A Saul fia költői és intenzív alkotás. 

De minden ízében klasszikus holokausztfilm. A film alkotói és az értékesítési ipar sugalmazása ellenére.

Holokausztfilm, mert megerősíti azt az elbeszélést, hogy a népirtás lényege Auschwitz. Valójában még több üldözött, döntően sok zsidó pusztult el a Birodalom keleti végein, a Szovjetunió területén, közvetlenül a hadműveleti területek mögött. Itt nagyobb területen és hosszabb ideig, hagyományos módszerekkel (golyó, tömegsír) zajlott a pusztítás. Lágerfilm van egy tucat. És a Saul fia is a népirtás ilyen filmiparilag túlterhelt helyének állít emléket. Az alkotókat ugyanakkor az igazolja, hogy a magyar zsidók döntő módon Auschwitzban pusztultak el.

Emberi arc?

A film klasszikus lágerfilm, mert az áldozatok áldozatok maradnak. A főszereplőt jobban érdekli a vallási előírás megtartása, mint a SK lázadás sikere. A reális ellenszegülés helyett egy transzcendens és individuális küldetés mozgatja, akár a társai sikerét is kockáztatva. Eközben a megsemmisülésre szántak, mintha a film szempontjából is elmosódóak és személytelenek lennének.

Klasszikus lágerfilm az esztétikája miatt is. Az ábrázolás direkt és erőteljes: fegyverropogás, üvöltő őrök, üvöltő áldozatok, gyötröttre sminkelt arcok. Sokat látott nézőként nem lepődünk meg a filmen megjelenő lágerélettel. Az, hogy az őrök rekedt hangon „Judenschwein”-éznak akár karikaturisztikusan is hathat, inkább idézi egy PC játék aláfestését, vagy a szovjet filmek német-katona ábrázolását. A folyóparti, lapát eldobós jelenet német tisztje is az elegáns, kimért német tiszt kliséje szerint megformált.

Az se segít, ha azzal nyugtatjuk magunkat esetleg tényleg így történt mindez. Egy film ilyen aránytalanságai jellemzően a bemutatás pillanatában jelentéktelenek, de öt, hat év múlva, újra és újranézve, már bosszantóak. Gyorsan avultatják a filmet.

Mindezekkel együtt a film behúz magához, és órákra ural. Elsősorban a Röhrig arca körül forgatott kamera intenzitása miatt.

Ám akkor mi a film jelentősége? Ez nem önmagában a filmből, inkább az alkotók, Röhrig és Nemes Jeles értelmezéseiből (itt, itt és itt)  áll össze. Ez egy morálisan és esztétikailag érvelő kizárólagosságra törekvés a holokauszt értelmezésében - Röhrig esetében hangsúlyosan egy vallásos értelmezés.

Tartalmilag ez nem egyéb, mint a kilencvenes évekre elkészült holokauszt elbeszélés állítása újból, amely a zsidó excepcionalizmusnak egy formája. Ez az elbeszélés egyetlen, pont XX. századi és pont európai szörnyűséget emel metafizikai szintre - így persze kevésbé is észleli az Európán kívüli szenvedéseket.

Nemes és Röhrig ezt az excepcionalizmust mesélik el újra, most már az ő fiatal zsidó  generációjuknak megfelelő vallási újjászületés és rátalálás élményével és annak a nyelvén.