Ahhoz, hogy egy P. Lászlóéhoz hasonló nyomorult ember életét részletesen megismerjük, valami szörnyű eseménynek kellett bekövetkeznie. Ezekben a sorsokban ugyanis sikert aligha talál a média. Bándy Kata meggyilkolása tragédia, de nem csak egy emberi élet elvesztése miatt, hanem azért is, mert mit sem bizonyít jobban, minthogy az állami intézményrendszer totális kudarcot vall az egyik legfontosabb feladata, az egyre kilátástalanabb helyzetben élők integrációja és felfelé mobilizálódásának elősegítése terén.

Csak azért, mert a társadalom két különböző pólusán álló emberekről volt szó, a Pécsi Törvényszék indoklása szerint a bírósága nem vetette el kapásból, hogy Bándy Kata és P. László között kapcsolat lehetett, „hiszen volt már ilyenre példa.” Az, hogy a Bándy Kata meggyilkolásáért tényleges életfogytiglani szabadságvesztésre ítélt Péntek László ismerte-e áldozatát, nem tudhatjuk biztosan, de nem is tűnik valószínűnek. Nem csak azért nem, mert Bándy környezete egyenesen „kegyeletsértőnek és teljesen kizártnak” tartja, hogy intim kapcsolat állhatott fenn a két, nagyjából egykorú fiatal közt, és más bizonyítékok sem támasztják ezt alá.  Sokkal inkább azért nem, mert ahogyan a bíróság megfogalmazásából is kiolvasható, Bándy Kata és Péntek László társadalmi rétegei között gyakorlatilag nincs átjárhatóság, csak nagyon kivételes esetekben.

Péntek László életét alaposan megismerhettük a sajtóból: szegény sorba született Pécsett, egy éves korától ötéves koráig állami gondozott volt, majd anyjával a Bács-Kiskun megyei Kelebiára költözött, és itt élt egészen a gyilkosságot megelőző napokig. A falu polgármestere szerint a gyerek "negyedikes-ötödikes koráig rendben volt, aztán kezdődtek a bajok. Amikor elvégezte az iskolát, betört az épületbe". Anyja szerint az édesapját ekkortájt, 10 évesen látta utoljára: a gyilkosságot megelőzően azért utazott Pécsre, hogy találkozzon vele, akit akkor már 16 éve nem látott. Az apáról azonban Pécsett kiderült, már nem él.

Problémás kisgyerekből nem lett példamutató állampolgár

Az általános iskolát követően még egy évet járt középiskolába, aztán a faluközösség normáit már nem tartotta be, társadalmon kívüliként tekintettek rá. Többször került összetűzésbe az igazságszolgáltatással, először 16 évesen, és hosszabb-rövidebb megszakításokkal összesen hat és fél évet töltött börtönben. Kelebia polgármestere szerint az egyik szabadulása után a hivataltól kért pénzt, hogy az életét újrakezdhesse. A hivatal nagylelkű volt és megadta neki a 10 ezer forintot – Pénteknek mégsem sikerült kikerülni ennyi pénzzel a társadalmi marginalitásból: megpróbált elhelyezkedni egy ládagyárban, de büntetett előélete miatt nem vették fel. Így folytatta, amiért korábban is ült már: lopásból, betörésből, illetve építőipari alkalmi munkákból, vasazásból és tetoválások elkészítéséből élt. Több ismerőse szerint a fiatalemberen látszott, hogy „erősen szeretethiányos.” A lányok körében mégis sikere volt, mindig voltak barátnői. „Nem azért mondom, mi is cigányok vagyunk, de egy cigány se volt köztük, mind magyar volt”- mondta büszkén édesanyja és ezzel önkéntelenül is hangot adott a közösségben betöltött pozíciójukhoz való viszonyuknak. A korunk javaiból legkevésbé részesülő, a társadalmi hierarchia legalsó fokán álló roma asszony számára fia képessége és lehetősége arra, hogy csak és kizárólag magyar lányoknak udvaroljon, fia felfelé mobilitását jelképezte.

Az áldozat Bándy Katával kapcsolatos híradások sokkal visszafogottabbak. Családjáról annyit lehet tudni, hogy a lány halálakor édesapja Győrben, anyja Szekszárdon, nagyszülei Bonyhádon, húga Budapesten, míg ő maga Pécsett élt, de összetartó család volt, a szülők mindenben támogatták lányukat, egyetemi tanulmányai megkezdésekor lakást vettek neki, kapcsolatuk bizalmas volt, húgával szintén jó barátnők voltak. Első komoly kapcsolata 22 évesen lett, aminek megszakadása mélyen érintette. A 25 éves pszichológus lány tanulmányai befejezését követően bejelentett állásba került, és munkájával a bűnüldözést segítette. Az utolsó szó jogán családja ügyvédje egy mondattal így jellemezte: „egész életében példamutató életet élt, másokon segített.”

