Mire készül Izrael szeptemberben?
2011.09.05. 08:19
Dore Gold Izrael állam nagykövete volt az ENSZ-ben, most érdekes módon Magyarországon haknizott (érvei bővebben itt) és mi egyebet várjunk egy volt izraeli diplomatától, minthogy egy amerikai porszívóügynök reklámmosolyával és retorikájával próbálja meg Izrael következő közel-keleti háborúját eladni az Izraellel együttérzőknek. Megfelelő érveket adni az Izraellel szimpatizálóknak, ha a szomszéd józsibácsi esetleg helytelenítőleg kérdezné, hogy már megint mit csinálnak ezek a zsidók. A másik célja az izraeli látogatónak az lehetett, hogy figyelmeztetést küldjön az európai államoknak: milyen magatartást tart kívánatosnak Izrael, ha a palesztin állam szeptemberben ENSZ közgyűlési határozat útján szeretné önálló államiságát megteremteni.
Dore Goldnak nincsen könnyű dolga. Izrael ugyanis azt a teljesen érthető, legitim palesztin politikát készül megtorolni, amely a lassan húsz éve eredménytelenül folyó reménytelen tárgyalások helyett a nemzetközi közösség segítségével ismertetné el a palesztin államot.
Izraelnek nem érdeke, hogy a palesztin állam megszülessen, de az sem érdeke, hogy ennek a jövőbeni államnak a lényeges területét képező 67-es háborúban megszerzett területek sorsa nemzetközi jogilag rendeződjön. A terület nem lehet Izrael állam része, azt azonban katonailag megszállva tartja, azon tetszőlegesen mindenféle beavatkozást megtesz és a terület etnikai viszonyainak megváltoztatására tör telepeinek létrehozásával. Ameddig az úgynevezett tárgyalások folynak, addig gyakorlatilag ez, az Izraelnek kedvező helyzet marad fönn. A helyzet jobb megértése érdekében fontos megjegyezni, hogy egy területen végzett etnikai üldözés és azt követő telepítések, vagyis az etnikai tisztogatás ellen a nyugat, a boszniai és a koszovói háború során katonai beavatkozást is vállalt.
Egy „tárgyalásos út” azt jelenti, hogy a palesztin állam nem jön létre, hanem az Izraelnek kedvező megszállás folytatódik (nem beszélve a palesztin menekültek visszatérési tilalmáról és Jeruzsálem helyzetéről). Éppen ezért váltott taktikát a Mahmud Abbász vezette palesztin hatóság (tehát nem a Gázát felügyelő Hamasz). Ami Izrael eltökéltségét mutatja a szeptemberi ENSZ-beli kezdeményezés kapcsán az Dore Goldtól tolmácsoltan vészjóslóan úgy hangzik, hogy itt az idő, hogy véget vessenek a palesztin unilateralizmusnak. Az, hogy a gyakorlatban ez milyen eszközök bevetését jelenti, az elmúlt hatvan év történetéből sejteni lehet. Csak remélhetjük, hogy a belengetett izraeli megtorlás nem robbant ki elhúzódó, véres erőszakot, esetleg háborút.
A bejegyzés trackback címe:
https://fenteslent.blog.hu/api/trackback/id/tr773193780
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
@Kuku:
Nem kicsit egyoldalú Izrael politikája sem. Mindenféle magas szintű diplomácia, kommunikáció és megállapodások ellenére a világ nagy része a mérsékelten antiszemita kategóriába sorolható, és ez még nagyon sokáig így lesz. Eliatot meg oda kéne adni Szíriának.
Nem kicsit egyoldalú Izrael politikája sem. Mindenféle magas szintű diplomácia, kommunikáció és megállapodások ellenére a világ nagy része a mérsékelten antiszemita kategóriába sorolható, és ez még nagyon sokáig így lesz. Eliatot meg oda kéne adni Szíriának.
