Az állami kiadások ellenőrzése, a korrupció felszámolása. Az államhatalmi ágak függetlenségét biztosító és ellenőrző mechanizmusainak módosítása. A közvetlen demokrácia működését elősegítő eszközök megerősítése, és egyszerűsítése. Tisztességes, stabil és minőségi munkához való jog. A választási törvény módosítása, hogy véget vessünk a kétpólusú pártrendszernek.

Az előbbi jelszavak bárkiben felidézhetik egy baráti politizálgatás emlékét, ahol “Az a baj ezzel az országgal, hogy. . .” kezdetű mondatokkal dobálózik mindenki, aki jobban tudja. Most mégsem Magyarországról, hanem a spanyolokról van szó, és az M15 néven elhíresült mozgalomról. Utolértük a nyugatot? Nem hiszem, inkább egy másik, másképpen félperifériás ország fiatalsága küzd hasonló gondokkal a pénzvilág válsága és a politikai rendszer kiüresedése miatt, mint mi.

Spanyolországban persze tíz évvel korábban ért véget a puha diktatúra, így egy generációval több élt szabadságban, mint nálunk. Azonban úgy tűnik, ennyivel több tapasztalattal sem könnyű a demokratikus jogállamot úgy működtetni, ha közben a politika céges logika alapján szerveződik és pusztán a portékáját akarja ránk erőltetni - azt is rosszul. Spanyolországban a május 22-i helyhatósági választások előtt egy héttel úgy tűnt, hogy a politikai elit és a társadalom nem is lehet távolabb egymástól.

A fiatalságot, amely motorja a jelenlegi eseményeknek, már rég leírták; amit nálunk Y-generációként emlegetnek, azt ott ni-ni generációnak szokták hívni. Azaz se-se: se munka, se tanulás (ni estudia, ni trabaja). Külső szemlélőnek úgy tűnt, hogy a spanyol fiatalokat kielégíti a közös tudatmódosítás, mint szociális tevékenység, és nem fognak beleszólni abba, hogy a két nagy párt, a “jobbközép” (PP) és a “balközép” (PSOE) körei hogyan boltolják le egymás között az országot. Amíg jól élnek az emberek, nem akarnak forradalmat, bármennyire is keveslik a valódi beleszólást a politikába. Esetleg elénekelnek egy-két Che Guevarát éltető dalt, és elmondják, hogy mekkora szar a rendszer, azzal meg is nyugszanak. Tartanak egy-két tüntetést, civil akciózást, antiglob lerészegedést, majd megunják és hazamennek; működik a szelep.

Na, ezt keresztülhúzta a válság: a magas szociális juttatások fenntarthatatlanokká váltak, a munkanélküliség óriási  – a fiatalok között elviselhetetlenül magas, eléri a 45 százalékot –, így tömegeknek kilátástalan a jövő. A politika a bankokat menti a szociális rendszer helyett, a népszerűséget hajszoló, populista látszatintézkedések pedig egyre szélesebb körben verik ki a biztosítékot. A súlyosan eladósodott lakosság és az állam is azoknak a bankoknak tartozik, amelyeket a “válságkezelés” során megmentettek. Igen, most jöhetnek a neoliberális doktrína felkent papjai, hogy idegesek a piacok, nyugtalanok, zúgolódnak – emberáldozat kell! De anélkül, hogy a pénzügyi rendszer alapjait, és szükséges – mégis elmaradt – reformját megvitatnánk, nyugodtan megállapítható, hogy legalábbis nehéz ezt a helyzetet az embereknek eladni.

Aztán a sok apró, de bosszantó szigorítás a politika részéről egyre több aktivitást váltott ki; onnantól, hogy az utcán bulizást betiltották (botellón, gyakorlatilag az ami nálunk a gödörnél van), odáig, hogy egyes helyeken a biciklit sem lehet bárhova leláncolni, szembeállította a hatalommal a fiatalságot, és lassan egyértelművé vált számukra, hogy egyik nagy pártban sem találják meg azokat, akik a szavazói érdekeket próbálják képviselni. Sőt, még csak úgy sem tudnak csinálni. Innen már egyenes út vezetett a szlogenig: “Nem vagyunk a politikusok és a bankárok árucikkei!”, a közösségi média felhasználásával belobbanó arab forradalmak pedig megadták a végső lökést, inspirációt.

Közel egy éve kezdődött az általános elégedetlenség a két nagy párttal szemben, mert mély egyetértésben átengedtek egy olyan szabályozást amely a mindenkori kormánynak erős kontrollt enged az internetes tartalmak felett. Ekkor indult meg a szabadságjogok védelmére a “Ne szavazz rájuk” (No les votes) hálózat, ami az elődje, vagy alapja a mostani tüntetéseknek és rengeteg független értelmiségi támogatását élvezi.

A május 15-i megmozdulásokat szervező Valódi Demokráciát Most! ifjúsági szervezet 50 városban rendezett tüntetést, de a madridi tömeg mindenkit meglepett. A centralizált információhoz, sajtóközleményekhez, nyilatkozatokhoz szokott hagyományos média egyrészt nem tudta, másrészt nem is igen akarta követni az eseményeket (kivéve az Al Jazeerát), de a közösségi médiumokban rendkívül jól terjedt az információ, és rövidesen minden nagyobb városban jelentős tömegek jelentek meg. Nem lehet tudni, mire lesz elég az elszántságuk, bár a nagypolitika nem fogja egykönnyen becsatornázni a forradalmi energiákat. A közterületek valódi és virtuális visszafoglalásával azonban bebizonyítottak, hogy az elhasznált politikai rendszer megreformálása sürgető és elkerülhetetlen. Spanyolországban is.