Gizelladalma írása

Múlt vasárnap hosszú idő után először mentem ki tüntetni, elsősorban kíváncsiságból. Nem reméltem, hogy ez a tüntetés más lesz, mint az utóbbi évek megmozdulásai, de szerencsére az események felülmúlták a várakozásaimat. Az Opera előtti tüntetés óta először lehetett érezni dühöt és népharagot az utcán: nem csak egy előre megszervezett programhoz bólogattak az emberek, hanem aktívan alakították az eseményeket. Ahogy azonban ez lenni szokott, az elszabadult felháborodást nem csak a nagyrészt átláthatatlan szervezői kör szeretné saját igényeinek és céljainak megfelelően kontrollálni és irányítani, hanem sokan mások is igyekeznek belső cenzorokként megítélni, hogy például a Fidesz-székház megdobálása belefér-e a “jó tüntetés” fogalmába vagy sem. A következő napok, hetek kérdése, hogy sikerül-e nekik a tiltakozássorozatot a már jól ismert, eddig eredménytelennek bizonyuló mederbe belekényszeríteni, vagy pedig a düh és felháborodás saját utat tör majd magának.

A vasárnapi tüntetésben nem az volt különleges, hogy sokan voltunk és nem is önmagában az, hogy olyan emberek is az utcára vonultak, akiket korábban semmilyen ügy nem tudott kimozdítani. Számomra azért volt felemelő, mert nem annyiból állt a demonstráció, hogy végighallgattunk pár beszédet, aztán sétáltunk egy jót, hanem az emberek szabadon kifejezték dühüket, ellenállásukat az elnyomással szemben. Nem a szervezők által előre megírt forgatókönyv szerint cselekedtünk, hanem szabad emberekként fejeztük ki gyűlöletünket a cinikus kormánnyal szemben. Ennek része volt a Fidesz-székház megdobálása és a Hír TV és dolgozói iránt kifejezett megvetés is.

Akkor jött ez a széleskörű felháborodás, amikor már lemondtam arról, hogy a közeljövőben lesz valamirevaló demonstráció. Az utóbbi években többnyire önjelölt hivatalos szervezői csoportok hoztak létre olyan “tüntetéseket”, amelyek abból álltak, hogy a résztvevők végighallgatták a színpadi beszédeket és haknikat, tapsoltak hozzá, majd hazamentek. (Ez alól a tavalyi diáktüntetések jelentettek némi üdítő kivételt.) Az elégedetlen emberek passzív szerepbe kényszerültek, előre leszervezett programok fogyasztóinak szerepét osztották rájuk. Nem alakították az események menetét, csak díszletül szolgáltak. Azon felül, hogy ez a tüntetésforma a kezdeményezőkészséget és aktív szerepvállalást hátráltatja, semmiféle veszélyt nem jelent a hatalomra. Az, hogy a tüntetések képei bejárják a magyar vagy akár a külföldi sajtót, nem fogja sem a kormányt, sem a vele nagyjából azonos színvonalú parlamenti ellenzéket meghátrálásra kényszeríteni. Ezért volt számomra rendkívüli az a szabadon megnyilvánuló népharag, amely nem kímélte a Fidesz-székházat, sem a Hír TV tudósítását (miközben egyébként senkit sem bántottak).

Sajnos azonban rögtön másnap megjelent jó pár vélemény és nyilatkozat szervezetektől, párttagoktól, és magánemberektől is, amelyek elítélték az “erőszakot” és a rongálást. A szervezők és sokan mások is (fideszes) provokátoroknak minősítették a dobálókat. Károsnak és veszélyesnek tartom azt a hozzáállást, amely megítéli, ki a “mi tüntetőnk”, és ki lehet kizárólag ellenséges provokátor. Volt például olyan közeli barátom (nyilván nem fideszes provokátor), aki szintén dobált, és ahogy elnéztem a többieket, felháborodott fiataloknak tűntek. Az is szomorú, hogy egyesek úgy gondolják, olyan felsőbbrendű pozícióban vannak, hogy morális magaslataikról megítéljék és megmondják másoknak (gyakran több tízezres Facebook-tábornak), mi a jó és elfogadható tüntetői magatartás. Azt természetesen mindenki eldöntheti maga, hogyan vélekedik egy szimbolikus épület megdobálásról és a rendszer szerves részét képező pártcsatorna iráni gyűlölet kifejezéséről. Viszont nagyon egyenlőtlenül (nem demokratikus módon) oszlik el a szólásszabadsághoz való jog: hozzám például eddig a személyes ismerőseimet leszámítva szinte kizárólag az infrastruktúrával és erőforrásokkal rendelkező "hivatásos" aktivisták és egyes párttagok véleménye jutott el. Ezek az elítélő nyilatkozatok tehát ilyenformán mégiscsak egyfajta belső cenzúraként működnek. Kedves önkéntes cenzorok, természetesen jogotok van békésen tüntetni, de ahhoz nincs, hogy beleszóljatok abba, mások hogyan tüntetnek. Ha rajtatok és a hozzátok hasonlókon múlt volna, soha egyetlen forradalom és szabadságharc sem tört volna ki. Ti nyilván a Sztálin-szobor ledöntését és feldarabolását is elítéltétek volna ’56-ban.