Messziről könnyű elítélni Izraelt. Két kultúra ütközik ott, és innen épp olyanok alkotnak könnyen elítélő véleményt, akik az ottani helyzetben a nyugatos vonalat képviselnék. Izrael 6 évtizede készültségben él, egy többségében normális, de azért jó nagy részben militáns iszlám közegben. Teljesen érthető, hogy a Sinai után több területet nem ad át, és kemény vonalas amíg a közeg nem enyhül. Innen elképzelni sem tudja az író, hogy milyen amikor pacifistaként lepattansz az iszlám radikalizmusról. Sokan átélik ezt Izraelben. Egyének jól megélnek egymás mellett, de a keleti parton és Gázában bevett ideológia a teljes eltörlés. Annak ellenére, hogy ha évtizedes távlatból nézzük, az engedmények egyértelműek, tehát viszonzatlan gesztusokból rengeteg volt. A gyakorlat az, hogy ahogy enyhülés jönne, az radikál vallási vezetők azonnal ürügyet csinálnak, vagy találnak (nem nehéz), és zárják az enyhülés lehetőségét. Érthető módon, hiszen a memetika alapjai szerint egy enyhülő légkör megrogyasztaná azt a berendezkedést, aminek ők az elitje.
@Kuku:
Ebben a harcban csak Izrael veszíthet. Izraelnek nem lesz mindig meg az a technikai, gazdasági előnye, ami most megvan. Ha nem akar kinyuvadni, akkor véget kell vetnie a megszállásnak.
A többségben mocsokban, szegénységben tengődő nyugati partiak, és gázaiak nem békélnek meg míg tart az elnyomás. Az elnyomást viszont Izrael tartja fent, és neki áll hatalmában megszüntetni.
A Hezbollah és a Hamasz kisebbségben van, és még inkább abban lesz, ha a palesztin embereket nem szorítják bele abba a helyzetbe, amiben most benne vannak.
A mostani izraeli vezetés viszont azt hiszi, ezt az állapotot a végsőkig fent tudja tartani, és kiépítheti a kis buborékvárosát, zárt autópályáit, a többiek meg bekaphatják.
Ennek pont az ellenkezője fog megtörténni. Gazdaságilag tönkre mennek, és ki kell egyezniük. Minél később teszik meg ezt, annál inkább pofára esnek.
Ez a vezetés ezt a nyitást soha nem fogja megtenni. Inkább főbe lövik magukat.
Majd akiknek lesz egy kis realitásérzéke, elindul ezen az úton.
Ebben a harcban csak Izrael veszíthet. Izraelnek nem lesz mindig meg az a technikai, gazdasági előnye, ami most megvan. Ha nem akar kinyuvadni, akkor véget kell vetnie a megszállásnak.
A többségben mocsokban, szegénységben tengődő nyugati partiak, és gázaiak nem békélnek meg míg tart az elnyomás. Az elnyomást viszont Izrael tartja fent, és neki áll hatalmában megszüntetni.
A Hezbollah és a Hamasz kisebbségben van, és még inkább abban lesz, ha a palesztin embereket nem szorítják bele abba a helyzetbe, amiben most benne vannak.
A mostani izraeli vezetés viszont azt hiszi, ezt az állapotot a végsőkig fent tudja tartani, és kiépítheti a kis buborékvárosát, zárt autópályáit, a többiek meg bekaphatják.
Ennek pont az ellenkezője fog megtörténni. Gazdaságilag tönkre mennek, és ki kell egyezniük. Minél később teszik meg ezt, annál inkább pofára esnek.
Ez a vezetés ezt a nyitást soha nem fogja megtenni. Inkább főbe lövik magukat.
Majd akiknek lesz egy kis realitásérzéke, elindul ezen az úton.
@énisszeretlek:
Ez a szokásos jóindulatú, de naív politikai humanista megközelítés. Becsülöm a véleményed, de szerintem a realitás nem ez. Ha történelmi távlatból nézed, akkor folyamatos engedmények után is újra és újra felpörög az erőszak. Ennek szinte kizárólag vallási okai vannak. Ráadásul nem is izraeli-palesztín gátjai vannak, hanem zsidó-muszlim. Szerintem eléggé egyértelmű, hogy ha leválasztanánk erről a kérdésről a területi igényekben elvileg nem érintett Szíriát, Iránt, régebben Irakot és még egy jó adag muszlim vezetésű államot, ez a kérdés már rég megoldódott volna. Ezek az országok és politikai/vallási vezetők Izrael megsemmisítését hirdetik, és folyamatosan tolják a propagandát és fegyvert a destabilizáláshoz. Izrael addig nem tehet engedményeket, amíg ez a helyzet fennáll. Nem nyithatja meg a határait, nem keveredhet, mert a vallási fanatizmus, és politikai iszlamizmus küszöbön belülre engedése lenne az igazi öngól.
