Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk. Ezt a napot tekintjük hazánk új demokráciája és alkotmányos rendje kezdetének (…)

Tagadjuk a magyar nemzet és polgárai ellen a nemzetiszocialista és kommunista diktatúrák uralma alatt elkövetett embertelen bűnök elévülését (...)

Magyarország elfogadja a nemzetközi jog általánosan elismert szabályait. A nemzetközi jog más forrásai jogszabályban történő kihirdetésükkel válnak a magyar jogrendszer részévé (…)

Magyarország Alaptörvénye

Komikusan reménytelen szélmalomharc az, ahogy a magyar közjogi fordulatok környékén az emberi élet- és méltóság ellenes diktatúrákkal szembeni büntetőigényt kívánják érvényesíteni. Ugyanígy történt ez a rendszerváltás utáni emlékezetes Zétényi-Takács és Alkotmánybíróság csörtében és ugyanolyan szánalmas és felelőtlen rövidlátás tapasztalható a jogászszakma és a jogalkotó részéről most is, dicsőséges új alkotmányunk elfogadása után.

A harmadik köztársaság kudarcának egyik oka volt, hogy – az Alkotmánybíróság akkori alkotmányértelmezése miatt is - túlságos kontinuitást vállalt a múlttal: nem tette lehetővé, hogy akik hazájuk ellen fegyvert fogtak, vagy civileket gyilkoltak, azokat a demokratikus jogállam büntetőhatalma utolérje. Arra hivatkozva, hogy jogállam a már elévült bűncselekményt nem üldözheti, hiszen saját jogállami eszményeit tagadná. Inkább vállalt tehát szolidaritást a kommunista embertelenséggel mintsem saját humanizmusát fölmutatta volna. Inkább küldi azt a cinikus üzenetet a jövőnek: ha elég kegyetlen vagy az elévülési időn túl fönntartani egy diktatúrát, bizton számíthatsz a büntetlenségre. Igen, ez is a harmadik köztársaság jellegadó jegye volt. Legitimitását ennek okán is joggal vonták kétségbe. Jogos jobboldali várakozás volt, hogy az új alkotmányos keretek között minden másképpen lesz. De nem lesz: a Fidesz alkotmánya csalóka, a jogalkalmazás pedig továbbra is sunyít.

Az Alaptörvény inkoherens módon három, egymással szembefutó dolgot állít. Egyrészt tagadja a totalitárius diktatúrák bűneinek elévülését. Másrészt interregnumot hirdet 1944. március 19. és 1990. május 2 között, harmadrészt elismeri a nemzetközi kötelezettségvállalásainkat. Nem törődve most a kijelentések normatív minőségével (preambuláris v. rendelkező részben vannak) pár dolog elmondható:

Az első állítás fölöslegesen „tagad” valamit, amit ép jogérzékkel, a magyar büntető-igazságszolgáltatásnak és alkotmánybíróságnak soha nem lett volna módja tagadni, de szembe megy a másodikkal, amely a magyar állam önrendelkezésének hiányát állapítja meg – így elmosva és felfüggesztve az állam felelősségét. A második állítás szükségszerűen szembe megy a harmadikkal, amennyiben tagadja, hogy lett volna önrendelkezéssel bíró magyar állam, amikor nemzetközi kötelezettségeket vállaltunk (jelesül az 1971. évi  I. tvr.-el kihirdetett ENSZ egyezményt az emberiesség elleni, el nem évülő bűncselekményekről). Bár nem képzelhető el, hogy nemzetközi szerződéseket ne hajtsunk végre a második állításra hivatkozva, az ellentmondás mégis feloldandó és a jogalkotás egészének minőségét is jellemzi. Az új alaptörvény kusza deklarációi nem nyitnak újabb lehetőséget a nevesített bűnök üldözésére.

Ahogy szegény Gellért Ádámnak az első idézett alaptörvényi rendelkezésen felbuzduló törvényjavaslata sem. Értelmetlen ugyanis az 1971. évi I. tvr nyomán egy mégújabb jogalkotási aktusban kimondani az el nem évülését bizonyos bűncselekményeknek – a tvr. miatt ez már a magyar jog testének része. A Legfőbb Ügyészség nem is erre hivatkozva szabotálja a büntetőüldözést, hanem arra hivatkozva, hogy pl. a Biszku Béla elleni eljárásban Biszku cselekményei – nem emberiesség elleni cselekmények (el nem évülő nemzetközi büntetőjogi tényállások) hanem az akkori Btk. és büntetőeljárási normák alapján megítélhető belső jog által üldözendő cselekmények. Az ügyészség itt persze hazudik, de hazudik akkor is, amikor azt állítja, hogy a „belső” Btk. tényállások elévültek. Sem Zétényi-Takács törvényjavaslatra, sem az új alkotmányra, de még a nemzetközi jogra sincs szükség, hogy gyilkosokat börtönbe csukjanak.

Az elévülés ugyanis nem fizikai idő, amit a frankfurti atomóra működtet: az elévülés jogi idő, aminek értelme éppen az, hogy ha az állam rendesen üldözi a bűnt  - de sikertelen - akkor egy idő után mentesítsen.

Esetünkben a szocialista állam azonban a bűnt nem üldözte, hanem a bűnelkövetőket kitüntette, az elévülés tehát legkorábban 1990-ben kezdődhetett el, mert minthogy említettem: az elévülést az üldözés működteti, (link, link, áttekintés: link) az „kapcsolja ki” -  „kapcsolja be”. Az államszocializmusban az elévülés „aludt”.

Ha a magyar jogalkalmazás demokratikus értékek és megfelelő szakmai peremfeltételek mentén működik, ha ismeri az elévülés jogintézményének jelentését, ha a Sólyom-féle alkotmánybíróság nem egy politikai alkut hajt végre a jog köntösébe rejtetten, akkor 2011-ben nem egy alkotmányos patchwork fölött kellene tűnődnünk a múlt problémáin, hanem foglalkozhatnánk jelenünk nyomasztó kérdéseivel.