Miket megírta, milyen érzés civilnek lenni. Eleinte iszonyú jó. Felszabadít, erőt ad, elhiszed, hogy te vagy a változás, és megőrülsz a gondolattól, hogy a haverjaid is hisznek benne. Később szembesülsz azzal, hogy ha hatékony akarsz lenni, ha azt akarod, hogy szóba álljanak veled a hivatalokban, ha meg akarsz felelni az általad egyre nagyobbra felfújt ügy követelményeinek, civil intézménnyé kell válnod. A civil intézményben pedig olyan a munka, mint bárhol máshol: papírok, követelmények, számlák, pályázatok, meetingek, határidők. Minél hatékonyabb akarsz lenni, annál inkább a külső körülmények szabályai szerint játszol, s annál kevesebb a valódi élet a szervezetben. Adott ponton felteszed magadnak a kérdést, miért is végzed te ilyen halálos nagy odaadással ezt az ingyenmunkát. Ekkor megijedsz, igazi civil vagy-e még. Ezen a ponton egyesek kiégnek, mások visszavonulnak a spontán, kiscsoportos változathoz, mert az legalább jó.

Ez nem politika

Van egy kifejezés, amit az úgynevezett civil társadalom amerikai kutatói találtak ki: a nem-politizálásért végzett munka. Ez a civileknek azt a nem tudatos, de nagyon kemény munkáját jelenti, hogy annak ellenére, hogy folyamatosan megtapasztalják a civil politizálás korlátait, folyamatosan fenntartják magukban a hitet, hogy Érdemes. Hallottuk már ezt a szót valahol? Na azért.

A civileknek erre a munkájára iszonyú nagy szükség van. Ha ugyanis lényegi változásra nem számíthatunk, de azért lelkesen tevékenykedünk a kis dolgokon, mintha érdemes lenne, akkor nem esik karcolás azon a képen, hogy a lehetséges politikai rendszerek legjobbikában élünk. Azt az illúziót, hogy itt valóban a nép, és nem a nagytőke és politikai pártok koalíciói mondják meg, hogy merre van előre, többek közt a civileknek ez a csendes beleegyezése tartja fenn. 

Persze, a civil társadalom szót eredetileg nem erre találták ki. Hanem arra, amikor a civilek ellenőrzik a hatalmat. Nem úgy, hogy szimpi, színes demonstrációkat szerveznek, amikben „felhívják a figyelmet”. Hanem úgy, hogy állampolgárokként rákényszerítik a hatalmat arra, hogy hallgasson rájuk. Igaz, utóbbi esetben a „civilek” keze belelóg a politika és hatalom mocskos edényébe. De hát a civil ellenőrzés eredetileg éppen ezt jelenti: politizálást. A civilségnek ebben az eredeti változatában a siker mérőszáma nem az, hogy „megpróbáltuk”, hanem az, hogy sikerült-e elérni, amit akartunk. Ha nem, akkor felsülés van – bármilyen kellemetlen titok is ez a mai civil mozgalmak környékén.
 
Az ártatlan civilkedés karrierje ott kezdődött, ahol a szó a politikai hatalommal való összefüggését elvesztette.

A civilkedés magyar története

Magyarországról annyival nehezebb átlátni ezt a folyamatot, hogy itt a civilkedés története kicsit más. A rendszerváltás előtt a civilkedés a civil ellenállást jelentette , amit azért hívtak civilnek, mert politikainak nem lehetett. A „civil társadalom” Kelet-Európában egy olyan hívószó volt, ami a politikától független civil élet igényét szegezte szembe a kommunista diktatúrával, s az antikommunista nyugati országok politikai támogatását tudta a háta mögött. A civilkedés tehát akkor is politizálás volt, csak másképp.

A rendszerváltás után aztán kivétel nélkül mindenki civil társadalomról kezdett beszélni. A civil társadalom éltetése kb. annyit jelentett, hogy demokrácia, piacgazdaság, Európa, Nyugat – igen, mi is be szeretnénk állni, ha lehet. A 'civil társadalom' ekkor sem volt különösebben politikamentes.