Ennek ellenére az úton már régen elindultak. Volt is lassú előrehaladás. Már arab vezetők is csak arabul mertek a tengerbefojtásról beszélni, mikor felbukkant Ahmadinejad, aki újra közbeszédbe hozta, és újabb összegekkel támogatta meg a destabilizációt (aminek persze a vétlen palesztínok isszák a levét). Ilyen közegben nem lehet enyhülés. Lehet ezt elvárni messziről, de ott nem reális alternatíva.
Ez a szokásos jóindulatú, de naív politikai humanista megközelítés. Becsülöm a véleményed, de szerintem a realitás nem ez. Ha történelmi távlatból nézed, akkor folyamatos engedmények után is újra és újra felpörög az erőszak. Ennek szinte kizárólag vallási okai vannak. Ráadásul nem is izraeli-palesztín gátjai vannak, hanem zsidó-muszlim. Szerintem eléggé egyértelmű, hogy ha leválasztanánk erről a kérdésről a területi igényekben elvileg nem érintett Szíriát, Iránt, régebben Irakot és még egy jó adag muszlim vezetésű államot, ez a kérdés már rég megoldódott volna. Ezek az országok és politikai/vallási vezetők Izrael megsemmisítését hirdetik, és folyamatosan tolják a propagandát és fegyvert a destabilizáláshoz. Izrael addig nem tehet engedményeket, amíg ez a helyzet fennáll. Nem nyithatja meg a határait, nem keveredhet, mert a vallási fanatizmus, és politikai iszlamizmus küszöbön belülre engedése lenne az igazi öngól.
Ennek ellenére az úton már régen elindultak. Volt is lassú előrehaladás. Már arab vezetők is csak arabul mertek a tengerbefojtásról beszélni, mikor felbukkant Ahmadinejad, aki újra közbeszédbe hozta, és újabb összegekkel támogatta meg a destabilizációt (aminek persze a vétlen palesztínok isszák a levét). Ilyen közegben nem lehet enyhülés. Lehet ezt elvárni messziről, de ott nem reális alternatíva.
@Kuku: voltam tavaly a helyszínen, palesztínok vendégeként. az ottaniakkal (többek között a magyar konzul – jabocs, hivatalosan nem hívhatják úgy, mert a Pal. Nemz. Hatóság nem állam – embereivel) beszélgetve az jött át, hogy a mezei palesztin nem akar végképp eltörölni, még a fallal is kiegyezik (jót tesz a békének, érezhetően csökkentette a terrorizmust). DE azt vérlázítónak tartják, hogy a fal / kerítés mélyen benyúlik a 67-es határokon, és hogy a palesztin területeken nap mint nap épülnek új zsidótelepek, ahová a legmilitánsabb és legfanatikusabb családokat telepítik.
Ebből is csak az látszik, hogy ez egy vallási kérdés, és nem lehet racionális megközelítést várni. A te vendéglátóid jófejek, ahogy a környék többsége azért az. A gond ott kezdődik amit fent írtam. Amikor a vallási vezetők saját hatalmuk biztosítására felkorbácsolják a hangulatot.
Netanjahu szept.23-án az ENSZ-ben elmondott beszéde. Szerintem idepasszol, ezért ide is másolom:
Hölgyem és Uraim, Izrael 63 éve, az állam kikiáltása óta a békére törekedett. Izrael és a zsidó állam nevében ma ismét kész vagyok a kezemet nyújtani a béke felé. Kinyújtom az egyiptomi és a jordán nép felé, felújítva a barátságot szomszédjainkkal, akikkel már korábban békét kötöttünk. Kinyújtom a kezem a török nép felé, tisztelettel és jó szándékkal. Kinyújtom a líbiaiak és a tunéziaiak felé is, elismerésünket kifejezve azok iránt, akik erőfeszítéseket tesznek a demokrácia kiépítéséért. Kinyújtom az észak-afrikai és az arab félsziget többi népe felé is, akikkel új lapot szeretnénk nyitni a kapcsolatainkban. Kinyújtom a kezemet Szíria, Libanon és Irán népe felé is, tisztelegve azok bátorsága előtt, akik a brutális elnyomás ellen harcolnak.