Péntek László, mint láttuk, tíz és fél évet, vagyis életének több, mint harmadát töltötte állami intézményekben a nap 24 órájában, ezen felül pedig 9 évet a közoktatási rendszerben. A Bándy Kata gyilkossági ügyében folyó kihallgatások során a pszichológus szakértő azt mondta róla, hogy intelligens, magasabb intellektusú, mint ami alapfokú végzettségéből feltételezhető. A szocializációs intézmények, amelyek gyermekkorában a személyiségét kialakították (1-5 éves koráig), illetve pályára állították, 16 éves korára piti bűnözővé tették, 26 éves korára pedig nem hogy nem integrálták vissza a társadalomba, de azokból kikerülve egyenesen a környezete kitaszítottjává vált. Bándy Kata viszont a közoktatásból egyetemre ment, diplomás ember és a társadalom megbecsült tagja lett.

Elitista intézményi- és médiastruktúra

Azt, hogy az intézményrendszer a társadalmi háttér alapján mennyire szelektál, jól mutatja Péntek László és Bándy Kata eltérő kapcsolata a szocializációjukat nagyban meghatározó állami intézményekkel. A magyar oktatási rendszer meglehetősen elitközpontú (ez a 90-es években sem volt másképp), és hatalmasak a regionális különbségek az oktatás hatékonysága terén, ami a PISA-vizsgálatok elemezéseire támaszkodva nem jelent mást, mint hogy kiemelkedően eredményes a nagyvárosok elitgimnáziumai tanulóinak kompetenciafejlesztése, míg az átlagosnál jóval alacsonyabb a közoktatás hatékonysága a társadalom eliten kívüli rétegei számára.  Az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet elemzése szerint a rendszer „nem képes a hátrányokat csökkenteni, sőt többnyire bővítetten újratermeli azokat, mert merevnek, szegregálónak, erősen szelektívnek mutatkozik”. A családon kívüli elsődleges szocializációs intézmény, az iskola tehát ahelyett, hogy korrigálná az eltérő társadalmi rétegbe való születésből adódó egyenlőtlenségeket és eltérő esélyeket, fel is erősíti azokat és megmerevíti az osztályhierarchiát, minimalizálva a társadalmi rétegek közötti átjárhatóságot. Kevés lehetőséget kínál tehát strukturálisan egy rossz körülmények közé született számára az oktatási rendszer, és mint láttuk, Péntek László a társadalmi hierarchia legalsó fokára született, esélyei az erőforrásokért (gazdasági, kulturális javakért) folytatott hagyományos versenyben a legalacsonyabbak voltak minden más társadalmi rétegbe születetténél.  A versenyből kihullóknak, sőt eltévelyedőknek persze úgy tűnik, adott még egy lehetőség, hogy kivegyék részüket az állami intézmények reszocializációs áldásaiból: a büntetés-végrehajtási intézetek. Ezeknek a szerepe a büntetés mellett a társadalomra való veszélyesség megszüntetése és a társadalomba visszailleszkedésre való felkészítése. Ha megvizsgáljuk ennek eredményességét, azt látjuk, hogy a magyarországi felnőttkorú bűnelkövetők 53%-a ismételt bűnelkövető, vagyis az intézmény hatékonysága a neveltjei több, mint felében kudarcosnak mondható.

