Ha röviden akarunk válaszolni, akkor azt, hogy felismerjük az embert azokban, akik mellett általában csak elsétálunk az utcán. Szombaton tartották a nemzetközi párnacsata napját, Budapesten idén a Fővám téren.

Hozzávetőlegesen 1000 ember püfölte egymást, mintegy két órán keresztül az amúgy is forgalmas téren a tavaszi napsütésben. Nagyrészt természetesen húsz év körüli fiatalok alkották a játékban résztvevők magját, de meglepően sok kisgyerekes család is megjelent. A kívülállóban is feltűnhetett, mennyire figyelnek egymásra a „harcosok”. Az idősebb korosztály is képviseltette magát, leginkább érdeklődők voltak, akik nézték, hogy mi ez a csoportosulás, mi ez a meglepő dolog. Turisták fényképeztek, vagy beszálltak. Sok-sok mosolyt, látszólag idegenek egymásra nevetését váltott ki a rendezvény. Ami még az esemény hitelességét erősítette, hogy utána a résztvevők közösen takarították fel maguk után a szétszóródott tollakat, amihez a tér melletti kávézó biztosított eszközöket. 

Nos, eddig tartott a csöpögős beszámoló, most vegyük górcső alá mi az, ami miatt ennyire sikeres lehet nálunk is a párnacsata évenkénti megrendezése. Egyszerű: természetes igény van arra, hogy végre arra használják a köztereket az ott élők, amire azokat kitalálták. Közösségi élményt teremtsen, betöltse az azt agora-funkciót, ami miatt kialakultak, létrejöttek. Sajnos, ez hosszú-hosszú időre értelmét vesztette hazánkban. A századfordulókor és az az utáni időkben a korzózás program volt, a polgáriasult társadalom eseményként kezelte az ilyen alkalmakat.

A XX. század közepe, vége felé az elidegenedés nagyrészt szétverte ezt az intézményt. Ugye, mint tudjuk a Kádár-rendszer évtizedeiben nem volt szerencsés csoportosulni sehol sem, minden ilyen gyanús volt. Ennek volt a hozadéka az általános bizalomvesztés egymás iránt. A kiüresedés alapjában verte szét azt az igényt, hogy kíváncsiak legyünk a másikra és keressük a közös találkozási pontokat. Persze más okok is közrejátszottak, a televízió elterjedése, az általános értékrendvesztés.

Ugorjunk az időben, Budapesten talán a Gödör előtti terület belakása volt a fordulópont. Bájos módon, ez is a véletlennek köszönhető. Ismerjük a történetet: Nemzeti Színház, Nemzeti Gödör, Gödör. Nem tudatos városrendezői elv alapján született meg a hely, ahol esténként jó idő esetén több száz fiatal teremt ismeretlenül közösséget. Több, mint szubkultúrák találkozási pontja, teljesen jól megfér egymás mellett mindenki.

Az Y-generáció tehát továbblépett az átkos örökségtől, miszerint „maradj otthon, nézzél tv-t”. Igényük van arra, hogy igenis valós társadalmi életet éljenek a közterületeken. Szerencsére ezt a gondolatot egy idő után a hivatalos mainstream politika is magáévá tette. A Budapest Szíve program keretében nőnek ki a városban azok a felújított helyek, ahol lehetőség van gyakorolni a közösségi élmény eme megnyilvánulásait. Fontos része ezeknek a tereknek az is, hogy ne álljon mögötte gazdasági érdek, ami pénzzel lehúzná az amúgy sem tehetős fiatalokat. Úgy tudják jól érezni magukat, felszabadultan, hogy ne gerjesszenek számukra extra kiadást.

A párnacsata mindennek a folyamatnak a leképzése. Ingyen, kötöttségek nélkül, egymásra figyelve csak úgy együtt lenni. Jó volt látni, hogy ez megvalósulhatott, mindenfajta negatív utánérzés nélkül. A kivezényelt három rendőr például együtt fényképezkedett párnás fiatalokkal, a takarítás közben egy társaság, valami mediterránok körtáncba kezdtek. Fasza és büszke érzés volt ennek a városnak a lakója lenni. Hajrá!