De mindenekelőtt, kinyújtom a kezemet a palesztin nép felé, hogy együtt keressük az igazságos és tartós békét.
Hölgyeim és Uraim, soha nem mondunk le Izraelben a béke utáni vágyunkról. A tudósaink, orvosaink és feltalálóink minden tehetségüket beleadva dolgoznak egy jobb jövőért. Művészeink, íróink a világ örökségét gazdagítják. Tisztában vagyok vele, hogy ebben a teremben általában nem így beszélnek Izraelről. Elvégre itt történt meg 1975-ben, hogy szégyenletes módon rasszistaként bélyegezték meg népem ősrégi vágyát, amellyel nemzeti létünket akartuk helyreállítani ősi bibliai földünkön. És 1980-ban itt ebben a teremben történt az is, hogy az Izrael és Egyiptom között létrejött történelmi békeegyezményt a felszólalók nem méltatták, hanem elítélték. És itt ezen a helyen választják ki évről évre Izraelt igazságtalanul arra, hogy bírálattal illessék. A világ összes országát együttvéve nem ítélték el olyan sokszor, mint Izraelt. A 27 ENSZ-közgyűlési határozatból eddig 21 Izraelt ítélte el – az egyetlen igazi demokráciát a Közel-Keleten.
Nos, ez az ENSZ intézményének sajnálatos fejezete. Egy igazi abszurd színház, ahol a szereposztásban nem csupán Izraelre osztják a gazember szerepét, hanem gyakran az igazi gazembereket választják vezető szerepbe: Kadhafi Líbiája elnökölte az ENSZ Emberi Jogok bizottságát; Szaddam Irakja pedig az ENSZ leszerelési bizottságát irányította. Erre önök azt mondhatják, hogy mindez már a múlt. De ez zajlik most is, ezekben a napokban, amikor a Hezbollah vezette Libanon elnököl az ENSZ Biztonsági Tanácsában. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy egy terrorszervezet vezeti azt a testületet, amelyre a világ biztonságának a védelmét bízták.
Így nem lehet rendbe hozni a dolgokat. Itt az ENSZ-ben automatikus többség dönthet mindenről. Dönthetnek akár úgy is, hogy a nap nyugaton kel fel. De azt is kijelenthetik – mint ahogy azt már valójában meg is tették, - hogy a jeruzsálemi Nyugati Fal, a judaizmus legszentebb helye megszállt terület, amely a palesztinokat illeti.
De időnként még itt a Közgyűlésben is át tud törni az igazság. 1984-ben, mikor kineveztek Izrael ENSZ nagykövetének, meglátogattam a néhai nagy Lubavicsi rabbit. Hölgyeim és uraim, higgyék el, senkit nem akarok megsérteni, mert tudom személyes tapasztalatból azt, hogy sok tisztességes férfi és nő, sok tehetséges és korrekt ember szolgálja itt a nemzetét – mégis, a rabbi akkor azt mondta nekem, hogy „a sok hazugság házában fogsz szolgálni, de emlékezz arra, hogy egy szál gyertya fénye még a legsötétebb helyen is messzire képes világítani.”
Remélem, hogy ma az igazság fénye világítani fog, még ha csak pár percre is, hiszen ez a terem túl sokáig volt a sötétség helyszíne Izrael számára. Izrael miniszterelnökeként nem azért jöttem, hogy megtapsoljanak. Azért jöttem, hogy elmondjam az igazságot. Az igazság az, hogy Izrael békét akar. Az igazság az, hogy a Közel-Keleten mindig, de különösképpen ezekben a viharos napokban a békét a biztonságra kell alapozni. Az igazság az, hogy ENSZ-határozatokkal nem érhetjük el a békét, csak a felek közötti közvetlen tárgyalások révén. Az igazság az, hogy a palesztinok eddig visszautasították a tárgyalások lehetőségét. Az igazság az, hogy Izrael békét akar az új palesztinai állammal, de a palesztinok béke nélküli államot akarnak. És az igazság az, hogy önöknek nem szabadna megengedni, hogy ez megtörténjen.
