A Germanwings öngyilkos merénylőjének esete jó példa arra, hogy hogyan értékel a nyugati sajtó egymáshoz nagyon hasonló kimenetelű tetteket attól függően, hogy melyik „kultúrához” kötik az adott gyilkosságot. Akár a 2001. szeptember 11-i terrortámadás, akár a Charlie Hebdo szerkesztősége elleni merénylet kapcsán szinte közhelyként kapcsolta össze a legtöbb sajtóorgánum az iszlámot és a terrort. De amikor egy olyan ember követ el tömegmészárlást, aki a modern civilizáció kitermelte betegségben, depresszióban szenved, akkor csak és kizárólag az egyénre szűkül le az érdeklődés, a kontextus, hogy milyen társadalmi közegben termelődik ki a depresszió, ez esetben szinte fel sem merül.

Persze a pilóta családja, az anyagi helyzete és hogy milyen is volt ő maga szóba kerül, de az, hogy milyen az a rendszer, ahol a verseny meg nem kérdőjelezett érték és ahol jól és vidámnak és állandóan munkaképesnek és munkára késznek lenni kötelező, ahol az elmagányosodás egyre nagyobb méreteket ölt és ahol az elmúlt 40 évben 60%-kal nőtt az öngyilkosok aránya, az alig merül fel. Jellemzően egyénekről beszélünk, a hagyományos pszichológia is az egyént vizsgálja.

Ványi Dániel az ELTE-PPK Pszichológia Doktori Iskolájának hallgatója szerint viszont érdemes a Germanwings öngyilkos merénylő pilótájának esetét a kritikai pszichológia szemszögéből megvizsgálni. E szerint a megközelítés szerint „a lelki zavarokra alapvetően mint a társadalmi rendszer diszfunkciói által kitermelt jelenségekre” [érdemes tekinteni], „tehát [mint] a társadalmi hatalmi viszonyok, elnyomás, kizsákmányolás, egyenlőtlenségek, frusztrációk egyéni pszichés jelenségekben való leképeződéseire.” Ha tehát nem elszigetelt jelenségként akarunk rátekinteni problémákra, hanem kontextusba helyezni, akkor látszik, hogy mennyire másképp viszonyul a nyugati sajtó a Germanwings pilótájához, illetve a Kouachi fivérekhez. Csak egyik esetben az elmagányosodott, életét a munkájára feltevő depressziós tömeggyilkos pilótát látjuk a társadalmi munkamegosztás csúcsán – abban a pozícióban, ahova a rendszer hívei a szabályokat rendesen betartóknak a felzárkózást ígérik - ennek a pozíciónak a káros hatásait ugye jobb nem összefüggésbe hozni magával a rendszerrel, az összeroppanást, kiégést, kudarcokat az egyén szintjén kell kezelni, a kontextusra való rákérdezés, ami kitermeli, Lubitz másodpilóta kapcsán nem lényeges. Az csak abban az esetben lényeges, amikor a minden tekintetben marginalizálódott Kouachi fivéreket nézzük, vagy más, helyzetüket leginkább kilátástalannak megélő nyomorultakat, akik kapcsolatba kerülnek olyan emberekkel, akik elég meggyőzően állítják, hogy helyzetükért az a kultúrkör felelős, amelyben élnek és ezért, illetve más hasonló helyzetben tartott emberek érdekében álljanak bosszút a „felelősökön”, cserébe új identitást, elismerést ígérnek nekik meggyőző ismerőseik egy vallás felhasználásával. Ekkor pedig ez a vallás kiemelt hangsúlyt kap az újságokban.( Újságírók rákérdeztek a nyomozást végző francia ügyésznél is, hogy lehet-e tudni Lubitz másodpilóta etnikai hovatartozásáról, illetve hogy milyen vallású volt. "Német állampolgár volt...Nem szerepel a terroristaként számon tartottak listáján, ha erre céloz"- hangzott a válasz.)

Míg tehát a nyugati demokrácia kisüléseire egyéni bajokként tekint a nyugati sajtó nagy része, az egyénre káros hatásokat leválasztva a rendszerről, betegségként azonosítva be őket, addig a társadalmi munkamegosztás legalján levő, a hierarchia csúcsán levő nagyhatalmak által brutalizált, kizsákmányolt periférián levők rémtetteit nagyrészt kulturális sajátosságokként azonosítja be. Márpedig ez az eltérő megközelítés hazug és a nagy többség számára káros is. A célja a jelenlegi igazságtalan szerepleosztás fenntartása a világban és a hierarchia csúcsán levők kulturális felsőbbrendűségének hirdetése. Pedig valójában mind a „civilizációs betegségek”, mind pedig a Kouachi fivérek merényletei ugyanannak a viszonyrendszernek a tünetei és kisülései. A két jelenség ugyanazon struktúra tövéről fakad, még ha erről a nyugati sajtó egy része mást is mond.