A mellszélességgel vállalt fogyasztói társadalom sok szépet ígér: becsületes ipart, plázát százával, IMAX mozit és autópályát dögivel. Az eminenseknek jár még atomfegyver, tudósok és robotika, felszámolt mélyszegénység, szélessávú internet, két gyerek meg négy kerék per kopf, meg filozófiai létkérdések, nem csak a gyárszalag.

Amit csak a lábjegyzetben mellékeltek, az ez.

Szép új világ, nincs már többé kumenizmus, nincs cenzúra, csak a szabad választás és az édes szabadság - dőzsölünk a pénzben, s elmondható, hogy a rendszer reflex-válasza bármely problémára az, hogy basszunk hozzá pénzt, sokat, és megoldódik.

Tudniillik, az a pár ezer év szociális evolúció azért kigyúrta az embert. Ha rosszarcúak jönnek szembe, inkább átmegyek az út túlvégére, ha sötét van, akkor néhány helyre nem megyek, illetve ahol kést raknak belém, oda nem megyek be. Ez egy tiszta recept, hisz a Mindenható Állam nem old meg minden problémát, az ember meg okos és ügyes, áthidalja a réseket, vagyis a legvalószínűbb helyzeteket, ahol ő nem jár jól, kerüli. Amíg az állam be nem tilcsa, vagy elég pénzt hozzá nem odabasz, tiborosan szólva.

És mégis.

A jelek már mutatkoztak, s lamentálhatunk rajta, Horák Nórát sem hozza vissza semmi - pedig cigányok fejét vártuk hullani akkor is. A fogyasztói társadalom alkujában benne van, jön a csomaggal ez a valami, amivel a magyar eddig keveset találkozott, tán Matuska Szilveszter óta nem: a szociopata.

A szociopatát nem lehet megmagyarázni. Ő a statisztika hibahatára alatt búvik meg, feszül, olyan dolgokon, amiket épeszű ember nem ért meg. Egy rossz szó nyolcévesen, nehezen feldolgozott gyermekkor, szakított vele a nő, a nagymuter mindig rányit. A végén a társadalom a hibás, nem ő, ő ártatlan, csak hát neki azt dobta a gép, hogy elmebeteg legyen.

Hogy felhúzza magát, és nekiálljon lőni. Hogy nekiálljon ölni.

Bassza meg.