Az alkotmányozás folyamatáról már megírtuk és elmondtuk a véleményünket, most essék szó az alkotmányról magáról – vagy legalábbis erről a kócos kis szövegről, amit tervezetként benyújtott a Fidesz és a KDNP. Ezzel a szöveggel az a legfőbb baj, hogy nem alkotmány.

Egy alkotmányt ugyanis nem az tesz, hogy valaki föléírja, hogy ez most akkor az, és még csak nem is az teszi, kedves vulgárliberális barátaim, hogy jótanuló napközisként felmondjuk benne az alapvető emberi jogokat és – némi szabadságjogcsorbítást megengedve magunknak – meghagyjuk benne a jelenleg is fennálló intézményrendszert. Bármily misztikusan hangzik is, nagyon is helyes a bőgés Orbán Viktor részéről, amikor arról beszél, hogy az alkotmányban a magyar nemzet szellemének kell megnyilvánulnia. Ahogyan bármilyen egyesülés alapító okirata is tartalmazza az egyesülés célját, úgy bármilyen alapdokumentumnak egy bizonyos csoport – jelen esetben a nemzet – céljait, ebből adódóan pedig önmeghatározását is tartalmaznia kell. Ez volna a jelenleg hatályos alkotmányban preambulumnak nevezett rész.

A nemzet együttműködése

Egy alkotmány tehát tartalmazza az azt elfogadó, aszerint élő csoport önmeghatározását, és ennek szellemében alkotja meg együttélésének szabályait, a világról alkotott elképzeléseiből levezetve építi ki a saját maga számára legmegfelelőbb intézményrendszert. Nos, ez az, ami nem történik meg ebben a szövegben. 2011-ben járunk ugyanis, és alkotmányunk intézményrendszere (a jelenlegi tervezeté is), függetlenül attól, hogy Kúriának nevezünk-e valamit, vagy Legfelsőbb Bíróságnak, a XVIII. század végétől a nyugati kultúra által felépített hagyományrendszeren nyugszik, azóta pedig tudtommal az idő inkább előrefelé ment, mint visszafelé. Nincs tehát köze a magyar nemzet szelleméhez, ha csak annyiban nem, hogy a magyar nemzet szelleme része a nyugati szellemnek, vagy táplálkozik abból. A tervezet preambuluma a következőkben foglalkozik a kérdéssel: Szent István a magyar államot a keresztény Európa részévé tette; évszázadokon át harcban védtük Európát, és gyarapítottuk közös értékeit; nemzeti kultúránk gazdag hozzájárulás az európai egységhez – szó sincs itt arról, hogy mi vajon mit örököltünk, na persze a kereszténységen túl, de az európai polgári forradalmakról, sőt, még ’48-ról is hallgat. Ezzel szemben azzal zárul, hogy „Mi, Magyarország polgárai készen állunk arra, hogy országunk rendjét a nemzet együttműködésére alapítsuk.” Az ugye már lerágott csont, hogy fingunk nincs arról, milyen ennek az együttműködésnek a rendszere, hiszen azt még csak most alakítjuk ki, de az vérlázító, hogy rögtön az alkotmánnyal kell kezdeni a rendszer kialakítását úgy, hogy még azt sem fogalmaztuk meg, hogy mi az. Ez káosz. Ez laphúzás tizenkilencre.

Ha igaz, hogy az alkotmányban a magyar nemzet szelleme nyilvánul meg, az már csak azért is elkeserítő, mert úgy tűnik, hogy ebből a szellemből nem vezethető le semmi, hiszen a kialakított intézményrendszernek semmi köze olyan lózungokhoz, minthogy „büszkék vagyunk a magyar emberek nagyszerű szellemi alkotásaira”; a szövegben a nemzeti büszkeségen és egy nem különösebben odaillő történelemértelmezésen kívül pedig csak semmire nem kötelező általánosságok hámozhatóak ki („valljuk az elesettek és a szegények megsegítésének kötelességét”), és utalás sem esik arra a történelmi-politikai hagyományra, amibe az alkotmány helyezhető. Tetszettek volna új rendszert kialakítani.

Minek nekünk kultúra?

