Tavasszal már rácsodálkozhatott a radikális jobboldal, hogy nem megy nekik a hagyományosan jobboldali budai kerületekben.

Ezen a környéken az ide betelepített elvtársak és a kilencvenes években feltörekvő újgazdagok leszármazottai mellett, a kettéosztott nagypolgári villákban tartja magát egy olyan réteg, amelynek tagjai még mindig valamiféle keresztény-nemzeti bűvöletben élnek. Ők a Horthy-korszakra nosztalgiával gondolnak vissza: szüleik-nagyszüleik ennek középosztályát alkották; nem riadnak vissza némi szalonzsidózástól, és például kedvenc szerzőik közé tartozik Szabó Magda.

Ezek a szavazók segítették országgyűlési képviselői pozícióba 1990-ben és 1994-ben az MDF, 1998-ban és 2002-ben a Fidesz és az MDF, 2006-ban és 2010-ben pedig a Fidesz-KDNP jelöltjeit az I., II., és a XII. kerületben, ahol példányaik a legnagyobb sűrűségben fordulnak elő. 1998-ban, az egyetlen alkalommal, amikor bekerült, de még 2002-ben is keményen 10% körüli eredményt ért el itt a MIÉP, az akkori náciveszély. Talán ennek a rétegnek a különböző reakciója is igazolja, mekkora különbség van a két párt között: míg tavasszal a Jobbik képviselőjelöltjei a nevezett kerületekben alig lépték át az öt százalékot, az önkormányzati választásokon a II. és XII. kerületekben polgármesterjelöltet sem tudtak állítani - szemben az LMP-vel. Úgy tűnik, a budai polgárok nem kérnek a Jobbikból: valószínűleg túlságosan harsány és primitív a számukra.

ps. Jól ismerem ezt a társadalmi réteget, belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága. Nagyanyám, aki az államosítás előtt volt a református leánygimnázium növendéke, és a büdös életben nem szavazott volna egy SZDSZ-re, áprilisban, egy családi ebéden, mikor Vona Gáboron viccelődtünk, rémült tekintettel azt mondta: lehet, hogy mi nevetünk ezen, de ő még látott egy Szálasi Ferenc nevű embert, és Vona viselkedése, kinézete és gesztusai rá emlékeztetnek, és nem szeretné, ha a történelem megismételné önmagát.