Emellett a “békés tüntetés”-fetisizmus éppen a jogos harag kifejeződését, az aktív ellenállást akarja megakadályozni: azt, amiben potenciál van arra, hogy változást hozzon el. A békés mederbe kényszerített tüntetés olyan, mint az alkoholmentes sör: semmi értelme sincs. Le kéne számolni azzal a tévképzettel, hogy egy tüntetés a szervezőké, és nekik joguk és feladatuk az eseményeket a kezükben tartani. Ha egy demonstráció előre kiszámítható (színpad, vonulás A-ból B-be, hazavonulás), nem fog elérni semmit. Egy tüntetésnek akkor van lehetősége elérni valamit, ha a tömeg spontán alakítja az eseményeket, és így bizonytalan a kimenetele. Akkor van esély a változásra, ha a dühöt és haragot nem akarjuk normatív módon kizárni a tömegtiltakozásból. Én személy szerint nem hogy elítélném a dobálást, kifejezetten köszönöm azoknak, akik elég bátrak voltak hozzá. Fontos első lépés volt ahhoz, hogy az emberek rájöjjenek: alakíthatják az események menetét, nem csak bólogathatnak a színpadi performanszokhoz.

Sajnos a múlt keddi és pénteki tüntetések jól mutatják, hogy szervezőik alkalmatlanok arra, hogy az emberek felháborodását jó vezetőként összefogják. Nem képesek arra, hogy a tömeg céljait és igényeit érezzék, kölcsönös kommunikáció helyett csak egyoldalúan beszélnek a “néphez”. Saját elképzeléseik és elveik szerint, saját céljaiknak megfelelően igyekeznek igazgatni a tömeget. A háttérben persze hatalmi harcok is zajlanak: Gulyás Balázs és társai nem hajlandók együttműködni a vasárnapi tüntetés eredeti szervezőivel, se másokkal. Saját tüntetésüket nemcsak “hivatalosnak” nevezték, hanem azt is fontosnak tartották beleírni, hogy "a neten terjedő más eseményeket nem a valódi szervezők működtetik". Szögezzük le: az oldalt nem a szervezők tevékenysége, hanem az ügy miatt lájkolták majdnem 250 ezren, tulajdonképpen az oldal szerkesztőinek ölébe hullott a nagyszámú Facebook-követő. Ettől még senki nem nevezte ki őket az internetadó ellenes küzdelem kizárólagos letéteményeseinek, ők önhatalmúlag nevezték ki magukat hivatalos és valódi felelősnek. A Százezren az internetadó ellen oldal moderátorai visszaélnek ezzel a helyzettel, egyoldalúan kommunikálnak, nem a tiltakozók akaratának, hanem saját igényeiknek megfelelően igyekeznek alakítani az eseményeket. Ez nem más, mint az emberek jogos dühének és tiltakozásának a kisajátítása.

Ez persze nem meglepő, sőt, tulajdonképpen jellemző a hazai ellenzéki tüntetésszervező közegre és nem is az eddigi demonstrációk szervezői az egyetlen kör, akik igyekeznek felülről irányítani az internetadó ellenes tiltakozást. Viszont különösen szomorú, hogy azok az emberek, akik végre az utcára mentek, mindemiatt talán csalódni fognak és soha többé nem fognak kiállni a jogaikért. Jelenleg a tüntetésbiznisz áll nyerésre a népharaggal szemben, de remélem, az utóbbi hamarosan mégis utat talál magának és elsöpri (többek közt) azokat, akik rátelepszenek a megmozdulásainkra. Reményre ad okot, hogy a tiltakozás viharos gyorsaságú szétzilálása miatt rengetegen vannak kiábrándulva a szervezők tevékenységéből, ez talán lehetőség arra, hogy egy újfajta tiltakozásforma induljon el a jövőben. Én sem tudom és nem is akarom a tüntetők nevében megmondani, hogy mik a céljaik és szándékaik. Minden bizonnyal nagyon heterogén társaságról van szó, amelynek nem volt ideje és lehetősége közös célokat megfogalmazni azon túl, hogy ne legyen internetadó – az ugyanis nagyon sokakban megfogalmazódott, hogy ez a tüntetés nem csak arról szól. Nem érdemes tehát igényeket előre és felülről megfogalmazni és lezártnak tekinteni, hiszen egy jelentéktelennek tűnő ügyből is nőhetnek ki általánosabb célok és akár mozgalom.