1979 és a Pink Floyd után 1989 szimbóluma is a fal lett: kár, hogy a Scorpions  legszerencsésebb pillanataiban sem volt Pink Floyd szintű együttes.
 
Az meg még inkább kár, hogy egy jelentős és legalább ennyire jellemző eseménynek, a Stasi főépület berlini ostromának így esélye sem maradt 1989-90 legfőbb szimbólumává válni. Pedig e rendőrállam elleni zavaros, mindmáig vitatott szándékú és jelentésű lázadás talán még jobban jellemezte a hatalmi helyzetet és a történelmi pillanatot, mint a nyugati nyitás keletnémet eufóriája.

 
Eközben látszólag Budapesten is kicsengettek a rendőrállamnak - az 1989 júniusi újratemetést leszámítva komoly tömegesemények nélkül. A rendőrállam magyarországi vége korántsem volt olyan látványos, se olyan sikeres, mint a német; és nem csak azért, mert nem létezett Magyar Szövetségi Köztársaság, s így nem volt 61 millió nyugati nagybácsink se.
 
Azért sem, mert a rendőrállamot semmi sem söpörte el. Összeesküvéselméletek gyártásától továbbra is tartózkodom: erre sajnos sokféle bizonyíték van.
 
Az igazi kérdés az, hogy mi történt 1989 óta. A parlamentáris demokrácia, és a rendőrállami diktatúra rendezetlen viszonya miatt sorra jöhettek (és persze jöttek is) az ügynökügyek. Az ügynök eközben a morális korrupció szimbólumává lett megtéve, bár volt rengeteg maszatolás és „jóindulatú” átértelmezés, a legmagasabb szinten is.
 
Eközben elsikkadt, hogy a 1989 előtti politikai berendezkedés elnyomó szerveinek irányítói korántsem az ügynökök voltak: az ügynök lehetett tettestárs éppúgy, mint áldozat – vagy akár mindkettő egyszerre. Az ügynök a szükséges láncszem volt.
 
A ügynökökkel kapcsolatos botrányok ellenére (vagy talán épp ezek miatt) a diktatúra működése iránti szélesebb körű érdeklődés nem alakult ki: a múltfeldolgozás elsősorban értelmiségi belügy maradt. A sorozatos állami obstrukció, és a tudományos feldolgozások szaporodása mellett az oly sokat emlegetett információs önrendelkezésnek is hiányoznak az alanyai: a múlt dokumentumainak feltárásában és értelmezésében érdekelt nagyközönség.
 
Így jutottunk el addig az abszurd helyzetig, hogy miközben nemzetközi tiltakozási hullám indult a magyar kormány (mindmáig nem pontosan tisztázott) levéltárral kapcsolatos tervei ellen, Magyarországon az SZT-tisztek neveinek 2011-es, nagyon megkésett nyilvánosságra hozatala sokakban leginkább az újabb politikai manőver képét idézi fel.