Ráadásul úgy tűnik, nemcsak az oktatási rendszer szelektív az eltérő társadalmi rétegekbe születettekkel szemben, hanem a média és a tudatos hírfogyasztók is.  Az amerikai szakirodalomban használatos Eltűnt fehér nő szindróma vagy Veszélyben lévő nő-szindróma („Missing White Woman Syndrome”, ill. Woman in Peril Syndrome), többek között a Bándy Kata-gyilkosság médiareprezentációját látva, Magyarországon is létező jelenség. Ennek lényege, hogy bár a középosztálybeli, csinos, fehér nők sokkal kisebb arányban lesznek bűncselekmény áldozatai a társadalmi hierarchia alsóbb fokán álló társaiknál, az ő eseteik mégis minden más áldozattal szemben kiemelt figyelmet kapnak a sajtóban. Mindez pedig odavezet, hogy míg az alacsonyabb társadalmi rétegbe születettek áldozattá válása fölött elsikkadunk, netán nem is nagyon szerzünk róluk tudomást, addig a gyakorlatilag kivételesnek mondható középosztálybeli áldozatok bemutatása akkora hangsúlyt kap a médiában, hogy derült égből villámcsapásként éri az átlag hírfogyasztót – aki az áldozattal azonosulva immár a létét érzi fenyegetve. Mindez pedig olyan félelmeket és indulatokat generál, ami azon túl, hogy hamis percepcióra épít (ha középosztálybeli nő vagyok, bármikor megölhet egy, az utcán kószáló ismeretlen, szegénységből jövő férfi), rossz reflexeket indít be a felmerülő társadalmi problémák kezelése kapcsán. Nevezetesen azt, hogy a bűnözés immár kezelhetetlenné vált, az állam nem bánik elég keményen a bűnelkövetőkkel, és az egyetlen megoldás a jelenleginél jóval szigorúbb fellépés. Így ahelyett, hogy a nem középosztályhoz tartozók szocializációs intézményeinek hosszú távon érezhető progresszív reformja merülne fel (a befogadók számára rugalmasabbá, az integrációban/reintegrációban eredményesebbé, vagyis az egész rendszer a jelenleginél jóval kevésbé elitistábbá alakítása), a közvélemény immár létét fenyegetve érezve a politikai aktoroktól rövidtávú reakciót vár - annak a politikai pártnak fog fizetni szavazattal, amelyik a szigorúbb büntetést ígéri. A médiának pedig fokozódik az a késztetése, hogy a hírfogyasztót közvetlenül érintő és érdeklő hírekkel lássa el, tovább generálva az ördögi kört és tovább mélyítve a gyenge szocializációs intézményeket megjáró, illetve az átlagoshoz képest jobbnak mondható képzésen áteső társadalmi rétegek közötti szakadékot.

Kinek a hibája?

Bándy Kata értelmes volt, egyetemet végzett, fiatal, kedves, csinos, segítőkész – mindazokat az értékeket testesítette meg, amelyek megfelelnek a művelt középosztály értékrendjének. Az őt egzisztenciálisan és mentálisan is támogató családja segítségével lehetősége volt olyan szocializációs intézményeken keresztülmennie, ahonnan az egyetemi diplomához vezetett útja. Félreértés ne essék, semmilyen szinten nem célom elvitatni mindazt a kitartást, szorgalmat és erőfeszítést, amit a felsőfokú tanulmányait 5 év alatt elvégző Bándy Kata a tanulmányai során tanúsíthatott. Sokkal inkább célom annak a kérdésnek a felvetése: miért csak az egyéni felelősséget látjuk egy olyan bűncselekmény bekövetkeztében, amelynek kivitelezője feladatukat teljesíteni képtelen szocializációs intézmények sorát járta meg, nem beszélve Péntek László mikroközegéről, a falujáról, amely az intézményrendszer diszfunkcionalitásának eredményét tovább erősítette a férfi izolációjával? Miért hárítjuk el magunktól a saját és az intézményrendszer felelősségét két ugyanabba a társadalomba született, de teljesen más életutat bejárt fiatal sorsa tekintetében?  És miért gondoljuk, hogy az, ha kiiktatunk egy velünk hasonszőrű ellen merénylőt, akkor a strukturális problémára, ami a rendszer szelektivitásából, elitközpontúságából és merevségéből fakad, nem kellene megoldást találnunk?

Nem célom egy gyilkos felmentése. Aki embert öl, annak bűnhődnie kell a tettéért. „P. László eddig volt, és nincs tovább” - fogalmazott Antal Gábor, bíró. A bírósággal együtt azonban tévedésben van, aki azt gondolja, hogy az egyes ember kiiktatásával szocializációs intézményrendszerünket érintetlenül hagyhatjuk. Az elnyomásból fakadó kisülések lefojtása és izolációja nem jelent akadályt a többi kisülésnek. És amíg erre nem reflektálunk egyéni és össztársadalmi szinten, addig nem csak újabb Bándy Katákat sirathatunk el és moralizálhatunk értetlenkedve, hanem elszalasztjuk azt a lehetőséget is, hogy a kis Péntek Lászlók társadalmunk értékes, megbecsült tagjaivá váljanak.  Minél tovább halogatjuk, annál inkább nő ennek a veszélye.