Balázs Béla visszaemlékezései az Őszirózsás forradalom napjairól

Délelőtt [október 29-én] Jászi Oszkárral felmentem a Nem­zeti Tanácsba, az Astoriába, hogy valami, akármi munkát vállaljak. Vártam az előszobában, ott egy gépírókisasszony és valami diák titkároskodtak, tele­fon folyton szólt, emberek jöttek, az a mamlasz pe­dig sem egy felvilágosítást nem tudott adni, sem egy telefonüzenetet megérteni. Erre dühbe jöttem, és ön­hatalmúlag kidobtam, és a helyére ültem. Mire Jászi visszajött, már volt hivatalom. Egy irodát installál­tam. Dossziékat „fektettem fel" a szortírozott jelen­tésekkel.

Tizenkettő után mindenki elment, ellenben egyre sűrűbben és fontosabb jelentések jöttek. Egye­dül voltam, és mire 4-kor Landler Jenő visszajött, már annyi szál futott össze a kezemben, hogy estére már a katonatanács egyik adminisztratív intézője vol­tam. Szerdán már szállítmányokat foglaltattam le, csapatokat helyeztem el és élelmeztem. Szerdán éjjel és csütörtökön karhatalmat szerveztem és küldtem a külvárosi fosztogatók ellen. Péntek délelőtt Linder hadügyminiszter elé vezettem a katonatanácsot, és vá­rosparancsnokot neveztettem ki.

Lázálom! Közben az a kínzó kísérteties érzés: hogy kerülök ide? Mért ép­pen én? Én ezt nem értem és nem vállalom? Hiszen ezekhez én nem értek. De azok a fiatal hadnagyok és zászlósok, akik ott dolgoztak, hozzám ragaszkod­tak. Háromszor 24 óráig alig ettem, és alig aludtam, és vagy 15 kilót lefogytam. Különben nem csak én. Az egész forradalom vezérkara egy hullacsarnok volt, beretválatlan, karikás szemű, rekedt, támolygó, mosdatlan emberek, akiknek az álluk reszket beszéd köz­ben.

Közben a rettenetes szorongás, hogy nem tudjuk lokalizálni a tüzet, melyet gyújtottunk. Hogy az anar­chia összecsap felettünk.

Az Astoria-beli három nap. Fogok-e emlékezni rá? A tengerészek! Az a baka, aki 48 órát állt egyfolytában őrt az ajtóm előtt! Vágó! Ligeti-jassz-pofájú, -ruhájú, zsargonú és -mo­dorú vezérkari főnök. Nagyszerűen és fáradhatatla­nul dolgozott. Négy napig le se vetkőzött. Tegnap már letartóztatta a rendőrség. Heltai is, akiről úgy látszik, kiderült, hogy százezreket foglalt le a maga számára, és hogy csirkefogó – lehet, de hogy a szerda éjjeli katonaforradalmat ő csinálta, hogy szer­dán éjszaka nélküle elfogták volna a Nemzeti Tanácsot, hogy csütörtökön egész Budapest fosztogatók ke­zére kerül, ha az ő autóskarhatalma, melyet még csü­törtök hajnalban improvizált, nem dolgozik olyan nagyszerűen - ez igaz, mert ezt saját szememmel lát­tam, én magam dolgoztam vele együtt.

Fantasztikus lázálom volt, melyet leírni alig tudok. Én, az outsider költő, a polgári iskolai tanár és könyvtáros a hadügyminiszterrel, a városparancsnok­kal, a főkapitánysággal, a pályaudvarok főnökségei­vel és vidéki főispánokkal tárgyalok és rendelkezem anélkül, hogy valaki megbízott volna valamivel, csak azért, mert pillanatnyilag határozni kellett, és hozzám fordultak, és mindenki azt csinálta, amit vállalt, és nekem vállalnom kellett, mert tőlem várták, mert ta­lán úgy néztem ki, mint akitől elvárhatják. Némi megnyugvással láttam, hogy tudok, ha muszáj, intéz­kedni, hogy itthon oly gyakran szidott impraktikusságom egyáltalában nincsen nagy dolgokban. És újból kétségbe kell vonnom a speciális gyakorlati tehetség­ről szóló elméletet. Ész kell csak. Ész és jó idegek.

Balázs Béla: Napló, II. kötet, 337-339. oldal