A demokrácia egyik fenntartó elve az a hit, hogy a köz ügyeit befolyásolhatjuk a döntéseinkkel. Szükségszerű, hogy a demokráciának ezt az elvét gyengíti minden olyan jelenség, amely a demokratikus döntés köréből kivon bizonyos tárgyköröket. Ha a politikusok azzal állnak a választók elé, hogy hát sajnos, de bizonyos társadalmi elvárásokat nem tudnak teljesíteni, mert valamilyen tőlük független hatalom hatókörébe tartozik az adott probléma – legyen ez a hatalom egy jegybank, alkotmánybíróság, Brüsszel, a konjunkturális viszonyok, világgazdaság etc. -  akkor az állampolgár a demokratikus akaratképzésből kiábrándul és nem demokratikus hatalmi formák után néz, mert úgy érzi, a demokráciában nem elégítik ki politikai igényeit. És valóban, a demokratikus hatalom korlátozott voltára való rádöbbenés megrázó élmény.

Pedig ez a jelenség nem a demokrácia (néphatalom) sajátja, hanem a liberális államé. A liberális állam és a demokrácia a kezdetektől a nyugati politikai képlet ellentmondása.

Ami ugyanis a kormánytól független és ellenhatalmi (contre pouvoir) és fék vagy éppen ellensúly (checks&balances), vagy a "beavatkozástól mentes" piac, az a népnek nem felelős, nem elszámoltatható (accountability) és a nép várakozásai által nem alakítható. A liberális állam „független” (vagyis nem demokratikus) hatalmi centrumainak persze megvan a maguk legitimáló ideológiája (az állam inflációt gerjeszt a pénzkibocsátással, az állam elvonná az egyes ember korlátozhatatlan jogait, a piac hatékonyabban szervezi a gazdaságot stb.) de krízishelyzetben mindegyik elv gyengébbnek mutatkozik a néphatalom elvénél. Ez is megmutatja, hogy a demokrácia elvéhez képest ezek másodlagos elvek és hogy valójában a demokráciával szemben, azt korlátozva jöttek létre.

A Fidesz nem a szükségszerűségekre és a „független” intézmények hatalmi korlátaira hivatkozik a választók felé (csak kivételesen), hanem a népakaratot értelmezi a független intézményekkel szemben. Ez persze a liberalizmust rombolja –, ami liberálisaink által is megállapítva - egyelőre nem fáj a népnek. Ez a csel jól rezonál a közvélekedés szerint létező „erős állam” iránti kádárista igényre.  A Fidesz politikai-technikai értelemben a nyugat európai elit- és demokráciaellenes kiábrándulást előzi meg egy periférikus ország „populista” erőjeként.

De könyörgöm lássunk itt mélyebbre! Néphatalmista Fideszen és liberális posztkomcsikon túl erre az egészre azért van lehetőség, mert a magyar társadalom nem kötelezte el magát, hogy a liberalizmus korlátozott intézményei vagy a közvetlen/közvetett néphatalom formái közül melyikben kíván élni. Sem a régi, sem az új alkotmányunk, sem annak hivatott értelmezői nem vállalják annak ódiumát, hogy kimondják: demokrácia és liberalizmus ellenétes elvek, rangsorukról általában és konkrét esetekben is a politikai közösségnek döntenie szükséges.

Magyarországon ez a vita eddig álruhában folyt. Egyik fél sem vallotta be, hogy ha kormányon a problémákra mindenható választ ígér, akkor az ellenhatalmi garanciákat kell lerombolnia, ha pedig a kormánnyal szembeni garanciákban hisz, akkor a népakarat korlátozásában is hisz. Annál nehezebb lesz a demokratikus és liberális retorikájú politikai erők harca a jövőben, mert az új alkotmány (amely szintén nem rendezi megnyugtatóan ezt a viszonyt,) nincsen a nép által közvetlenül és bármikor egyértelműen hivatkozhatóan szentesítve.