A munkahelyi lógás művészete

2015.02.17. 08:00 Fent és Lent Vendégszerző

Bifidus Essensis írása

empty_labor1.jpg

A munkahelyi lógás sok tervezést, együttműködést és kockázatfelmérés igényel – ezt állítja nemrég megjelent könyvében, az Üres órák: semmittevés és munkahelyi ellenállásban (Empty Labor: Idleness and Workplace Resistance) Roland Paulsen, a svédországi Lund Egyetem kutatója.

Számos felmérés kimutatta, hogy szerte a világon egy átlagos munkavállaló napi 1-3 órát tölt semmittevéssel a munkahelyén. Paulsen ezeken a felméréseken túllépve szeretett volna jobban a felszín alá nézni. Mélységében, összetettségében akarta megérteni annak a jelenségnek a lényegét, amit ő empty labornak nevez (jobb híján üres óráknak fordítottam). Ez a fogalom magában foglalja mindazt, amit a munkahelyen nem munkával töltünk, legyen az netezés, alvás, online vásárlás vagy éppen a doktori disszertációnk írása.

A szerző a hardcore lógósokat akarta jobban megismerni. 43 olyan svéd munkavállalóval készített interjút, akik saját bevallásuk szerint munkaidejük kevesebb mint felét töltik azzal a tevékenységgel, amiért tulajdonképpen a fizetésüket kapják. A legtöbben irodai dolgozók voltak, de előfordultak közöttük takarítók, biztonsági őrök és építkezésen dolgozók is.

Paulsen két kérdésre szeretett volna választ kapni: miért csinálják? Hogyan tudják megúszni a lebukást?
A kérdésre adott válaszokból kiderült, hogy a professzionális szintre fejlesztett lógás bizony komoly odafigyelést igénylő tevékenység: tervezés, együttműködés és kockázatelemzés nélkül nem működik. Voltak olyan interjúalanyok, akik azt mondták, hogy számukra a lógás már öncéllá vált, ez visz értelmet nekik a mindennapi mókuskerékbe.

Ha szisztematikus lógós akarsz lenni, és ha olyan típusú munkád van, aminek az eredménye nehezen mérhető, viszont a jelenlét a Magyarországon eufemisztikusan beléptető rendszernek nevezett blokkolóórával könnyen ellenőrizhető, akkor elengedhetetlen, hogy korán érkezz, és későn távozz – mondják a szakma specialistái. A válaszadók közül sokan tevékenységüket leplezendő, nagy figyelmet szentelnek a pontosságnak, és annak, hogy megjelenésükkel, alkalmazott gesztusaikkal hitelt érdemlőek legyenek a szerencsés esetben mit sem sejtő főnökeik előtt.

A felmérésből jól kirajzolódott, hogy azokban a szakmákban lehet leginkább tökélyre fejleszteni a lógást, ahol a környezet számára nem átlátható és nem ellenőrizhető hogy milyen összefüggés van a munka eredménye és a ráfordított idő között. Egy webfejlesztő például kellő ügyességgel és gátlástalansággal hihetetlen munkaórákat könyvelhet el rutinfeladatok elvégzéséhez.

A kutatásban a miért kérdésre adott válaszok néhány típusba összefoglalhatók voltak: sokan a munkájukat annyira értelmetlennek látják, hogy úgy érzik, kell valamilyen kompenzáció, ami elviselhetővé teszi a napi gályázást. Voltak, akik az erőszakos főnök vagy a kizsákmányoló tulajdonos felé akartak törleszteni. De – fájdalom – csak kevesen voltak, akik munkahelyi viselkedésüket valamiféle rendszerkritikai hozzáállásból vezették le. Az alábbi vélemény mindenesetre ezek közé tartozik:

„Azzal, hogy munkaidőben filmeket nézek, két legyet ütök egy csapásra. Nem hagyom magam teljesen kizsákmányolni, és még pénzt is kapok a filmnézésért” – nyilatkozta az egyik biztonsági őr. Számára a lógás az osztályharc eszköze, tüske a kapitalizmus körme alá. Majd hozzátette: „ellentétben a szakszervezeti küzdelemmel, ami számomra soha nem járt eredménnyel, a lógás működik.”

Paulsen nem az első, aki kapcsolatot talál a lógás és az ellenállás között. A Világ Ipari Munkásai (IWW) nevű, a 20. század első évtizedeiben virágzó amerikai szakszervezet, számos munkát késleltető taktika alkalmazását támogatta a munkalassításától egészen a szabotázsig. Az IWW – eltérően más szakszervezetektől, amelyek jól fizetett, büszkén végzett munkában gondolkodtak – magát a bérmunka intézményét tartotta elfogadhatatlannak, és kívánta annak megszüntetését.

Ha nem tudsz sztrájkolni, legalább lógj! – mondták. Ebben az összefüggésben a lógás az újraelosztás egyik módja volt: ugyanazt a pénzt kapod meg, kevesebb erőfeszítésért cserébe.

Manapság az internet az egyik leginkább kézenfekvő eszköz a munkakerülésre, és ezzel kapcsolatban a munkaadók elmondták a szerzőnek, hogy figyelik beosztottaik netezési szokásait. (Arról viszont nem szerzett Paulsen információt, hogy emiatt sokan ráfáztak volna.)

