Nem olyan régen például egy nol-publicisztika az egész kortárs magyar politikai helyzetet megfejtette ezen a vonalon. A cikk szerzői arról írtak, hogy miközben a ballib értelmiség a nagy politikai harcban nem foglalkozik az alsóbb néposztályok kulturális nevelésével, a popmédia elitje undorító módon nevetség tárgyává teszi őket (l. Megasztár), s ezáltal egyszerre legitimálja az ő kitaszítottságukat (hiszen hülyék) és a saját kiváltságos pozícióját (hogy mire veszi fel a tévénéző fizetésének sokszorosát). De mi lesz, teszik fel a szerzők a kérdést, ha a középrétegek, akikkel csak a lentieken való közös röhögés révén van kommunikálva, egyszer csak abbahagyják az igazodást a röhögést vezénylő elithez, és inkább saját kulturális normákat keresnek? „Magyarországon időzített bombaként ketyeg az elnyomás kulturális igazolása” – hangzik a sötét jóslat. A bomba pedig maga a Jobbik: a szerzők szerint a Jobbik sikerének titka az, hogy megtörte az elit által termelt kultúra monopóliumát.

 

Van ebben az érvelésben egy olyan tipikus elbaszottság, amivel érdemes foglalkozni.

 

Egyrészt az elnyomás kulturális igazolása nem ketyeg időzített bombaként Magyarországon, hanem a kapitalista, fogyasztásra épülő társadalmak alapvető vonása. Bourdieu 1979-ben a Distinction (A finom különbségtételek termelése. Az ízlés társadalmi kritikája) c. könyvében igen részletes leírást adott arról, hogy az akkori kispolgári és nagypolgári ízlés hogyan hordozza a pozíciók esztétikai igazolását, az utolsó asztalterítő-mintáig és hanglejtéstípusig. Az pedig tőle függetlenül is szociológiai közhely, hogy ha van olyan kapitalista ígéret, miszerint ha mindenki nem is, de te felemelkedhetsz, akkor a középrétegek stratégiája individuális lesz, és a felsőbb rétegekhez való szimbolikus közeledésre (lefelé pedig elhatárolódásra) fog koncentrálni.

Abban tehát, hogy a popmédia elitje abból csinál bizniszt, hogy lefelé röhög a szerencsétleneken, és ezzel betonozza a saját ízlésmonopóliumát, az adott strukturális, gazdasági-politikai körülmények között nincs semmi extra. Valamiért azonban mégis nagy súlyt kap a cikknek abban a következtetésében, miszerint azért sikeres a Jobbik, mert az elit cserbenhagyta a népet a kulturális nevelés szempontjából.

A helyzet ugyanis az, hogy elvileg ezt a fajta kulturális nevelést nem a polgári média szokta fontosnak tartani, hanem a baloldal, amennyiben az a szolidaritás politikai projektjeként fogja fel magát. És hát az az igazság, hogy a magyar baloldalon ma konkrétan nincsen olyan stratégiai projekt, amiben az alsóbb rétegeknek szerep lenne juttatva – s aminek a kulturális nevelés az egyik aspektusa lehetne. A Jobbik nem azért lett menő, mert 'megtörte a kulturális monopóliumot', hanem mert 20 éve az egyetlen, aki ezekkel az emberekkel szóba áll, és ahelyett, hogy „felelősek vagytok azért, mert lúzerek vagytok”, azt mondja, hogy majd lesz nektek erőtök és pozíciótok, mégpedig úgy, hogy elvesszük a zsidóktól meg a cigányoktól.

A baloldalnak nem az a baja, hogy kulturálisan nem beszél a néphez. Hanem az, hogy nem létezik az a strukturális projekt, amit mondhatna neki azon az oly nagyon hiányolt kulturális nyelven. Nincsen programja a szolidaritásra, ezért nincs nyelve se rá. A Fidesznél bezzeg mindez szépen egyben van, ők a középréteg monopóliumát nyomják strukturálisan és kulturálisan is. A baloldalon viszont az intellektuális oldalon csak a fanyalgás megy, meg a pozícióőrzés, a lenézett popkultúrával és 'fasiszta' jobbos kultúrával szemben. A strukturális oldalon pedig az MSZP hullaszagú szegényezése és nyuggerezése: a szavazatok utáni kétségbeesett kapirgálás, miközben a másik kezükkel az iratmegsemmisítőt hajtják. Ilyen körülmények között még jó, hogy nincs nyelve a baloldalnak. Mire lenne neki.