A szélsőjobb élvezi annak előnyét, hogy sokáig egyedüliként kritizálhatta a gazdasági és társadalmi visszaesést eredményező rendszerváltást. A Nyugat gazdasági és politikai válsága a szélsőjobboldalt általában is elfogadott szereplővé tette. A magyar nacionalista reneszánsz egyes térségbeli országokhoz képest megkésve következik be. A nacionalista reneszánsz nemzetközi kockázatait mára lecsökkentette az is, hogy az elmúlt két évtizedben minden eddiginél nagyobb mértékben jelentéktelenedtek el a határon túli magyar kisebbségek.

A balliberális jóslat

Van aki pánikban, van aki csendes beletörődéssel szemléli a szélsőjobb (a Jobbik ) menetelését a váltópártiság felé. A balliberális középosztály nem érti, hogyan juthatott a kilencvenes évek gettójából a hatalom sáncai közelébe a szélsőjobb. A Jobbik előretörése csak táplálja a jelen megértését nélkülöző politikai nosztalgiájukat: meggyőződésük, hogy Magyarországon akkor volt demokrácia, amikor ők a neoliberális rendbe betagolt Magyarországon számukra juttatott kiváltságokat élvezték. Akik már akkor a széljobb veszélyre figyelmeztettek, most igazmondó jósoknak tűnnek. A balliberális politikai tömb értelmisége és sajtója egyrészt megálmodta és így részben létre is hozta a magyar szélsőjobbot, amikor amaz még csak a Hősök Terén Feróra rázó MDF-eseket jelentette, valamint saját politikájának alternatívátlanságát igazolta a szélsőjobb veszéllyel. Amely aztán Tapolcán nemrég többséget is szerzett. Úgy tűnik a szélsőjobb elleni harc a néptől és a demokráciától való félelem egyik metaforája volt, akár a populizmussal való hadakozás mostanság.

De ettől még a tény, tény: a gettóból a hatalom közelébe jutott a magyar szélsőjobb. De mégis hogyan?

A rendszerváltás és a szélsőjobb

Szokás azt gondolni, hogy a szélsőjobboldal „szellemét a palackból” a rendszerváltás pluralizmusa engedi ki. De, ha a szélsőjobb nemcsak „szellem”, hanem politikai erő és társadalmi valóság, mint most Tapolca után is látható, akkor a magyarázat is más.

Kelet-Európa rövid elzárkózási kísérlete (sztálinizmus), majd jóléti, felzárkózó programja (emberarcú szocializmus) után a hetvenes évektől ismét a Nyugat által uralt világgazdaság alárendelődésébe csúszik bele. A rendszerváltás a „demokratizálás” és „parlamentarizmus” jelszavaival a Nyugat gazdasági és politikai uralmát intézményesíti Kelet-Európa fölött állami-politikai síkon is.

Ezzel párhuzamosan Kelet-Európában a rendszerváltás az 1945-ös jaltai és potsdami megállapodások szerinti érdekszférák érvénytelenítését is elvégzi, Jugoszlávia, Csehszlovákia és a Szovjetunió szétszedésével részben 1945 (17) előtti állapotokat hoz létre. Kohl kancellár és Genscher külügyminisztere Jugoszlávia felbomlasztásában az egykor a tengelyhatalmakkal szövetséges és azok ideológiáját másoló nacionalista (usztasa) erőkre támaszkodik. 90 után a térség szétaprózásához járul hozzá a cseh-szlovák különválás is, amelyet elsősorban szlovák részről kísér nacionalista ideológia. Romániában a kései korszakában nacionalista Ceasescu rendszer apparátusának államcsínye (romániai forradalom) a rendszer nacionalista ideológiáját érintetlenül hagyja. A rendszerváltás hatalmi átrendezése, a határok újrahúzása, nemzeti államok születése, nagyhatalmi jóváhagyással működő nacionalista reneszánszot hoz el a térségben.

Magyarország mindebből látványosan kimarad.

Miért nincs Magyarországon nacionalista reneszánsz 1990-ben?

