Az ember nem hisz a szemének, hogy mennyi honfitársunk pörgött az Eurovíziós dalfesztiválon. Két szempontból lehet megközelíteni az eseményt.

Az egyik, hogy tényleg vannak, akik zenei élményként élik meg. Ez elég dermesztőnek tűnik, ugyanis nagyobb giccsparádé, mint egy esetleges Kertitörpe Nemzetközi Biennálé. Látvány, fény, csillogás, zs-kategóriás előadók és dalok felvonulása jellemzi a dalversenyt. Úgy tűnik beérett a magyar közönség midőn szocializálódott a számtalan, a kereskedelmi tévék által kínált zenei tehetségkutatón, ahol a szavazás és a verseny izgalma került előtérbe. A versenyzőket nem a zenei minőségük határozta meg, hanem az egymáshoz való viszonyítás. Mondjon nekem valaki az utóbbi öt RTL, vagy TV2 által rendezett ilyen megmérettetésen nyert énekesek közül legalább egy olyat, akinek van egyénisége, mondanivalója, üzenete az öncélú magamutogatáson kívül. Úgyhogy ez a része rendben van, a célcsoport lement az előadók szintjére.

A másik megközelítés pedig a tény, hogy országlájk mérőként tényleg van értelme figyelni az eredményeket. El vagyunk mi itt anyátlanodva a germán és szláv tenger közepén. Kellenek visszaigazolások, illetve kellenének, hogy nincs akkora baj. Ebbe talán Cohn-Bendit sem köthet bele, még akkor sem, ha tudjuk, Viktor is lelkesedett a magyar énekescsajért.

Társadalomtudósok számára lehet érdekes a végeredmény, az országok egymásra való átszavazási hajlandóságát figyelve, azt, hogy milyen sztereotípiák mozgatják az egyes szavazókat, ami neveltetésre, történelmi tudatra, satöbbire nyúlik vissza.

Nagyobb következtetéseket azonban nem szabad levonni belőle Magyarország valós helyzetére nézve. Huszonkettedik lett a magyar előadó, ami fakadhat abból is, hogy penetráns volt maga a dal. Itt be kell vallani, hogy a szerző ezt az egyet nézte vissza a youtube-ról, ám az utóbbi években bele-belepillantott, van rálátása, úgyhogy az is lehet, hogy a többi szám is hasonló színvonalú volt.

Másfelől nem kell nekikeseredni, hiszen vannak értékeink, akik még véletlenül sem indulnának el egy ilyen versenyen. Parno graszt, Csík zenekar (bár majdnem ők mentek ide is), Zagar, Lajkó Félix, Quimby, PASO és számtalan zenekar, akik zenei ízléstől függetlenül kompatibilisek a minőségi zenét szerető fülekkel világszerte. Ők a mi értékeink, ők azok akik példát mutatnak, akik önmagukat határozzák meg, és nem várnak arra, hogy mások megtegyék ezt helyettük. Az Eurovíziós dalfesztivált meg kezeljük úgy, mintha valamelyik fiatal pornós honfitársunk nem került volna a legjobb tíz közé az évi rendes anál-bajnokságon a jó nevű St. Pauli SzexVilágkupán.

Ha mégis fontos az országimázsra nézve ez a megmérettetés, akkor honosítsuk Richard Claydermant. Hangulatában illeszkedik az eurovíziós izéhez, talán sok szívet megdobogtat még kontinensszerte, és eléggé kiöregedett már, hogy árarányosan meg tudjuk venni kilóra.

Kép innen