Hölgyeim és Uraim, amikor 27 évvel ezelőtt először ide érkeztem, a világ megosztott volt a nyugat és a kelet között. Azóta a hidegháború véget ért, nagyszerű civilizációk ébredtek fel évszázados téli álomból, több száz millió embert emeltek ki a szegénységből és még többen emelkedhetnek ki ezután. Figyelemre méltó dolog az, hogy ezek a hatalmas történelmi események nagyobbrészt békésen mentek végbe. Mégis, egy új ártalmas ellenség terjed most a kelet és a nyugat között, amely mindenki számára fenyegeti a békét. Ez nem a szabadságot keresi, hanem az elnyomást, nem építeni akar, hanem rombolni.
Ez a rosszindulatú jelenség a militáns iszlám. Egy történelmi vallás álarca mögé bújik, pedig könyörtelen elfogulatlansággal egyformán gyilkol zsidókat, keresztényeket és muszlimokat. Szeptember 11-én amerikaiak ezreit ölték meg, parázsló romokat hagyva maguk után az ikertornyok helyén. Tegnap este megkoszorúztam a szeptember 11-ei emlékművet New Yorkban. Mélyen megindított. De miközben ott álltam, egy dolog visszhangzott a fejemben: az iráni elnök felháborító szavai, amelyeket ugyanitt, a Közgyűlés előtt mondott el tegnap. Azt sugallta, hogy szeptember 11-e amerikai összeesküvés volt. Önök közül akkor néhányan elhagyták a termet. Mindnyájuknak ezt kellett volna tenni.
Szeptember 11-e óta a militáns iszlamisták számtalan ártatlan embert mészároltak le – Londonban, Madridban, Bagdadban, Mumbaiban, Tel-Avivban, Jeruzsálemben, Izrael minden részén. Úgy vélem, ma a legnagyobb veszélyt a világ számára az jelenti, hogy ez a fanatizmus nukleáris fegyverekkel fegyverkezheti fel magát. Irán pontosan erre törekszik.
El tudják képzelni azt, hogy az a férfi, aki tegnap nagy hangon harsogott itt, hamarosan nukleáris fegyverekkel vértezi fel magát? El tudják képzelni, hogy mit jelent ez? A nemzetközi közösségnek meg kellene fékeznie Iránt, még mielőtt túl késő lenne. Ha Iránt nem állítják meg, akkor mindnyájunknak szembe kell néznünk a nukleáris terrorizmus kísértetével, és akkor az Arab Tavasz könnyen iráni téllé változhat át.
Ez pedig tragédia volna. Arabok milliói mentek ki az utcákra, hogy a diktátorok uralmát a szabadság uralmára cseréljék, és Izrael lenne a legboldogabb, ha azok győzedelmeskednének, akik a szabadság és a béke mellett kötelezték el magukat.
Nagyon remélem, hogy ez így történik. De Izrael miniszterelnökeként nem kockáztathatom a zsidó állam a jövőjét egy vágyálomért. A vezetőknek a realitásokat kell nézniük, nem pedig azt, hogy mit szeretnének látni. Mindent meg kell tennünk azért, hogy magunk alakítsuk a jövőnket, de a vágyainkkal nem tehetjük semmivé a jelen veszélyeit.
A világ Izrael körül egyértelműen veszélyesebbé vált, mint valaha. A fegyveres iszlamisták megszerezték már az uralmat Libanon és Gáza felett. Eltökéltek abban, hogy széttépjék a békeszerződést Izrael és Egyiptom között, valamint Izrael és Jordánia között. Sok-sok arab ember lelkét és elméjét mérgezik Izrael és a zsidók ellen, Amerika és a Nyugat ellen. Nem az izraeli állampolitikáját ellenzik, hanem magának Izraelnek a létezését.
Néhányan azzal érvelnek, hogy a militáns iszlám terjeszkedését, - különösen ezekben a viharos időkben – azzal lehet lelassítani, ha Izrael siet engedményeket tenni a területi kompromisszumok érdekében. Ez az elképzelés nagyon egyszerűnek tűnik. Hiszen a lényege ez: adjuk fel a területet, és béke lesz. A mérsékeltek megerősödnek ez által, a radikálisokat pedig kordában lehet tartani. Ne aggódjunk a kellemetlen részletek felől, hogyan lesz képes Izrael így megvédeni magát – majd a nemzetközi csapatok megoldják ezt a problémát.