Az elmúlt napokban egyre több hírportálon jelentek meg tudósítások az egyes pályaudvarokon csatlakozásra váró, a hazai befogadó-állomásokra, vagy Nyugat-Európába tartó menekültekről. A magyar-szerb határt átlépő emberek kapnak egy magyar nyelvű papírt a határrendészettől, ami szerint 48 órájuk van arra, hogy eljussanak a sok esetben az ország másik felén - mondjuk Vámosszabadiban - található menekülttáborba, amit nem egyszer több átszállással érhetnek csak el. A hivatalos szervektől mindehhez gyakorlatilag semmi segítséget, útbaigazítást nem kapnak: a papírral ugyan ingyen utazhatnak a vonatokon a táborig, de azt, hogy merre kell elindulniuk, mikor, mire és hol kell átszállniuk, nem mondják meg nekik. Pedig az országban még magyarként sem mindig könnyű utazni, hiszen a távolsági buszokon, vonatokon a legtöbbször nem mondják be, milyen állomás következik, a kalauzok pedig sajnos nem a segítőkészségükről vagy a nyelvtudásukról híresek.

A budapesti és vidéki állomásokon csak a példátlan erejű civil összefogásnak köszönhetően sikerül megoldani a menekültek ellátását és eligazítását. A szegedi önkéntesek telefonon vagy facebookon értesítik a budapestieket, hogy hány órakor és melyik pályaudvarra hány ember érkezik, majd Budapesten civil adományokból ellátják a nemegyszer több hetes, hónapos gyalogút során keletkezett sebeiket, ételt, italt adnak nekik, sokszor BKV-jegyet is vesznek a számukra (mert a hatóság által kiállított papírral ugyan ingyen használhatják a vonatokat a menekülttáborig, de az okirat teljesen ésszerűtlen módon arra már nem jogosítja fel őket, hogy a BKV tömegközlekedési eszközeit is használhassák, hogy eljussanak egyik pályaudvartól a másikig). Majd felteszik őket a befogadó-táborokba tartó vonatokra, és értesítik a debreceni, vagy éppen győri önkénteseket, hogy várják és igazítsák el a helyszínen a menekülteket.

Kép: hir24.hu

Ma nagyrészt ezeknek az önkénteseknek köszönhető, hogy a menekültek ehetnek, ihatnak, megpihenhettek kicsit, egészségük nem romlik tovább itt tartózkodásuk alatt, és időben célba érnek. Az önkéntesek tolmácsokat is toboroznak, és nem csak arab, hanem urdu, pastu és dari nyelvből is sikerült találni fordítókat - ennek pedig hatalmas jelentősége van: az egyik csoportban közölt bejegyzés szerint egy Magyarországon élő afgán fiú tolmácsolásának köszönhetően közel háromszáz menekült választotta a törvényes utat, és indult el valamelyik befogadó-táborba.

- tesszük fel a kérdést, amire talán nem csak a sötétzöldek kíváncsiak, a CLIM-CAP klímaadaptációs projekt képzésének budapesti tanulmányi sétáján. Elvégre jogosan gondolhatjuk, hogy pénzosztótól a közbeszerzőn át az egyszeri közlekedőkig mindenki szívesebben várakozik a villamosra egy fa árnyékában, mint hogy a kövön főne. A válasz egyszerű, de rafinált: azért, mert egy városi területet zöldíteni (akár gyepesíteni, akár fásítani) lényegesen olcsóbb, mint leburkolni – tehát kevesebb pénzből több minden valósulhat meg egy esetleges uniós támogatásból, tehát, bár ezt nem mondja ki senki, de mindenki továbbgondolja: kisebb a korrupciós potenciál.

Ha ehhez hozzávesszük, hogy egy komolyabb zöldfelület építéséhez szükséges növénymennyiség szinte soha nem található meg egy kertészetnél, mert szinte lehetetlen évekre előre megtervezni és elültetni a konkrét fajta- és mennyiségigényt, és ezért a faiskolák ilyenkor általában kisegítik egymást, míg a térköveket elég megrendelni egyetlen cégtől, akkor még egyértelműbb a helyzet. A karbantartást meg – ami ugyanakkora macera volna egy növénnyel borított területen, mint az elkátyúsódó burkolatokon – majd csinálja valamelyik baráti cég, esetleg kiírnak rá újabb pályázatot is.

