(Magyarország 2006-2009)

2006 szeptemberében 16 év álmos nyugalom után elemi erővel robbant ki az erőszak a pesti utcákon. Hogy mi történt akkor, arról a legkülönbözőbb értelmezések keringenek, ahogy ez szokás erőszakos politikai események esetén:

a) 2006 őszén kitört a forradalom, de leverték (By Budaházy/Toroczkai Művek, de rövid ideig a Hír tv is ezt a vonalat követte).

b) 2006 őszén békés, legitim polgári tiltakozás kezdődött, amit a kormány által pénzelt provokátorok erőszakossá változtattak, hogy így lehetetlenítsék el (by Orbán Viktor Company).

c) A futballhuligánok és a csőcselék irracionális, köztörvényes bűncselekményeket követett el (Gyurcsány és Tsai, de a Sólyom-Védegylet Association is részben erre az álláspontra helyezkedett).

Nem próbáljuk megoldani azt a vitát, hogy akik először ütöttek, miért ütöttek, ki küldte őket, mi volt a szívükben, és pénztárcájuk üres vagy teli volt-e. A lényeges az, hogy az erőszakra azonnal társadalmi igény mutatkozott, és többnapos zavargások kezdődtek.

Én a Blaha Lujza téren szeptember 19-én nem szkinheadeket láttam, hanem fiatalokat minden rétegből, jól és rosszul öltözötteket egyaránt, középosztálybeli tinilányokat és susogó nadrágos cigányokat, amint együtt dobálják a rendőröket.

Tíz évvel korábban ilyen kirobbanás elképzelhetetlen lett volna. A hatalomnak persze tompítania kellett a dolog élét, így minden lehetséges fórumon azt terjesztette, hogy csak néhány eleve szélsőséges, fanatikus csoport vett részt erőszakos cselekményekben. Amiről bárki, aki akkor az utcán volt, láthatta, hogy nem így van.

2006 őszén a tiltakozók a következő célokat fogalmazták meg:

1. Gyurcsány mondjon le

2. Új alkotmányt (Ez a követelés már az első napokban megjelent, és politikailag abszolút röhejesen kivitelezték: előbb alkotmányozó nemzetgyűlést hívtak össze a Kossuth térre szeptember 22-ére – legitimitás nélkül, végrehajtó hatalom nélkül, hahaha –, majd Sólyomot kérték meg, hogy hívjon össze alkotmányozó gyűlést, aki annak rendje és módja szerint visszautasította, merthogy ilyen szerv nem létezik a harmadik köztársaság alkotmánya szerint, így a Köztársasági Elnöknek sincs joga összehívni.)

3. Mellesleg takarodjon el a teljes politikai elit.

4. Valamint a legkevésbé világosan megfogalmazva: a nyugtalanság mögött álló társadalmi és szociális igazságtalanságok csökkentése.

Lássuk, mi lett az utóbbi három év során a konfliktus eredménye:

Nem jött létre olyan forradalmi erő, ami képes lett volna a rendszer megdöntésére. A szélsőjobb forradalmi eszközökkel (utcai harc, permanens tüntetés, árnyékkormány alakítása stb.) a megfelelő méretű mozgósítás hiányában nemhogy az érvényben lévő alkotmányos rendet nem tudta megdönteni, de még Gyurcsányt sem tudta lemondásra bírni. (Utólag nézve úgy tűnik, hogy az utóbbi három évben egyedül a Fidesznek lett volna ereje, hogy egy erőszakmentes polgári engedetlenséggel, amolyan taxisblokád stílusban távozásra bírja Gyurcsányt. Ezt viszont Orbán nem vállalta be.)

A Gyurcsány-kormány neoliberális programja is vereséget szenvedett.

A 2006-os válság után a kormány nem azt választotta, hogy passzívan kibekkeli a következő éveket, hanem teljes politikai irracionalitással megindította az eleve tervezett neoliberális szerkezetátalakítást, aminek már az első eleme, a társadalombiztosítás privatizációja megbukott a széles társadalmi ellenálláson.

Sem a tiltakozó, sem a neoliberális oldal nem tudta megvalósítani a céljait. A társadalmi elkeseredettség nem volt olyan nagy, hogy kövesse a lázadókat, ahhoz viszont elég nagy volt, hogy megakadályozza a piacosító reformokat.

Mire 2008 őszén kitört a világgazdasági válság, Magyarország már kimerült állapotban volt a két éve folyamatosan tartó politikai válság miatt. Addigra a „forradalmi erőszak” elvesztette minden hitelét, így más Kelet-Európai országokkal ellentétben Magyarországon nem törtek ki zavargások a gazdasági válság miatt.

Ha a társadalmi elégedetlenség nem elég erős ahhoz, hogy felrúgja a játékszabályokat, akkor a követelések a régi mederbe csatornázódnak be.

A hároméves válság eredményeképp 2006 őszének követelései megvalósultak, illetve meg fognak valósulni, csakhogy ezt az elit önmagán belül rendezi le:

1. Gyurcsány végül lemondott, csakhogy nem alulról, hanem felülről jövő nyomásra, az EU és a „piacok” kérésére.

2. Az alkotmányreform meg fog történni, csakhogy nem népi legitimitású alkotmányozó gyűlés révén, hanem a Fidesz, jobban mondva egyetlen ember akarata szerint.

Az MSZP pürrhoszi győzelmet aratott azzal, hogy kihasználta az alkotmány adta lehetőséget, hogy a társadalmi nyomás ellenére a ciklus végéig kitartson a hatalomban: a jelenlegi alkotmány halálos ítéletét írta alá. Akármit is fog tenni a Fidesz, nem lesz társadalmi megmozdulás a jelenlegi alkotmány védelmében. Az MSZP azért retteg annyira a 2/3-os többségtől, mert tudja, hogy a demokratikus játékszabályok folyamatos áthágásával minden hitelességét eljátszotta ahhoz, hogy bármilyen érdemi tiltakozást kifejthessen.

3. A politikai elit nem takarodik el egy az egyben, de drasztikusan átalakul. Az SZDSZ megsemmisül, az MSZP elveszti nagypárti státuszát, egy eddig Parlamenten kívüli erő pedig várhatóan középpártá fog válni. Tíz évvel ezelőtt úgy tűnt, hogy a harmadik köztársaság beáll a kétpárti váltógazdaságra. Amit most látunk nem ennek a váltógazdaságnak a következő fordulata, hanem a vége.

A forradalom tehát az elkeseredettség hiányában elmaradt. Viszont teljesül minden, amiért 2006 őszén utcára mentek az emberek, csak minden másképp valósul meg.

Így három év válság után csupán egyetlen kérdés maradt megválaszolatlan:

A politikai elittől való mély elidegenedettség és a szociális igazságtalanságok miatt feszültség kérdését – ami három évvel ezelőtt az erőszak táptalaja volt – ki oldja meg?

Ki fogja megcsinálni azt az új politikai és gazdasági modellt, aminek meglesz a széleskörű legitimitása? A Fidesz? A Jobbik? Egy új, hiteles baloldal?