Nemrég kivették a kábelcsomagunkból a BBC-t. A CNN továbbra is olyan, mint mindig is volt, azaz percrekész, komolytalan riportok tömkelegével szolgál. Euronewsunk hol épp van, hol egyáltalán nincs, hol meg csak franciául hajlandó megszólalni, ami számomra a kettő közötti határesetnek minősül. A 90-es évek német adódömpingje után meg, amikor is harminc csatornánkból vagy huszonhaton el lehetett csípni a Wettervorhersagét, azt voltam kénytelen konstatálni a közelmúltban, hogy alig maradt néhány német adónk. A sámánok időszemléletének problematikáját és belga bajnokik élőben viszont rendszeresen műsoron vannak, csak ugyebár minek.

 

Mégis szoktam néha látni demokratikus vitákat. A Konzervatórium becses szerzői bármelyik pillanatban itt lehetnek lehurrogni, hogy ezt miképp képzelem, úgyhogy inkább elmagyarázom.

 

Meghívnak vezető, az épp tárgyalt területért felelős politikusokat, felkészült, többnyire évtizedes tapasztalattal rendelkező szakértőket és a civil társadalom elismert és releváns (adott esetben egyben közismert és népszerű) tagjait. És egymásnak eresztik őket. Ez nem mást jelent, mint hogy a nemzet színe előtt megvitatja a döntéshozói, a mélytudású és a különösen érdekelt fél, hogy hogyan is állnak a dolgok és mi a (nem-lenini értelemben vett) teendő. Az ilyen demokratikus politikai vitaműsorok házigazdái szintén felkészültnek szoktak tűnni, és határozottan kézben tartják a beszélgetéseket, visszakérdeznek, pontosítanak, ellenvetnek ha kell. Eközben ráadásul a témával kapcsolatos alapvető tények is bemutatásra kerülnek, meg még ajánlatokat is kapunk hogy minek hol érdemes utánaolvasnunk.

 

Végig sumákolni, cselesen kitérni, durván elhallgatni nem lehet, a demokratikus vitaműsor már csak ilyen.

 

Ha hirtelen azt kérdezné valaki, hogy milyen legyen a demokratikus nyilvánosság a 21. század elején, azt mondanám, hogy ilyen: a politikus, a szakértő és az aktivista a nyilvánosság legnépszerűbb terében (a képernyőn) ütköztesse, egyeztesse a véleményét. Az elmélet, a gyakorlat és a hatalom problémái egymáshoz képest, egymással kommunikálva jelenjenek meg milliók számára.

 

Ilyesmi nálunk, ahol a szakértelem nagyobb dicsőségére szakértők a nyilvános térben szinte kizárólag egymással beszélgetnek, egy-egy aktivista néha bekerül kuriózumként, hogy „mesélhessen”, a politikusok meg maximum épp hajlandóak szóba állni egymással, talán furcsán hangzik. Pedig érdemes lenne megpróbálni. A demokrácia aligha látná kárát.