A klímaadaptáció alapvetően egyszerű, hétköznapi emberek számára is teljesen logikus dolgokról szól: a Kossuth tér monumentális méretű sötét térkőburkolatán haladva a felhős szombat délutánon is érezzük a lábunkon a kibocsátott hőt, míg a Pozsonyi út fái és növénykazettái, színes utcakockái között előkerülnek a kardigánok, pulóverek. Persze a nagyvárosok hő-, szél- és vízháztartásának megfelelő szabályozásához mára komoly tudományos kutatások, kísérletek, és eszközök is rendelkezésre állnak, kérdés, hogy akarja-e azokat használni az, aki a döntéseket hozza lakókörnyezetünk megváltoztatásáról.

Pedig aki nem veszi figyelembe ezt a szempontot, az nemcsak a mi életünkkel játszik: mára világszerte elfogadott tény, hogy a Föld klímája változik, a kérdés nem is az, hogy ezt meg tudjuk-e előzni, hanem az, hogy tizenöt-húsz-negyven év múlva melyek lesznek azok a városok, amelyek a megváltozott klímára a megfelelő választ adják, és élhetőek, használhatóak, magyarul: gazdaságilag versenyképesebbek lesznek. A verseny már elindult; mi az Energiaklub szervezésében tizenötödmagunkkal – főként építészek, tájépítészek – egy olyan városi sétára indultunk Budapesten, ahol arra a kérdésre kerestük a választ, hogy a főváros hogy áll benne.

(cím forrása: komment a 444 ellenzéki portálon)

Orbán megnyeri a menekültkérdést. Ráadásul a hagyományosan ellenzéki online médiák hátszelével. Hogy hogyan? Elég volt annyi, hogy a magyar nyilvánosságban keringeni kezdjenek a calais-i kamionokat feltörő bevándorlókról készült videók.

Amikor az alábbi videó már a 444-en is címlapon van és az alá érkezett kommentek között egy majmos (!) képtől a legális hatósági fegyverhasználatig terjedő skálán szakértenek a kommentelők – nos akkor már lehet sejteni, hogy a kormány a bevándorlós téma hangszerelését – a plakátrongálás rövidke népszerűsége ellenére - meg fogja nyerni. Mert hát hogyan is fogalmaz az európai értelemben vett, kormányellenes, ideológiájában az egykori liberális hegemónia szólamait ismételgető, de titkos ösztöneiben mélyen rasszista ellenzéki nyilvánosság?

Orbánnak persze nincs igaza, de azért tényleg ne jöjjenek ide.

Ne felejtsük el, ez az a közeg, amely az amerikai fejlett demokráciát annyival különbnek tartotta az orbán-putyini diktatúráknál (mert az éppen aktuális leegyszerűsítésben akkor pont az amerikai demokrácia vs. putyin elnyomja a melegeket volt a két lehetséges dimenzió), hogy az amerikai rendőrség feketékkel szembeni jogos fegyverhasználatának körét hosszú kommentekben tovább szélesítette volna.

A bevándorlás igazi kérdés. Egy olyan tranzitországnak is, mint Magyarország. Olyan, amely a világban lévő egyenlőtlenségeket látványosan megmutatja. Nem csak gazdagok és szegények közötti különbségeket, hanem a gazdagok közötti különbségeket is. Orbán annyit tesz, hogy tömegeket állít maga mögé azzal az érveléssel, hogy ha az EU gazdag fele hozzánk visszatoloncolhat, akkor mi is visszatoloncolhatunk az EU-n kívülre.

A magyar "liberálisok" viszolygása mindenféle segélyre szorulóktól és undoruk az elesettség strukturális okaival való foglalkozás iránt mindehhez jó alap.

