Közhely: Magyarország évszázadok óta birodalmi erőtérben mozog. Ebben a birodalmi erőtérben alakult politikai nyelvünk a hazafi-áruló, labanc-kuruc kétértékű logikája szerint, amit föl-fölcserélve alkalmazunk kölcsönösen egymásra.

A magyar politika a XX. század második felében igazából csak egyszer artikulálta azt, hogy egyik birodalmi erőtér vasreszeléke sem kíván lenni: 1956-ban. Nagy Imre kilépett a Varsói Szerződésből és semlegességet deklarált a bipoláris világrend ütközőzónájának közepén. Lehet azzal érvelni, hogy nem mehettünk volna szembe a szovjet elvárással, ezért nem deklaráltuk a nyugati világhoz való tartozásunkat, mindenesetre tény: 1956 öröksége, amelyet általában a '90-es átmenet vezérfonalává tett, a semlegesség katonai és a blokkonkívüliség politikai alternatíváját hagyta volna örökül. A kádári, ismét birodalmi csereügylet időleges látszatelőnyöket szerzett ugyan, de elveszített vissza nem pótolható erőforrásokat. Olyan károkat okozott, amelyek túlélték az őket szülő a politikai rendszert: ilyen demográfiai nyomorúságunk és a számunkra már nem tapasztalható talmi „fejlesztések” ellentételezését jelentő államadósság. A '90-es átmenet pedig (valós és hamis érvekre hivatkozva) elárulta '56 külpolitikai örökségét.

A megkérdezetlenek uniszónója nyomatékosította: nekünk euroatlanti integráció kell. Az ebben megmutatkozó pártpolitikai egyetértést hamiskásan húsz éven keresztül mint idióta pártrendszerünk egyetlen erényét emlegettük. Pedig gyanús is lehetett volna: itt valamit erősen eldöntöttek. És még mielőtt valaki azzal vádolna, hogy az integráció szükségességét kétségbe vonom, nem, ami itt el lett döntve, az egyfajta, brüsszeli ihletésű integráció, aminek már akkor és mostanság is igen nyomatékosan egyetlen célja volt: a Baltikumtól a Balkánig terjedő országok tengelyének közép-európai integrációs alternatíváját megsemmisíteni.

Most már esetleg megkérdezhetjük: miről is van itt szó, biztos úr?

Tényleg arról van szó, hogy csak a magyar politikai elit és közvélemény van arra kondicionálva, hogy ebben az elavult birodalomhoz való viszonyban gondoljon el egy alapvetően egyenrangú partnerségen alapuló, szupranacionális érdekközösséget? Akkor ez valóban lábszagú és provinciális.

Így és ezért kérdezzük kurucosan: és akkor mi van, jönnek a tankok? (Amely kérdés egyfelől azt az állítást rejti magában, hogy az európai unió szerintünk sem olyan, mint a Szovjetunió, hisz tankokat nem küld, másfelől azt az állítást is magában rejti, hogy mi még kurvára a Szovjetunióval vetjük össze.)

Ezért hivatkozik a miniszterelnök az EP-ben az alávetettség négy évtizedére?

Ezért fogalmaznak sejtelmesen brüsszelpártiak úgy, hogy "de hát itt egy klubról (WTF!) van szó amelynek vannak íratlan (WTF!) szabályai"?

Nos, induljunk csak ki ebből az utóbbi megállapításból. Az Európai Unió nyíltan és számonkérhetően csak olyas értékeket deklarál, mint a jogállamiság, a transzparencia, az intézményesség. Ha valaki klubról beszél, csak azt eufemizálhatja, hogy az Unió erősebb kutyái saját elveiket nem tisztelve önkényeskednek.

Az EP képviselői komoly arccal politikai ultimátumot intézhetnek egy kormányhoz, hogy az vonjon vissza egy törvényt bármilyen tényszerű, formális jogi minősítés megtörténte előtt.

Pedig bármilyen jogállami és intézményes eljárásban bízó ember megvárná, amíg az arra illetékes intézmény (Bizottság, később az Európai Unió Bírósága, de nem az EP) a felsőbb normával való ütközést (EU alapító szerződés, EK-rendelet, irányelv) kimondja. Innentől beszélhetünk jogsértésről. Ha én EP-képviselő lennék, bíznom kellene az Unió intézményrendszerében, hogy az saját eljárásrendjében a normaegyezést biztosítani tudja.

És talán itt látható, hogy miről van szó. Az unió működtetői nem hisznek a saját struktúráik intézményes valóságában és informális/klubszerű/bizantikus-birodalmi hatalmi kommunikációt folytatnak. Európa nem egy európai, hanem Borgia-udvarszerű hatalmi hálózatot működtet. Nos, hát ennek drukkoljon, aki akar, a helyi Döbrögik elleni meccsben.

Tankok ettől még nem jönnek.