2010-ben radikálisan átalakult a magyar politikai pártok palettája. Új erőviszonyok léptek életbe, korábbi evidenciák érvénytelenné váltak. A két acsarkodó, a másikat rendszeresen demonizálni próbáló oldal közötti kiegyensúlyozott és heves versengés, nagyon úgy tűnik, végleg véget ért.

Nem fordult elő 1994 óta, hogy a kormánypártnak esélye sem volt nyerni. Kovács László, Lendvai Ildikó és Gyurcsány Ferenc együtt semmiképpen, de le merem fogadni, hogy külön-külön se fog soha visszatérni a hatalomba. Ennyiben valóban véget ért a posztkommunizmus, lapozhatunk. Ráadásul 2010 tavaszán, 1990 óta először további két új, és a maguk eltérő módján újszerű (szimbolikusan: míg az egyik katonásan masírozik, a másik szíveket rajzol és virágot ültet) párt is bekerült a parlamentbe.

A legsúlyosabb következmény mégis kétségtelenül a Fidesz sokat mantrázott és hasonló rendszerességgel átkozott kétharmada.

Csaknem egy év kormányzás után érdemes feltennünk a kérdést: mi az amire tavaly áprilisban nem számítottunk, miben okoztak meglepetést az új politikai vezetők? Bőven van miről írni, de maradjunk a három legnagyobb meglepetésnél!

Az erőteljes és ideologikus jobboldaliság

Mostanra már naivnak hangozhat, de tavaly még valamennyire lehetett bízni abban, hogy az acsarkodás lezáruló évei után az árkok betemetése következhet, az ország újraegyesítésének kísérlete jön. A Fidesz sokaktól erre (is) kapta felhatalmazását. Ráadásul érdekében is állna nem piszkálni túlzottan az elgyengült balliberális eliteket, hanem középen konszolidálni fölényét.

A Fidesz kormányzását ehelyett erőteljes jobboldaliság jellemzi. A Fidesz a posztkommunizmus erőteljes elutasítása mellett számos további ügyben sem hajlik a centrista álláspontok elfogadására, a kompromisszumra – az egyeztetésre meg még annyira sem. A nemzeti kérdésben elkötelezetten jobboldali (kettős állampolgárság, Trianon-emléknap, új nemzetpolitikai korszak ígérete), új adórendszere a progresszivitás vívmányait lenyesi (egykulcsos adózás), a kultúrához való viszonyában egyrészt pártos, másrészt pénzmegvonó, büntető jellegű politikát folytat (liberálisozó).

A Fidesz eddigi politikája sok mindenre irányult, csak nem az ország újraegyesítésére. Ezen egyoldalúság rövidlátásra vall: a Fidesz túlértékeli a jobboldaliak erejét és mély ellenérzéseket generál. 

A kiszámíthatatlanság

Eddigi tevékenységük másik nagy újdonsága a magyar politika kiszámíthatatlanná tétele. A Fidesz szinte heti rendszerességgel szolgál meglepetésekkel. Első évükben annyi gátat törtek át, hogy arra szerintem senki sem számított, maximum a legfelső vezetés tagjai – titokban. Ebben nyilván van egy jó adag tudatosság: a „kétharmados centralizmus” irányát csak a vak meg néhány párttollnok nem látja. Még egy év sem telt el, de a fennálló intézményrendszer elleni frontális támadások sorozatát éltük meg. A legújabb és alighanem legjelentősebb fejlemény, hogy új alkotmányt akarnak bevezetni. Egyedül, sürgősen, szemlátomást előkészítetlenül.

Emellett azonban számos fontos ügyben csak rögtönzésre futja: keménykednek, majd visszakoznak, látszólag mérséklődik politikájuk, de közben újabb nagy dobásokat készítenek elő. Megkezdték az ország nemzetközi átpozicionálását: EU-szkepszisüket nyíltan kifejezik, Orbán március 15-én már brüsszeli diktátumokról beszélt. Eközben a kormány gazdaságpolitikailag leginkább vacillál. 

A röhejes retorika ragálya

A Fidesznek sikerült sokak szemében egyszerűen nevetségessé tennie magát. Ennek fő oka a bombasztikus retorika, a nyelvi találékonyság – ami esetükben a leleményesség ellentéte. Nemzeti együttműködés rendszere (NER), forradalom a szavazófülkékben (FASZ), gazdasági szabadságharc, vármegye, kúria. A forradalmi restauráció zagyvaléka, aminek vajmi kevés köze van a konzervativizmushoz, vagy legalább valamelyik vitatásra (és nem kinevetésre) érdemes politikai diskurzushoz.

A politikai propaganda szempontjából valóban új korszak kezdődött: a Fideszt és klientúráját az újbeszél ragálya kapta el.