2015

Simicska Lajos és Vida Ildikó egymást kínálják cigarettával. Németh Lászlóné már pattintja is elő kedves Ronson-ját, André M. Goodfriend hasis-pipájából ütögeti ki a maradványokat, Lázár egy Moët Chandonért int a pincérnek, a 444 és az Index gonzói a sajtószobában hajítják az orrsövény mögé a fehér porokat. Orbán a kert végében, egymagában két cent almapárlat fölé hajolva, adja át magát gondolatainak. A parti csendes. A testőrök már a tálak felé tartanak.

Coming-outoltat

Leszbi zsidó. Ezt írta Ungár Klára jelölt választási plakátjára a szkinhed fiú. A rendőröknek elmondta, hogy ő csak coming-outoltatni szerette volna a politikust.

Civil és aktivista

Civilnő átérezte a tánc ritmusát, átadta magát a varázsnak és Aktivistanő felé lejtett lépteivel. Körbenézett, hogy mindenki látja-e őket, majd a csukott szemű Aktivistanőre borult, érzéki táncban forrottak össze. Mind, aki európai értelemben vett szemlélője volt a történésnek, látványosan ki is fejezte egymás felé, hogy mennyire támogatja a bájos esetet. Civilnő barátja is így tett. Nem csupán féltékenynek, vagy szexistának nem akart látszani, de neki is meggyőződése volt, hogy így helyes.

tukán írása

Nem tudok mit kezdeni a luxussal, nem tudom értékelni. Cancún és Párizs között a business class legalsó osztályára kaptam jegyet. Megnéztem a szolgáltatást, csak hogy tudjam, mire számítsak: kényelmesebb ülés, több kaja, mittudomén. Priority lane, beállok, mondja a nő, hogy sajnos túlfoglalás van, lentebbi osztályba kell beosztaniuk, sajnálkozik. Mereven nézek, nem azért, mert dühös vagyok, csak aludtam vagy két órát előző éjjel. Várom, mi lesz a megoldás. Hát hogy visszaadják a pénzem egy részét. Az jó.

Átkísérnek egy másik pulthoz, ott olyan alkudozás indul, hogy beleszédülök. Felajánlják, hogy egy nappal későbbi géppel is mehetek, akkor 200 euró vigaszdíjat fizetnek, 5 csillagos szálloda, all inclusive. Nem volt kedvem még egy napot maradni, nem volt kedvem az all inclusive-hoz, elbutít, gyengévé és kiszolgáltatottá tesz, volt már részem benne.

Ungár Péter írása

Egy ideológia igazán akkor válik uralkodóvá, ha képes a közbeszédet a saját képére formálni, tematizálni azt. Ez az ideológia igazi hatalma, aminek politikai igazságtartamát már nem befolyásolja a politikai döntések valóságtartama. Az euro-atlanti világban a neoliberalizmus mindenféle válság, adósságspirál, tízévenkénti buborékok keletkezése ellenére a politikai közbeszéd legmeghatározóbb ideológiája maradt.

A neoliberalizmus, Harvey alapján, az az utópisztikus elmélet, mely szerint az emberek jólétét a legbiztosabban az egyéni tehetségek felszabadításával, a magántulajdon mindenhatóságával, a korlátlanul szabad piaccal és kereskedelemmel érhetjük el. A nyolcvanas évek óta ez a felfogás határozta meg szűkebb és tágabb hazánk politikai közbeszédét is. Ennek hatására ismételgetik szűnni nem akaró gyakorisággal nálunk is „a nagy ellátórendszerek strukturális reformjai” és „az állam rossz gazda” toposzokat, szinte vallásos hittel. Ezek és az ehhez hasonló kijelentések, hittételek a „Nyugathoz” tartozás szimbólumaivá, a rendszerváltoztatás ígéretének beteljesítéséhez vezető út jelzőtábláivá váltak. Mára szinte feledésbe merülni látszik, hogy ez a meggyőződés „Nyugaton” bizonyos országok, meghatározott politikai pártjaihoz tartozó ideológiák voltak, amelyek egykor egy marginálisnak számító csoportosulás gondolatkísérleteiként fogalmazódtak meg. Tagadhatatlan, hogy mára a neoliberálisok elméletét szinte lehetetlen figyelmen kívül hagyni, mint ahogy az is, hogy a 80-as évektől a neoliberális utópia ellenében kevés ország tudott kormányozni. Még Skandináviában is voltak a gazdaságuk „neoliberalizálására” tett kísérletek. Egy ideje kétségtelenül ez a felfogás vált a „Nyugat” fő ideológiájává, ezt folytatta az EU, Németország, és a blairi „árulást” követően a nyugat-és közép európai szociáldemokrata pártok is. Nem is csoda, hogy a rendszerváltoztatás óta ennek az utópisztikus projektnek az ellenében, Medgyessy Péter 100 napos programját kivéve, nem folyt kormányzás, a neoliberalizmus alternatíváját nem próbálták ki Magyarországon.

