvéseket megállítani akaró spanyol miniszterelnökkel akar inkább megegyezni, mint a skótokkal. Kérdéses tehát, hogy míg a regionalitás és kulturális sokszínűség részei az EU retorikájának, valójában mit jelentenek ezek az értékek, amikor az autonómiára való törekvéseket háttérbe szorítják a gazdasági és stratégiai érdekek? Az persze más kérdés, hogy az esetlegesen függetlenné váló Skócia olajtartalékai sok esetben megváltoztathatják a most merevnek tűnő álláspontokat.

A szomorú valóság az, hogy mind az igen és mind a nem mellett kampányolók abból indulnak ki, hogy függetlenség vagy semmi az alternatívák. Mint annyiszor, az állampolgárok éretlennek ítéltettek arra, hogy a kampány során valódi vita folyjon arról, mi legyen Skócia és az unió jövője.

Érdemes tehát figyelembe venni néhány gyakran elhanyagolt tényt: valószínűtlen, hogy Skócia teljes egészében leválna az Egyesült Királyságról, de azzal nem feltétlenül kampányolhat az SNP, hogy ha megvan a mandátumuk, ők szabhatják a feltételeket. Az északi-tengeri olajkészletek döntően Skót vizeken fekszenek, azonban az ebből származó bevételekkel jelenleg a brit gazdaság rendelkezik. A független Skócia egy sokkal gazdagabb ország lenne, ami dönthetne arról, hogy hogyan kívánja támogatni az állampolgárait. Skócia több szempontból már most is jelentős függetlenséget élvez, saját történeti jogrendszerével saját parlamenttel, és eltérő államháztartással.

Most, hogy a kampány végső stádiumába lépett, példátlan módon a határ déli oldalán mind a három domináns párt vezetője és a királyné is akcióba lendült, hogy „megóvják az Uniót”. Egyre több véleményformáló értelmiségi, nemrég a liberálisok lelkiismeretének tartott Paul Krugman állította, hogy a független Skócia útja katasztrófához vezet. Szerencsére Joseph Stiglitz egy másik neves közgazdász állást foglalt a független Skócia mellett és a „hisztéria-keltés” ellen.

Mindez elgondolkodtató, ha elfogadjuk, hogy a liberális politika alapja a népek és egyének önrendelkezési joga. Hiszen a skótok nem kérnek sokat: hadd döntsenek maguk a saját ügyeikben. Míg Ukrajna esetében a nép önrendelkezési jogát alapvetésként hangoztatják bizonyos szereplők, addig ugyan ezeknél a szereplőknél a skót állam esetében nem jelenik meg ez az érvelés. Ez sok mindent elmond a liberális demokrácia korlátairól, illetve arról, hogy ez a modell miért alkalmatlan a 21-dik századi politika megértésére: a skótok alapvető törekvése olyan akadályokba ütközik, amelyek messze túlmutatnak az országuk határain. A skót függetlenség ellenzői között nem csak Angliát és a monarchiát találjuk, hanem a NATO-t, az EU-t, Spanyolországot és az Egyesült Államokat is.

A skót függetlenség kritikája különösen zavaró formában érkezik "balról". Amikor önmagukat baloldalinak álmodó értelmiségiek arról beszélnek, hogy a skót függetlenség nem megoldás, és a szolidaritásnak más formáit kell keresni, nem csak téves, de mélyen megalázó érveket vonultatnak fel. Először is arról beszélni, hogy ez nem a jó megoldás, (a talányos, igazán jó megoldásról keveset hallunk, vagy szimplán nem működik), nem csak a státus quo konzerválása, hanem elvitatja a skótok azon jogát is, hogy tegyenek valamit a maguk sorsáért és csökkentsék kiszolgáltatottságukat. A brit társadalom az utóbbi három évtizedben képtelen volt érdemben védekezni a ráerőltetett neoliberális reformokkal szemben. Pontosan miért kellene a skótoknak egy olyan parlament megszorításait elfogadni, amelyet nem támogatnak? Pontosan miért kellene eltűrnie a skótoknak az angol politika szélsőjobb elemeit? A brit társadalomra számítani a gondok megoldásában olyan, mintha a globális egyenlőtlenségek megoldását az IMF-től várnank. Másodszor, össz-brit szolidaritásra és az unió egybentartására apellálni a skótok arcátlan lekezelése: mintha a skótok önidentitása azon alapulna, hogy minél fényesebbre pucolják a csizmát, ami az arcukra tapos. Ahogy a Guardian publicistája George Monbiot fogalmaz: a nem szavazat az önsorsrontás elképesztő példája lenne.

Bármi is történik, Skócia függetlenebbé fog válni – ezt mind az igen, mind pedig a nem mellett kampányolók is elismerik és támogatják. Ugyanakkor félő, hogy a kortárs politika természetének (political condition) lényege a kölcsönös és aszimmetrikus függőség és kontroll, és mára ez már olyan erős, hogy a helyi közösségek politikai önrendelkezésének korlátait tágabb (birodalmi) gazdasági és katonai érdekek jelentik.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://fenteslent.blog.hu/api/trackback/id/tr16704317

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

"egy önálló ország"

Hát, nagyon nem az. Hanem egy ország RÉSZE.
@maxval a bircaman: megkérdezhetem melyik országnak a része Skócia? Gyenge vagyok földrajzból.
nemethlaci
@Skeye Gps Unió:

Angliának, pontosabban az Egyesült Királyságnak.
max val bir ca: Anglianak?
királyNŐ bazmeg, királyNŐŐŐŐŐ
nem vet túl jó fényt a poszt további részére, hogy már ez se jött össze
A skótoknak semmi keresnivalójuk egy ilyen jellegű unióban, már évszázadokkal ezelőtt ki kellett volna lépniük belőle (sőt be sem kellett volna lépniük)!

Egyszerűen más kultúra, a germán eredetű skótok sohasem tudtam integrálódni a szláv eredetű angolok közé. Már 1312-ben, IV. Eduháp ír király az ütközőzónában arra figyelmeztetett, hogy a skótok és az angolok sosem jöhetnek ki egymással „gyökereik és életformájukból kifolyólag” („wahhab niet kultur ind racines”).

Néhány évvel később, 1299. december 31-én egy téli napéjegyenlőségi tiszteletére szervezett államközi egyezteteésen aztán Eduháp és az angol Henriett király is konfliktusba került egymással, mert mindketten meg akarták szerezni a déli területek feletti irányítást, de bolgár nyomásra végül is Skócia még független tudott maradni. Ez volt az ország aranykora, a későbbi egyesülés jelentette minden baj forrását.