Hogyan hivatkozzunk például a kereszténységre egy olyan országban, amelyiknek a lakosságának maximum harmada gyakorolja a vallást? Kulturális hagyományként ez rendben van, de miért határozná meg magát a magyar nemzet úgy, mint akik „becsülik országuk különböző vallási hagyományait”, miközben nem ejt szót a vallásgyakorlás szabadságáról? Vagy erre utalna az, hogy „a huszadik század erkölcsi megrendüléshez vezető évtizedei után múlhatatlanul szükségünk van a lelki és szellemi megújulásra”? Meglehetősen skizofrén volna a magyar nemzet, ha valami arkhimédészi pontból felismerné saját szellemi megújulásra való szükségét, miközben éppen erkölcsi megrendülésben tocsog – és még sorolhatnánk a hasonló anakronizmusokat.

Ki volna tehát ez a „mi”, aki vall, becsül, büszke, hisz, bíz, vállal, nem ismer el, ígér a dokumentum elején? – semmi esetre sem A MAGYAR NEMZET TAGJAI, legalábbis nem minden tagja, hiába ordítják bele a világba ezt csupa nagybetűvel a preambulumban (vagy nemzeti hitvallásban vagy miben), hanem azok, akik a terv szerint aláírják majd a szöveget. Ők majd megváltanak minket, mert mi nem tudjuk, hogy mi van. Ez paternalizmus, nem pedig népfelség.

A nemzetet mondjuk nem sikerül meghatározni a szövegben, tehát nem tudjuk meg, hogy az aláírókon túl kié egyáltalán ez az új alkotmány. Azt sem tudjuk meg, hogy micsoda az a megújulás, ami történik: a logikus az volna, hogy előbb megújuljunk, azután a megújulás alapján megalkotjuk az életünk kereteit meghatározó szabályokat. Ezzel szemben ez a preambulum csupán egy adott történelmi pillanat meglehetősen egyoldalú rögzítésével foglalkozik, távlatként csak gyermekekről és unokákról papol – ezzel pedig nem lehet „bekerülni a történelemkönyvekbe”, legfeljebb nevetségessé válni az utókor szemében, és megnehezíteni a dolgát, mert egy újabb hamis réteggel távolabb kerülünk önmeghatározásunktól.

Különösen ironikus, hogy pont azok butítják le a preambulum szövegvilágát és csinálnak belőle egy katyvaszt, akik máskor kínosan ügyelnek az ún. magyar parlamentarizmus hagyományaira és a nyilvánosság állítólagosan rögzített játékszabályaira; hogy a magyar nyelv ápolásáról most ne is beszéljünk.

Technokrácia

Erre a slendrián, teljesen fölöslegesen elkapkodott és rosszkor írt preambulumra épül rá az intézményrendszer, amelynek úri nosztalgiával átitatott mesevilága olyan egymással ellentmondó hagyományokra épülő fogalmakat igyekszik összefoldozni, mint a vármegyerendszeré és az ombudsmané. Ez már a teljes szétesés, de persze ez nem különösen érdekli a Fidesz-KDNP alkotmányozóit, elvégre a poltikus teszi a dolgát, a molnár molnárkodjon, a suszter pedig maradjon a kaptafánál, olyan meg, hogy értelmiség (értsd: hazájáról felelősen gondolkodó, arról párbeszédre képes suszter), minek, azok csak bohóckodnak meg akadékoskodnak. Ennyit a nemzeti konzultációról.

A Fidesszel nem egyszerűen az a baj, hogy nincs kultúrpolitikájuk, azt még akár előnyükre is fordíthatnák: az a baj, hogy nem is igényelnek kultúrát maguk körül, gyanakodva tekintenek bármiféle hagyományra, amely körülveszi őket - alkotmánytervezetük alapján még azokra is, amelyekre hivatkoznak. Ettől még az intézményrendszer működni fog, elvégre ahhoz lényegében csak annyiban nyúlnak hozzá, hogy az embereiket minél hosszabb ideig bebetonozzák.

Technikai kérdést csinálni egy ország alapdokumentumából úgy, hogy közben fennkölten magyarázunk mindenféle szellemekről, na az viszont nem valami elegáns dolog. Az új alkotmány tervezete egy nemzeti giccsre épülő szemenszedett bunkóság. De legalább iPaddel készült, mert az menő.