Hogy a nemzeti konzultációra lehet-e adekvát választ adni, az nagy kérdés. Szeressük a migránsokat?

 A becsődölt brókercégek nem működhettek volna évtizedeken át politikai hátszél nélkül. Az általuk működtetett piramisjáték a magyar gazdaság szerkezetéből adódó, nem offshore-okba rejtett illegális pénzek felszívását is szolgálta.

Amelynek az elnevezése maga is a politikai propaganda terméke (vö.: fideszes, szocialista, jobbikos jelzők). Ám a politikai értelmezések alatt megdöbbentően kevés szikár tény áll rendelkezésre.

Mit csináltak a brókercégek?

A Hungária Értékpapír, a Buda Cash és Quaestor értékpapír-kezelő társaságok egyszercsak nem tudják kifizetni a befektetőiknek ígért hozamokat. Ezt a jelenséget okozhatja rossz befektetetési politika, drámaian megváltozó piaci környezet és pánikszerű kötvényvisszaváltás is. Persze az is okozhatja, hogy valaki bűncselekményt követ el (sajátjaként kezeli a befektetők vagyonát, csal, megsérti a pénz- és hitelintézeti törvény rendelkezéseit). Ám ez korántsem szükségszerű. A gyanú az, hogy az érintett cégek régi kötvényeik hozamait az új belépők kötvényvásárlásából fizették ki. Tehát egy folyamatos terjeszkedésre kényszerülő piramisjátékot menedzseltek, nem pedig megtérülő befektetéseket. Azoknak a befektetőknek a kockázatai, akik a magasabb hozamokért az érintett szereplőket választották, a BEVA-n és OBA-n keresztül biztosított. További privilegizált helyzetben vannak a Quaestor „károsultjai": őket 30 millió forintig külön kárrendezési alap elégíti ki.

Hogyan működhettek?

Az érintett cégek rendhagyó működése aligha valószínű, hogy a felügyelet és a piaci szereplők számára nem tűnt föl. A versenytársakhoz képest magas hozamok, a KELER-ben hozzáférhető tranzakciók arra utalnak, hogy a piacot ismerők, a versenytársak, a gazdasági újságírás és a felügyelet rendelkezhetett elég információval, hogy a működést gyanúsnak tartsa. Az érintett cégek azonban háborítatlanul és a szükséges engedélyek birtokában működtek és ez minden további szereplőt is megnyugtatott.

Miért pont most dőltek be?

Az, hogy befektetőik pénzét piramisjáték-szerűen használták föl, nem magyarázza meg azt, hogy miért pont most buktak be, hiszen üzleti gyakorlatuk több évtizede, az első orosz válság, 1998 óta ilyen volt. Üzelmeiket politikai rendszerektől és gazdasági ciklusokon átívelően is sikeresen folytathatták.

Új állam alakult április 13-án a magyar határtól kábé 15 kilométerre!

Liberland Szerbia és Horvátország között található, a Duna nyugati partján, Zmajevac azaz Vörösmart mellett. A 7 km²-es terület egy sajátosan sikerült határrendezés eredményeként eddig senkiföldje volt: nem tartozott egyik országhoz sem.