"Háhá, az ember barátai vagy elköltöznek Londonba, vagy művészi pályát választanak vagy LMP-s képviselők lesznek. Ez momentán most az én tapasztalatom :)"

komment a Facebook-on

Kukorelly LMP színekben indul, mások meg éppen megmentenék a Beszélőt. 

Kukorelly Endre egy jó magyar író. Talán nem is olyan népszerű, mint amilyen jó, pedig a posztmodern bagázsból ő foglalkozik a legtöbbet a nemzet életében egykor oly fontosnak tartott népszerű irodalommal. Csak hát az irodalom általuk művelt irányát, most már lassan bevallhatjuk, nem azért nem olvassák sokan, mert hülyék a személyes pszichodráma mélységeihez, s annak posztmodern jelöléselméletek és intertextuális hivatkozások eszközeivel való kibelezéséhez, hanem azért, mert a mai életünkhöz egyszerűen semmit nem tesz hozzá.

Ez sem volt mindig így. Egy visszaemlékezésből idézve: „ugye a mi korosztályunk irodalma, az iszonyú megvetően nézett az öregekre. És azt ígérte, hogy majd mi megírjuk, hogy mi van igazából. Térey, Garaczi… A nyolcvanas évekre az volt a jellemző, hogy a művészet az nagyon komoly lázadási terület volt. És ennek vannak hagyományai még a rendszerváltás után is. A 90-es évek első fele. Aztán az egész egy ilyen mainstream, pályázatokon élő, döglött cucc lett. A művészetben elfogyott a levegő, nincs olyan releváns történés a művészetben, ami ott tarthatna téged körülötte. Egy ilyen szar, belterjes nulla az irodalmi életünk. Nincs tétje.”

Valahogy mintha nem sikerült volna észrevenni útközben, hogy a ’mit is jelentenek számomra a dolgok’ posztmodern prüntyögés a 90-es évektől errefelé már nem a ránk erőltetett társadalmi szempont alól való kibújás lázadó eszköze, hanem a legkeményebb liberális-fogyasztói mainstream kiszolgálása. Amire nemzetközi mainstream kritikai szókincs és ösztöndíjak is vannak, közben viszont szuperül hozzájárul ahhoz, hogy a ’nép’ a saját helyzetét a posztmodernül beszélő értelmiségtől teljesen független utakon próbálja jelentésessé emészteni. Miközben kint zajlik a világ, és vérre megy, hogy mi mit jelent, a magyar magas irodalom ugyanazt a konszolidált, finom porszagot állítja elő egyenletesen, s óvja a külvilág mocskos behatásától. Esetleg elmondja kifele, hogy nem értik, mert ez provincia. És egyre inkább undorodik attól a közbeszédtől, ami a saját belé tett munkája híján kifejlődik.

Ezzel volt párhuzamos az SZDSZ mint ’értelmiségi párt’ ténykedése, mely során a legkeményebb neolib mainstream nevében osztotta az észt és hülyézte/fasiztázta le a nem éppen a ’nyugati modellt’ tapasztaló magyar közönséget. Na de hova tegye most el magát ez a nemzetközi standardokkal tisztában levő kisebbség, mikor a neoliberális nemzetközi standard inog, az SZDSZ-nek annyi, s egyre nehezebb újra meg újra elmondani, hogy a jól működő, kapitalista-liberális nyugathoz vagyunk felzárkózóban, és gyakorlatilag mindegy (kellene, hogy legyen), hogy hol élünk?

Fel lehet ébredni politikailag, és el lehet menni az LMP-be

Itt egy új, a magyar politikai viszonyoktól nem fertőzött, intelligens és nemzetközileg tájékozott körben ki lehet próbálni óvatosan a népért való felelősségvállalást úgy, hogy az a saját világképünket azért ne veszélyeztesse. „Ez az alakzat ugyanis az én olvasatomban arról szól, hogy végre fejről talpra álljanak a dolgok: az adófizető nép képviselői révén hozott törvényeket a hatalommal fölruházott kormány végrehajtja. A nép ’okos gyülekezete’ politizál – minimum beleszól a közügyintézésbe –, akiket pedig politikusnak titulálunk helytelenül, ’pusztán’ intézői ama közakaratnak. Nem ők, de mi magunk vagyunk politikusok: őket a profi ügyintézésért tartjuk/fizetjük.” – mondja Kukorelly, és nem kétlem, hogy így is gondolja. Kár, hogy a magyar nép ’okos gyülekezete’ eddig még nem sokat értett meg az LMP kommunikációjából. Ezzel a résszel valahogy nem volt foglalkozva.

Az ennél sokkal rosszabb lehetőség, amit még annál is nehezebb megérteni, mint az SZDSZ-MDF hatalmi agonizálást, hogy a konkrét hatalomban egyébként nem érdekelt, jóindulatú értelmiségiek kimondott erőfeszítéseket fejtenek ki azért, hogy az egykori liberális diskurzust mesterségesen életben tartsák. Így például kezdeményezést indítanak a Beszélő megmentésére. Ami tényleg fontos volt rég, de egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy van ember, aki nem úgy tudja, hogy évek óta csak kegyeletből, lélegeztetőn működik. A felhívás elmondja a szokásost:

„A demokratikus Magyarország nincs jó állapotban. A demokratikus intézmények tekintélye alacsony, a közéletet elöntötte a rasszista beszéd, az elemi demokratikus normák megkérdőjelezése napi gyakorlattá vált. Hisszük, hogy ebben a helyzetben minden korábbinál nagyobb szükség van az elszántan demokratikus közbeszédre, a demokratikus normák és értékek nyílt, az egymással versengő nézetek vitáját is lehetővé tevő védelmére. A lap alapítói erre szövetkeztek 28 évvel ezelőtt, és mi sem akarhatunk mást.”

Demokrácia, jó. Antirasszizmus, persze. De mi ez az iszonyatos para? Már miért ne találhatnánk ki most is, hogy mit akarunk, mármint így élőben? És miért ne szólhatnának bele mások is?