Nem sokkal ezután, miközben itthon is megalakultak az első civil szervezetek, amelyek a civil társadalom nyugati eszméjét komolyan vették, ismét csak kiderült, hogy Kelet-Európában semmi nem ugyanaz. Alig értünk be a demokrácia és szabadpiac kánaánjába, egyes elborult nacionalisták civil szervezeteket kezdtek alapítgatni, és lépten-nyomon a szólásszabadságra hivatkoztak. Azt az ötletet, hogy demokráciában a civilek istenadta tulajdonsága, hogy liberálisak, kissé kellemetlenül árnyalta a fordulat után a Balkánon, Oroszországban, s kisebb mértékben Közép-Európában is beinduló nacionalista hullám. Ezt az ellentmondást az akkor még kétely nélkül multikulti-párti nyugati országok a "posztszocialista" kategóriával simították el, mint olyan dolgot, ami rájuk nem vonatkozik.

Neoliberalizmus és civil társadalom

A nyugati országok arról voltak meggyőződve, hogy a világban a 'civil társadalom' eddig soha nem látott mértékű robbanása megy épp végbe, és ez a demokratizálódás egyértelmű jele. Abban a kellemes meggyőződésben, hogy a bolygón immár beállt a demokrácia és piacgazdaság végső egyensúlya, társadalomtudósok és politológusok boldogan számolgatták az évről évre sokasodó NGO-kat, nemzetközi civil hálózatokat és találkozókat.

Azok meg valóban sokasodtak, mivel a 80-as évektől beállt neoliberális politikai irány az állam leépítése és a piac felszabadítása mellett azt is előírta, hogy az így gazdátlanul maradt állami feladatokat civil szervezetekhez kell kihelyezni. Pályáznak, versenyeznek, az eredmény meg jobb lesz, mint valaha – hangzott az ígéret, miközben a valódi döntésekbe való beleszólástól a civilek egyre távolabbra sodródtak. A harmadik világnak nyújtott segélyek feltételéül pedig az erőszakos piacnyitáson túl az ottani civil társadalom fejlesztését is megszabták –  ha pénzt akartál kapni, NGO-t kellett alapítanod. A civilek tehát ott is virágoztak.



A nagy virágzás akkor fordult termőre, amikor a 90-es évek felé már egyértelművé vált, hogy a demokrácia és piacgazdaság békés uralkodása a bolygón nagyobb egyenlőtlenséget és nagyobb kockázatokat generál, mint valaha. Ekkor fordult csak igazán a bizalom a civilek felé, hiszen addigra már annyira megsokasodtak, hálózatba szerveződtek és megerősödtek; ha valaki, ők majd beleszólhatnak a globalizáció alakulásába. A „globális igazságosságért” vagy globalizációkritikus mozgalom lett volna az, ami a világ civiljeit hálózatba tömörítve elvégezte volna ezt a feladatot. A hálózat szervezésében 2003-ban például 16 millió ember vonult utcára az iraki háború ellen különböző nagyvárosokban ugyanazon a napon. Óriási eredmény, ami szerte a világon civilek millióit inspirálta. Csak a háború elindítására nem volt hatással.

Azt a döntést más asztaloknál, más székekben hozták meg. A globális civil társadalom, szimpatikus és trendi brandjeivel, óriási elérésével, kortárs kommunikációs technikáival és nagyfokú behálózottságával együtt – lufinak bizonyult. Független erkölcsi mondanivalójának takarója éppen csak addig ért, ameddig a „civil” ügyektől visszavonuló, egyre inkább PPP-konstrukcióban működtetett neoliberális államok és nemzetközi szövetségeik megengedték. Szólásszabadság van, beleszólás nincs. Szabadon választani lehet, fizetni kötelező. Nagyjából ez az a szabályrendszer, amelyen belül a civilek ma mozognak - ha csak nem vesszük hozzá, hogy a Fidesz ezen a rövid nadrágszíjon is épp húzni próbál.

Nem írom le a kötelező köröket arról, hogy Magyarországon is értek el néha jelentős eredményt civil erőfeszítések. Hogy még mindig jobb így, mint a kommunizmusban. Persze. A kérdés nem ez, hanem az, hogy merre érdemes most elindulni, ha az ember tényleg bele akar szólni a dolgokba. A tapasztalat azt mutatja, hogy a mai értelemben vett cuki, demonstratív, „mi szóltunk!” civilkedés ehhez nem elég. Az ártatlanság és hatalommentesség civil erkölcsi fölénye tulajdonképpen a bele nem szólásért kapott vigasz. A beleszóláshoz át kell lépni a határt, ami a hatalom mocskos területétől elválaszt minket. Azt a határt nem véletlenül húzták oda.