„Forró ősz”, „megszorításokra készül a kormány” „megbukott a  matolcsyzmus” - ilyen és ehhez hasonló lózungok vezették be a sajtóban annak beismerését, hogy milyen tévútra is futott a kormány. A kénytelen fiskális restrikció bekövetkezik, a szokásos kotta szerint pedig azok, akik a pénzügyi stabilitást teszik mindennél előbbre valónak, megdicsérik a kormányt, ha pedig sikerül az eddigiek szerint „alternatív” eszközökkel és nemzeti retorikával magyar sikerként eladni a döntéseket, akkor a kormánypárti támogató is elégedetten hátradőlhet. A költségvetési kiigazítást most valamilyen kezdeményező lépésként próbálja a kormány eladni (az ország átalakítása), pedig az végletesen kényszer szülte (ÁFA-emelés, felsőoktatás utólagos tandíjazása). A Fidesz a kezdetektől ellentétes elvárások közötti politikával lavírozgat, ha költségvetésről van szó, tetszőlegesen szegényellenesnek és antikapitalistának is bélyegezhető, amire a kormány aztán nyugodtan válaszolhatta, hogy éppen ez a heteronóm kritika bizonyítja, hogy jó úton jár.

Az egykulcs

A Fidesz fő problémája azonban az, hogy az egyébként értelmetlen külső elvárások (hiánycél) mellé még egy mozgástércsökkentő és értelmetlen elemet kreált, amelytől - mint saját találmányától - sokkal nehezebb megszabadulnia, mint az IMF-től. Általában igaz lehet a megállapítás, hogy az egykulcsos adó társadalmilag igazságtalan jövedelemelosztó hatást gyakorol, a realitás azonban az, hogy mint egyetlen ígéret ettől nem fog megszabadulni a kormány, sokkal inkább saját szavazótáborát és a többi szereplőt kvázi „szokásos” módon sarcolja majd meg, mint említettem „alternatívnak” és nemzetinek beállítva mindezt. Lehet egyébként, hogy a Fideszen ülő elvárások és azok teljesítése amúgy szerencsésebb az országnak, mintha technokrata neoliberálisaink vezényelnék le mindezt, de megszorításnak megszorítás lesz abban az értelemben, hogy fájni fog és nem lesz növekedésbarát.

Nemzeti utalványt!

Mi a helyzet tehát a megváltoztathatatlan egykulcsos adóval, amely mint fogyasztásösztönző nem váltotta be a hozzá - talán a kormány által - sem fűzött reményeket? Az egykulcsos adó kiváló alkalom volna a kormánynak, hogy az eddig rossz zsebeket gazdagító cafeteria és utalványrendszert átalakítsa (a piac 60-70 százaléka az Accor Services-é, a Chéque Déjeuner-é és a Sodexho-é). Nem kellene egyebet tennie, mint az eddigi utalványszolgáltatókat kipenderítenie a rendszerből, majd bevezetnie egy „nemzeti utalványrendszert” kártyán és papíralapon is. A munkavállaló, aki az egykulcsos adó miatt többet visz haza, a Munka Törvénykönyvében szabályozottan fizetésének meghatározott hányadát „nemzeti utalvány”-ban kapná. A nemzeti utalvány rendszeréhez csatlakozó csak hazai termelők és szolgáltatók áruiból választhatna és nem mekdonáldszozná el a kajajegyet. Nemzeti utalványból lehetne venni magyar élelmiszeripari terméket (piacon!), lehetne nyaralni belőle magyar tulajdonú szolgáltatónál, lehetne belőle államkötvényt vásárolni, MÁV, BKV stb. jegyet, fellendíthetőek lennének vele a rendszerben résztvevő jó magyar gasztronómiát csináló konyhák, lehetne belőle hazai gyártású biciklit venni, és az energiaszolgáltatókkal együttműködve azt a százalékát a rezsinek is kifizethetnénk, amit az adott szolgáltató megújulókból vesz - és így tovább.

Egy ilyen kvázi pénz érzékelhetőbben növelné a belső fogyasztást, mint az egykulcsos adó miatti 200 milliárdnak forintban lakosságnál hagyása. Gyakorlatilag, egy társadalmilag indokolt cél érdekében leszűkíti a vásárló választási szabadságát hazai(bb) termékek és szolgáltatások irányába fókuszálva azt. Hogy az utalványnak ne alakulhasson ki feketepiaca, megérje benne részt venni és az EU versenyjogi és egyenlő elbánásról szóló elveit se sértse, azt jó szabályozással kell elérni.