Miközben mi testestül-lelkestül arra hajtunk, hogy lehagyjuk végre a keletet, ráadásul közben utolérjük a nyugatot, egy teljesen új világrend bontakozik ki. Hiába próbálunk átúszni utolsó lélegzetünkkel a vasfüggöny alatt oda, ahol lilák a tehenek és plazmatévéből van a kerítés, ha sikerül is fuldokolva partra vetnünk magunkat valahogy, nem olyan lesz ahogyan azt mi elképzeltük. Az a függöny már rég nincs, hiába kapálóztunk. Az életmentő szájon át lélegeztetést meg nem egy szép mediterrán legénytől/lánytól kapjuk, hanem valami megöregedett viagrazabáló fazontól, aki úgy tűnik akar is tőlünk valami nagyon gusztustalant cserébe.

A globalizált világban a kelet-nyugat viszonyrendszertől teljesen függetlenül más szövetségek is kibontakozóban vannak. Brazília, Oroszország, India és Kína: ezek a neo-liberális kapitalista modell (világ)válsága közepette is robbanásszerűen növekvő országok egyre inkább egy intézményesült négyoldalú együttműködés felé haladnak. Formálódik a világ. Úgy tűnik ezek a változások nem viszik át sem a magyar közvélemény, sem pedig a hivatalos diplomácia ingerküszöbét.

Fenti országokra a BRIC (Brazil-Russia-India-China) elnevezést először Jim O’Neill a Goldman Sachs közgazdásza használta, de második, alig pár hete tartott csúcstalálkozójuk óta egyre világosabb, hogy ez több lesz mint egy jól kitalált betűszó. Hozzá kell szoknunk, hogy politikai értelemben használjuk egy olyan államok közötti együttműködésre amely a saját útját kívánja járni. Ami összehozta őket, az a nyugati világ dominanciával való szembehelyezkedés; pragmatikus, realista alapokon.

A globális szereplővé válásra ennek az összefogásnak minden esélye megvan, mivel jelenleg is a Föld népességének közel 40%-át, területének 26%-át, GDP-jének több mint 15%-át adják. Egyes elemzők szerint két-három évtized alatt a világ vezető nagyhatalmai lehetek. Anélkül, hogy elmerülnénk a számokban, bátran kijelenthetjük, hogy a kezdeményezés figyelemre méltó.

Egy tapasztalt közgazdász bizonyára kapásból mondana öt olyan területet ahol együtt lehetne működni ezekkel az országokkal úgy, hogy közben nem az oroszokra és azok regionális ambícióinak kielégítésére koncentrálunk. Elég lehet kezdetnek talán annyi, hogy valamilyen stratégiai kooperáció keretein belül működő, működni akaró tőkét vonzunk az országba, mert a tőke amely jelen van, aminek eddig széttettük a lábunkat, inkább spekulatív.    

A magyar diplomácia – ami a folyamatos elkúrás állapotában vegetál évszázadok óta – nem  igazán nyomul ebbe az irányba. Annak ellenére, hogy önálló ország vagyunk, nem igazán keres soha senki olyan alternatívákat, amelyek nemzetközi kötelezettségvállalásaink keretein belül maradva, csökkenthetnék egyirányú gazdasági függőségünket. Attól tartok – Martonyi elvtárs huszáros bajusza ellenére – nem várhatjuk ezt az új kormánytól sem. Amellett, hogy rövidtávon van néhány sokkal fontosabb teendő, ennek sajátos okai vannak. Egyrészt  szolgalelkű diplomatáink reflexből "gazdáikra" sandítanak minden lépésük előtt, másrészt belpolitikai viszonyaink anomáliái nem engedik ezt meg.

Egy ilyen nemzetközi kapcsolat rendszerbe a jelenlegi felállás szerint nem tud belépni egy jobboldali párt vezette kormány. Hiába képvisel a Fidesz itthon balos értékeket is, elkövette azt a végzetes hibát hogy beállt az Európai Néppártba. Az pedig a Berlusconi féle neokon-neolib lovagok gyűjtőhelye, aminek alelnökeként Orbán Viktor nem igazán keresgélhetne más irányban, még akkor sem ha valami fatális véletlen folytán akarna is hasonlót.

Mivel bármilyen értelemben vett baloldali párt Magyarországon ma nincs (voltak akik így hívták magukat és remélték, senkinek nem tűnik fel, hogy mégsem), jelenleg egyetlen politikai erőtől sem várhatjuk, hogy kitörési pontokat találva, más irányból közelítve próbálná definiálni országunk szerepét az Euroatlanti együttműködésben és úgy általában a kialakulóban lévő új világrendben. Pedig igény volna rá.