Lett egy érzésem mostanában. Van például ez a Google-botrány. Hogy állítólag kínai hackerek emberi jogi aktivisták levelezését törték föl, ezért a Google nem hajlandó tovább alkalmazni a kínai kormány által kért korlátozásokat. Amiket azért vállalt el, hogy beengedjék a világ leggyorsabban fejlődő internetpiacára. Végül is inkább adjon kevesebb infót, mint semennyit, nem igaz? S most, hogy a kínaiak rosszul viselkedtek, rögtön fel is áll a do no evil jegyében, s Hillary Clinton és Obama is rögtön odalép, hogy szólásszabadság a 21. században.

Közben meg az is van, hogy az emberi jogi levelekkel együtt 30 vállalat adatai is sérültek valahogy. Meg hogy (a 21. században) kormányok figyelmeztetik a népüket, hogy ne használják a biztonsági rést tartalmazó Explorert. Meg hogy a legnagyobb kínai kereső, a Baidu amerikai forrásokat sejt az Iranian Cyber Army január 12-i támadása mögött.

Douglas Rushkoff 14-én még arról blogolt, hogy az emberi jogi sztori álcája mögött a Google komolyabb piaci paráiról lehet szó – abból kiindulva, hogy még egy kommunikációs részleg sem gondolhatja komolyan azt az üzenetet, hogy a Google csak úgy hajlandó együttműködni egy diktatúrával, ha a beavatkozásokat ő maga hajtja végre, és nem fordítva. Szóval hogy lehet, nem az a lényeg, hogy emberi jogi levelek sérültek, hanem hogy egyáltalán hozzá lehetett férni cégadatokhoz. Most, hogy a számítási felhő hype jegyében egyéb dolgunk sincs, mint utolsó adatunkkal is felköltözni a Gmail-Google Docs-Calender-Google Voice-Google Reader-Wave-Google Search stb. világába. „Nem telik bele sok idő, és a vállalatok jórésze felhagy a saját szervertermek fenntartásával, és fél tucat hatalmas felhőszolgáltató alakul majd ki, melyeket apróbb regionális felhők egészítenek ki. Mindez úgy fog kinézni, mint a pénzügyi szféra, az emberek úgy bízzák majd rájuk adataikat, mint a bankokra a pénzüket” – mondta volt a Sun Microsystems igazgatója idén nyáron.

Szóval ez az érzés. Hogy volt az a sztori, hogy bár a pénz nem örök és igazságos közgazdaságtani törvények szerint kering körbe-körbe a bolygón, s a globalizációs szükségszerűségekre mindig az hivatkozik, aki megteheti, ezzel szemben mégiscsak itt vannak az emberi jogok meg az internet, na ezen majd erőre kap a globális civil társadalom, megszólal a világszellem mocskos reáliáktól nem piszkított hangja. Ott voltam, nem hazudok, a többiekkel együtt lelkendeztem át az akárhány avatarral belakható új végtelenség eljövetelét, meg a Gibson regényeket. De hát, úgy tűnik, nem. Nem született új világ, ami transzcendálja és magába olvasztja a régit. Akárhányszor kipislantasz, még mindig azt látod, ahogy evilági szereplők evilági módszerekkel hegesztik a kulisszákat. Hogy még mindig ugyanabban a világban élünk – igen, ugyanazon a kis helyen, amire a kiszabadulás nagy öröme óta ciki különösebben odafigyelni. Cybertér? Hééó! Nincs itt senki. Csak mi vagyunk.