Nem bízom az államban.

Már nem.

Bár bízhatnék, minden sokkal könnyebb lenne. Az államra sok területen igenis szükség van, de ha már bevette magát ezekre a területekre, működjön is jól. Ebbe pedig beletartozik az is, hogy kiszámíthatóan működik, így én is hosszútávon tudnék tervezni. Nem mondom, izgalmasabb így az élet, de jobban szeretem én eldönteni, mikor milyen kockázatot vállalok. Ezért van egy gondolkodási-túlélési taktikám a mindennapokra, és azokra az izgalmakra, amelyeket az állam kínál.

Most éppen a nyugdíjunkkal kapcsolatban. Cseppet felhúztam magam rajta, nem szeretem, ha egyszer azt mondják: kötelezően be kell lépned, hogy legyen saját nyugdíjad és még a nyugdíjrendszer is fennmarad, pár évre rá meg kiderül, hogy én felelek a hiányért és a magánnyugdíj-pénztári számlával kiírom magam a közösségből. De bízom a karmában és az öngondoskodásban. Egy lépéssel messzebbről szemlélve a dolgot pedig van abban valami ellenállhatatlanul vicces, hogy huszon-harmincéves emberek a nyugdíjukért tüntetnek. És ez az egy lépés hátra módszer elég sokszor jön jól.

Az állam szükségességét továbbra is vallom, a gyakorlatban viszont sajnos be kellett látnom, hogy egyedül magamban bízhatok. Lemondtam az elvárásaimról, ezért csak pozitívan csalódhatok, ha valami mégis jól működik. Lemondtam arról, hogy lesz értékelhető állami nyugdíjam, csak a saját megtakarításaimmal számolok. Sőt, általában véve az államnak fizetett adókat, járulékokat elveszett pénznek tekintem, ez a belépőjegy ebbe a cirkuszba. A kórházban, az okmányirodában, a vonaton fel vagyok készülve a több órás várakozásokra. Nem idegeskedek, nem lepődök meg nagyon. Örülök, ha valahol jó az út vagy új fákat ültettek, mert kellemes meglepetésként ér.

Ha mindent abból a szempontból néznék, hogy az állam szolgáltat, én pedig a szolgáltatásért fizetek, roppant sokat idegeskednék, hogy nem kapok semmit a pénzemért. Idegeskedni pedig nem szeretek.

Töretlen optimizmussal hiszem, hogy az állam lehet jó, csak a miénk éppenséggel rossz. Szándékosan vagy hozzá nem értésből, de rosszul működtetik. A működtetőknek mindig jó, nekünk valahogy sose.

Elvesztettem a bizalmamat, mert nem látom, hogy ez valaha is megváltozna. Én nem ciklusokban gondolkozom, de az államot irányító férfiak és nők igen.

 Nincsenek államférfiak és államasszonyok(?), akik a korlátoltságukon túllépve egy kiszámítható, fenntartható jövőt biztosító ország létrehozásán munkálkodnának. Sokan mondják, senki sem csinálja. Túl könnyűek, ezért az érdekeik a földhöz szegezik őket.

Mivel a jelenlegi rendszer egyre rosszabb alternatívákat kínál, amíg még egyáltalán kínál, a francnak sincs kedve ezekből választani. Ha az elmúlt 20 évben nem tudott normális vezetőket kitermelni, akkor ez a rendszer rossz. Magától pedig nem fog megjavulni, úgyhogy lassan nekiállhatnánk a munkának.