Amikor arról írtunk, hogy soha nem érjük utol a Nyugatot, akkor többen is bekommenteltek azzal, hogy igazából nincs is olyan, hogy Nyugat, azok az országok nagyon is különválasztják magukat, és különbözőek a problémáik. Na de mi az, ami létezik? Amiről elhisszük, hogy van. Ha angolok lennénk, akkor mi is azonnal szóltunk volna, hogy ácsi, ne moss össze a csigazabálókkal, meg különben is nekünk pakisztáni bevándorlóink vannak, nekik meg arabok, ami tök más – de a magyarok mentális képébe igenis keményen beleégették azt, hogy fel kell zárkózni a gazdag/kulturált/satöbbi Nyugathoz, ahol minden jobb; és van ennek egy másik oldala is. Hogy el kéne szakadni a Kelettől a Nyugat felé. Erről lesz most szó.

Ha van átjárhatóság az ún. „kétfele szakadt újságírásban” Magyarországon, akkor az a metaforák azonossága. Értik egymás nyelvét: mindenki Nyugat fele hajt, és mindenki Keletről akar elmenekülni. A provincializmus egyenlő a Balkán pokla, ami fele süllyedünk; a korrupciókirályok keleti kényurak. A magyar értelmiségi jellemzően soha nem volt még Bukarestben (az erdélyi sem), de rettentő ideges lesz, ha Budapestet összekeverik azzal a koszfészekkel, és picit kínosan érzi magát, ha azt olvassa Bartóktól, hogy a román folklór a leggazdagabb a világon. Amikor azt mondjuk, hogy még a szlovákok is megelőztek minket gazdaságilag, akkor nem az fáj, hogy nekünk rossz a teljesítményünk, hanem hogy nehogymár ezek. Az Élet és Irodalom ebből a szempontból pontosan ugyanazt a nyelvezetet használja, mint a Magyar Nemzet, csak éppen az ellenség és a megoldás más (hagyjuk most a sámánkodókat).

Így aztán a magyar értelmiségi elmegy Horvátországba nyaralni meg Párizsba hétvégézni, mert ő oda való, ott érzi otthon magát – és lemarad egy csomó mindenről. Ha teheti, saját jószántából soha nem tudja meg, hogy Belgrádban sokkal durvább éjszakai élet van, mint Budapesten, vagy hogy a bukaresti fiatalok sokkal jobban öltözködnek, mint mi, vagy hogy Törökországban mennyivel könnyebb vállalkozni, és ezért látott olyan sok cégtáblát az isztambuli utcaképen a National Geographicban. Pedig ezeket már csak a poén kedvéért is megérné, de ő hermetikusan elzárja magát ezektől az igencsak közeli valóságoktól, és sem fizikailag, sem a párbeszéd szintjén nem száll alá a fertelmes Balkánra azon az egykét kockázatmentes kalandon kívül, amikor lemegy bulizni a Gödörbe, ahova egyébként szintén a nagy Nyugatról, egyenesen Berlinből és New Yorkból érkezett a balkánfanatik trendiség. Épp elég baj, hogy ilyen közel van a káosz, és nekünk kell tartanunk a frontot, mint a Nyugat utolsó védőbástyája.

Mielőtt megint elkezdenénk ostorozni magunkat, hogy mekkora hülyék vagyunk, és elrohannánk megvenni a repjegyet Szófiába, vegyük észre azt is, hogy ezzel az attitűddel nem vagyunk ám egyedül. Körölüttünk mindenki ugyanezt csinálja. Ahogy a magyar neolib/neokon számára Budapest a kultúra utolsó fellegvára, ahol hellyel-közzel még lehet némi európai levegőt lehet szívni, úgy ugyanez a hely a román számára Bukarest, a bolgár számára Szófia, a török számára Isztambul; és ugyanazokat a szövegeket kell hallgatnod tőlük, mint itthon. Az a benyomásod támad, hogy tökmindegy, merre jársz, tőled eggyel keletre már csak a kietlen pusztaság van, ahol terroristafejű barbárok rabolnak ki, és az adott ország mindaddig abban a veszélyben van, hogy ugyanide süllyed, amíg nem ért be a Nyugat plazmatévészínű álomkikötőjébe.

A felzárkózást viszont valamiért mindenki egyedül próbálja megoldani; egymástól kommunikáció szempontjából szinte hermetikusan elzárt országok ugyanazzal az attitűddel és ugyanazokkal a technikákkal igyekeznek reménytelenül eljutni ugyanoda, és még valami beteges versenyhangulata is van a dolognak (ld. "még a szlovákok is jobban teljesítenek"). Az egymás közti párbeszéd javarészt kimerül a kisebbségvédelmi egyezmények aláírásában és/vagy egymás lefasisztázásában, és egy pillanatra sem merül fel a gyakorlati együttműködés lehetősége. Egymás utálása amúgy is a legnépszerűbb nemzetek közti sport errefelé: a magyarok a románokat, a románok a szerbeket, a szerbek az albánokat, az albánok a görögöket, a görögök a törököket, a törökök az örményeket, az örmények az azeriket, ez csak egy irány volt, hogy eljussunk a Kaszpi-tengerig, amúgy mindenki mindenkit, de legalábbis a szomszédokat.

És ez bizony megéri a Nyugatnak – annak a Nyugatnak, amely ugye a saját számára nem is létezik, de amikor megjelenik egy szétesett országban a pénzével, ahol messiásként tekintenek rá azért, ahonnan jött, pedig ő csak be akarja fektetni a pénzét, akkor hülye lesz lemondani a készen kapott helyzeti előnyről, és szól a többieknek is, hogy gyertek, mert itt jó. A nyugati jó üzletember, és a valóban létező szakértelmét hozzáadja ehhez az előnyhöz – ha nálunk egy boltot vagy egy kocsmát francia nyit, vagy egy építési beruházásban osztrák van, az alapból mindenki szerint jó lesz; és ha közben tényleg jó, amit csinál, akkor remekül fog neki menni a biznisz. Az már igazán nem az ő problémája, hogy van egy ilyen kultusz, és őneki sokkal több lehetősége van, mert úgy alakult a történelem, hogy nincs kifosztva a föld, ahonnan ő érkezik. Nyilván kormányzati szinten van tudatosság, az egyes országok védik a saját érdekeiket például EU-szinten is, és az elmúlt évszázadokban ezeknek az országoknak volt hegemóniája, de a folyamatban ez így áll össze. És a nyugati elkezdi magát nyugatinak érezni, pedig előtte mondjuk csak német volt. Az, hogy ezek a népek marakodnak egymással ahelyett, hogy összefognának, egyáltalán nem zavarja, sőt örül neki, mert amíg ő építkezik, a helyiek el vannak foglalva mással – háborúk után pedig kiváló befektetési lehetőségek vannak az építőiparban, és azokat az épületeket nyilván nem a helyiek fogják felépíteni, mert ők elköltötték a pénzüket a fegyverre, amivel szétlőtték a várost.

Amikor nemrég Beirútban voltam, egy kocsmában összehaverkodtunk egy dán csávóval, aki rendszeresen jár Libanonba és a környező országokba, mert milyen olcsó és milyen kedvesek az emberek. Elmesélte, hogy nem gáz, hogy hajnali repülővel megy haza, mert az európaiakat mindig beküldik a VIP-váróba, ahol van ingyen pezsgő is. „Valamiért szeretik az európaiakat” – mondta. Hát nem mennél be ingyen pezsgőzgetni, ha már beengednek az útleveled miatt?

Folyt. köv.