Ha a lógás tényleg ennyire általános, akkor – teszi fel a kérdést Paulsen – miért nem tesznek meg többet ez ellen a munkaadók?

empty_labor2.jpg

Néhány beosztotti státusú nyilatkozó szerint az a tudat, hogy hagyják őket minden mással is foglalkozni munkaidőben, a fontosság érzetét adja a dolgozóknak. A fizetés mellé járó jóléti csomagként, egyfajta mellékesként tekintenek erre a dolgozók és a munkaadók egyaránt.

Ha teljesítem azt a szintet, amit tőlem a munkahelyemen feltétlenül elvárnak, hagyniuk kell, hogy nekem is legyenek úgymond jogaim a munkaszerződésben foglaltakon felül – gondolja sok munkavállaló. Ha készen vagyok a munkámmal, akkor miért ne netezhetnék vagy intézhetném azokat az ügyeimet, amelyek engem is elégedettebbé tesznek. Így kisebb ellenállás van bennem az elviselhetetlen munkával szemben.

Ez a fajta alku nem csak kimondatlanul létezik. Gondoljunk csak a Google és egyéb high-tech cégek agresszíven reklámozott önképére világszerte, ahol a dolgozóknak olyan szórakozási lehetőségekkel tömött munkakörnyezetet biztosítanak, amelyről még a fejlett világ munkásainak többsége is csak álmodni mer. Hivatalosan ezeket azért nyújtja a cég, hogy az alkalmazottak stressz-szintje csökkenjen, és ezáltal minden energiájukat a CÉG-et fejlesztő kreatív megoldások kidolgozására tudják fordítani. Viszont a kritikusok szerint ez nem más, mint a CÉG-nek valóban nagy hasznot hozó dolgozók megvásárlása üveggyöngyökkel, ahelyett, hogy ténylegesen megfizetnék őket.

Hogy a high-tech cégek ilyen buzgón használják az empty labort, nem más, vélekedik Paulsen, mint a CÉG önreklámja, a tőkés rendszert legitimáló fogyasztás szimbóluma. A mi cégünk annyira gazdag, hogy még ezt is megteheti – sugallják.

Mindez egyébként hasonló ahhoz a 90-es évekbeli budapesti gyakorlathoz, amikor külföldi bankok az általuk megvásárolt értékes telkek egy részét nem építették be, de a térkialakítással mindent megtettek, hogy tényleges vagy potenciális ügyfeleiknek átmenjen az üzenet: ezek annyira gazdagok, hogy még azt is megengedhetik maguknak, hogy építési telkeik egy részét parlagon hagyják.

Az IWW munkásai a lógásra nem kompenzációként, hanem homokként tekintettek, amelyet a tőkés gépezet fogaskerekei közé szórhatnak, így – még ha szerény mértékben is – kontrollálva azt. A lógás és a munkalassítás számukra a szervezett ellenállás része volt. Ez az ellenállás, úgy vélték, távlatilag el fog vezetni egy nagy munkásszövetség létrehozáshoz, amely végül megszerzi a termelési eszközöket, és megszünteti a bérmunkát.

Paulsen interjúalanyai egyáltalán nem törnek ilyen nagy célok felé. A rendszert, amely napi 8 (vagy több) órájukat rabolja el, nem megdönteni akarják, hanem kihasználni. Lelki kompenzációnak talán megteszi, de többnek aligha. Ebből nem lesz forradalom…

A könyvnek hiányossága, hogy kizárólag a világ egyik kiemelkedően fejlett országának viszonyait elemzi, és nem szól arról, hogy mennyire adott a lógás lehetősége például egy bangladesi varrodában vagy egy kínai összeszerelő üzemben, hogy egy afrikai ritkaföld-fém bányáról már ne is beszéljünk.

A munkahelyi lógásról magyar nyelven Corinne Maier könyve jelent meg 2005-ben, Jó reggelt lustaság! címmel. A szerző nem kívülálló kutatóként, hanem a rendszer elszenvedőjeként (vagy inkább kedvezményezettjeként) tekinti át ugyanezt a kérdést, és hasonlóan kiábrándító végkövetkeztetésre jut: ez a rendszer, amely mindannyiunkat bérmunkára kényszerít, valóban vállalhatatlan, de a megélhetésért kompromisszumokat kell kötni. Maier nem kínál alternatívát, nem akarja fenekestül felforgatni a fennállót.

Javaslata az, hogy ne lázadjunk, hanem legyünk cinikusak, és használjuk ki a nagy rendszerek átláthatatlansága által kínált lehetőséget. Vállaljunk minél nehezebben számonkérhető munkákat, tegyünk úgy, mintha osztoznánk a CÉG önképében, és közben ne feledjük, hogy nekünk is pénzből kell élnünk. Lehetőleg jól!

A könyv 2004-ben jelent meg, és hatalmas siker volt Franciaországban. Azóta nemcsak Nyugaton változatlan a helyzet…

A bejegyzés trackback címe:

https://fenteslent.blog.hu/api/trackback/id/tr77181795

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.