Kiből lehet gárdista? Bárkiből. Csak be kell lépned egy szervezetbe, aminek feltétel nélkül elfogadod az elveit, fel kell venned az egyenruhát, és tenni azt, amit a szabályzat és a vezetőség megkövetel tőled. Cserébe fizetést és/vagy identitást és/vagy dicsőséget kapsz a gárdádtól.

És ki az, aki ezt akarja csinálni??? Úgy tűnik, elég sokan.

Nagyon sok potenciális gárdista szaladgál a nagyvilágban; te is ismersz jó néhányat, már az általános iskolában találkoztál velük: ott ültek egy osztályban veled, soha nem voltak semmiben kiemelkedőek, maximum egyszer-kétszer, vagy még annyiszor sem buktak meg, és végigjárták az iskolát; soha nem volt semmi különösebben eltérő véleményük, mint nektek, és minden érdekes eseménynél jöttek veletek; tagjai voltak a bandának. A munkahelyeden is találkozhattál velük: jól-rosszul megcsinálják, amit kell, az értekezleteken csendben, rendesen figyelnek, és sose rúgják ki őket, ha már egyszer bekerültek, mert végül is mindig jók valamire.

Miből lesz a cserebogár?

A gárdista kisember: a szónak nem társadalmi értelmében, hiszen bármilyen rétegből származhat; hanem a szónak lelki értelmében: soha nem tudna és nem is fog egyénileg valami nagyot alkotni, viszont szeretne, és úgy gondolja, hogy nagyobb tömegben, összefogva, jó vezetéssel erre képes is lehet. A gárdista a mindennapok hőse, vagy legalábbis az szeretne lenni; és csatlakoznia kell egy ügyhöz. De legalábbis egy jó csoporthoz.

Gárdista ugyanis az, akinek nem az összetartó elv az elsőrendű egy csoportban, hanem maga az összetartozás.

Ilyen emberből márpedig nagyon sok van nagyon régóta. Itt voltak közöttünk mindig is, nem lettek se többen, se kevesebben: ugyanannyi gárdista van, csak gárdából lett sokkal több az utóbbi időben, ezért sokkal látványosabbak. Mindenhol szembejönnek veled: gárdisták kérik a bérletedet a metró bejáratánál, szépen felöltözött gárdisták vigyázzák a munkahelyed ajtaját és bomberdzsekis gárdisták vigyázzák a szórakozóhelyekét, gárdisták kommentelik szét a posztjainkat, gárdisták menetelnek a médiában, gárdisták verekednek a focimeccseken, gárdisták gyilkolnak embereket diszkókban, a csapból is gárdisták folynak.

És nekem semmi bajom nincs a gárdistákkal, de a gárdákat nagyon utálom.

Félreértés ne essék: nem a flowerpowert akarom én itt népszerűsíteni. Katonaságra, rendőrségre, ad absurdum kommandósokra szükség lehet, csak éppen a gárdista általában nem felel meg azoknak a követelményeknek, amelyek szükségesek lennének ahhoz, hogy felvegyék őket, ezért aztán alternatív csoportokban tartozik össze a többi gárdistával.

Honnan származnak ezek a gárdisták?

El lehet gondolkodni azon, hogy a gárdisták száma egy adott populációban nevelés és társadalmi kultúra kérdése-e, avagy genetikailag kódolt; konstans-e a számuk vagy változtatható – kíváncsian várom a véleményeket kommentben. Annyi viszont bizonyos, hogy hazánkban az utóbbi évtizedekben minden feltétel adva volt ahhoz, hogy a gárdisták burjánozzanak és nagy nyilvánosság előtt fejezhessék ki magukat.

Könnyű volna a kommunizmus nemzet- és lélekromboló munkájára hárítani a felelősséget ennek az önkifejezési módnak a megszületéséért, de az a nagy helyzet, hogy ennél régebbre datálódik a probléma: hogy mást ne mondjak, sok-sok buzgó nyilasunk is volt. Azt hiszem azonban, nem tévedünk nagyot, ha a legújabb kori gárdistavariációk eredőjét a Kádár-rendszer bugyraiban kezdjük el kutatni: május elsejei felvonulásokon, úttörőcsapatokban, csendes kőbányaizásokon a hétvégi telken, ahova a kiutalt trabival lehet kiugrani a haverokkal. Ez a variáció már kiöregedett, és nyugdíjasklubokban meg MSZP-naggyűléseken pihen, legjellemzőbb attribútuma a műbőr kalap. Ezeknek a leszármazottai a mai gárdisták.

Hová lennénk a gárdisták nélkül?

Hol tartana ez az ország, ha nem lenne benne ennyi belőlük? Ezen a kérdésen kár is rágódni, mert soha nem fogjuk megtudni. Szenvelgéssel, felelősségkereséssel és egymásra mutogatással már tele van a padlás. A kérdés az, hogy mit kezdjünk velük: valahogy el kellene foglalni őket, mert most már biztos, hogy amíg csak élünk, itt lesznek közöttünk.