Ami nem létezik a hétvégi kistelken, a lakótelepen, a saját kis környezetében, az a magyar ember számára sehol sem létezhet. Nem tűri a különbözőségeket. Mindenkinek megvan a maga házi gyártású elképzelése a normalitásról. A férfinek ilyennek, a nőnek olyannak kell lenni. A rendes ember így néz ki. A tisztességes család meg olyan. A magyar ember saját szellemi bezártságában, térbeli és szellemi szűkösségében előre gyártott szabásminták alapján ítél társairól. Korábban a romákról, valaha a zsidókról. Akik persze egyszerűen csak buzik. Nemrég meg a melegekről. Az ő felvonulásaikat a kelet-európai városokban botrányok, verekedések, repülő sörösüvegek kísérik. Mert a tetovált, atlétatrikós férfiember Budapesttől Szófiáig képtelen elviselni bármit is, amely az ő kispolgári világszemléletébe, megszokott világába ismeretlenként törne be.

Keleten bárki áldozatul eshet ismeretlenségének. Míg Nyugat-Európában az ismeretlent kíváncsisággal, netán keresztényi elfogadással közelítik, Kelet-Európa sivár pusztáin a gyűlölet, a meg nem értés, a másik feltétlen legyőzése dominálja a társadalmi kapcsolatokat. Egy katolikus tanintézményben kinézhetik azt a fiatalt, aki színes sálakat teker a nyaka köré, egy vidéki diszkóból azt a lányt, aki nem a helyi divat szerinti szűk topban tekeri testét a zenére, a budapesti metrón megbámulják a fogyatékosokat. Majd a normálisok délután – tetszés és ízlés szerint – egyetemisták fogait verik ki (normális rendőrség) vagy homoszexuálisokat dobálnak üveggel, kővel (normális fiatalok). Vagy csak az esztergapad mellett püfögnek. Bécsben, Kölnben, Amszterdamban városi mulatsággá, egész napos családi fesztivállá bővülnek a meleg felvonulások. Izland fővárosában evangélikus istentisztelettel indul a menet, majd az estét a legnevesebb helyi csapatok koncertjei zárják – és közben a központi téren kisgyerekes családok, fiatalok és öregek piknikeznek. Mert ők az életet nem megváltoztatni, hanem élvezni szeretik. És meghagyják mindenki jogát, hogy akként és ott élvezze, ahogy és ahol szeretné.

Magyarországon az állandó mércék az öröm szabadságát nyomják el. Mert mindenki méricskél, moralizál, tiltakozik. Mindenki feljogosítva érzi magát, hogy más életére kész receptekkel szolgáljon. Mindez nem a homoszexuálisok problémája. Sőt. A minden oldali önkritika hiánya vezetett a mai verbális és néha tettlegességig fajuló polgárháborúhoz. Ahol a tüntetőket verettető főrendőr lehetett a baloldal sztárja vagy egy provokatív gárda a jobboldalé.

Negyvenegy évvel ezelőtt a nyugati fiatalok beleuntak áporodott konzervatív világukba. Egyszer végre mi is megunhatnánk a sajátunkét. Jobb- és baloldalon egyaránt.