Ezek az emberek folyamatosan azt mondják: tegyek egy átfogó ajánlatot, és akkor minden megoldódik. Tudják, ezzel az elképzeléssel csak egy probléma van: mi már kipróbáltuk, és nem működött. 2000-ben Izrael már adott egy átfogó békeajánlatot, amely szinte a palesztinok összes követelését elfogadta. Arafat elutasította ezt. Majd a palesztinok egy olyan terrorhullámot indítottak, amelyben ezer izraeli halt meg.
Olmert miniszterelnök ezután 2008-ban még nagyobb gesztust tett. Abbasz elnök még csak nem is válaszolt rá.
De Izrael nem csak átfogó ajánlatokat adott. Ténylegesen is átadtunk területeket. Kivonultunk 2000-ben Libanonból, és Gázából is, 2005-ben. Ez sem csitította az iszlám vihart, azt a militáns iszlám vihart, ami fenyeget bennünket. Ezek a lépések csak közelebb hozták határainkhoz a vihart, és még jobban felerősítették azt.
A Hezbollah és a Hamasz állandó tűz alatt tartotta városainkat, azokról a területekről, amelyekről kivonultunk. Nézzék csak meg: amikor Izrael otthagyta Libanont és Gázát, a mérsékeltek nem győzték le a radikálisokat, hanem inkább elkezdtek félni tőlük. Sajnos azt kell mondanom, hogy az olyan nemzetközi erők, mint az ENSZ UNIFIL-missziója Libanonban és az Európai Unió EUBAM-missziója Gázában, sem akadályozták meg azt, hogy a radikálisok folyamatosan Izraelt támadják.
Kivonultunk Gázából a béke érdekében.
Nem egyszerűen befagyasztottuk a településeket Gázában, hanem gyökerestül kitéptük őket. Pontosan azt tettük, amit az elmélet kíván: kivonultunk, vissza a ’67-es határok mögé, és felszámoltuk a településeket.
Nem hiszem, hogy az emberek emlékeznek rá, milyen messze mentünk el a béke elérése érdekében. Kiszakítottunk több ezer embert az otthonaikból. Gyermekeket vittünk ki az iskoláikból és óvodáikból. Leromboltuk a zsinagógákat. Még a szeretteinket is kiemeltük a sírjaikból. Majd mindezek után átadtuk Gáza kulcsait Abbasz elnöknek.
Nos, az elmélet szerint, ettől mindennek meg kellett volna oldódnia, és Abbasz elnök valamint a Palesztin Hatóság most egy békés államot építhetne Gázában. Emlékezhetnek arra, hogy akkor az egész világ tapsolt. Tapsoltak, amikor kivonultunk, mondván, nagy államférfiúi tettet hajtottunk végre. Valóban, merész tett volt a békéért cserébe.
De hölgyeim és uraim, cserébe nem a békét kaptunk, hanem a háborút. Iránt kaptuk, amely helyi képviselőjén, a Hamaszon keresztül azonnal kikergette Gázából a Palesztin Hatóságot. A Palesztin Hatóság egy nap alatt összeomlott – egyetlen nap alatt.
Abbasz elnök azt mondta ezen a pódiumon, hogy a palesztinok csak a reményeikkel és álmaikkal vannak felfegyverezve. Óh igen, reményeikkel, álmaikkal és 10 ezer Irán által szállított lövedékkel valamint Grad-rakétákkal, nem beszélve azokról a gyilkos fegyverek özönéről, amelyek a Sínai-félszigetről, Libanonból és máshonnan érkeznek Gázába.
Rakéták ezrei hullottak városainkra. Ezért meg kell érteniük, hogy mindezt látva az izraeliek jogosan kérdezik: Hogyan lehet megakadályozni, hogy mindez ne ismétlődjön meg a Nyugati Parton? Nézzék, a legtöbb nagy városunk az ország déli részén csak néhány tucat kilométerre van Gázától. Az ország közepén pedig legnagyobb városaink csak néhány száz méterre vagy maximum néhány kilométerre vannak a Nyugati Part határától.
Azt kérdezem önöktől: van itt bárki olyan, aki megengedné, hogy ilyen közeli veszély fenyegesse városait vagy családját? Készek lennének ilyen kockázatnak kitenni a családtagjaik vagy áIlampolgáraik életét? Izrael kész elfogadni egy palesztin államot a Nyugati Parton, de nem vagyunk készek elfogadni azt, hogy egy új Gáza váljon ebből a területből is. Ezért van szükségünk igazi biztonsági egyezményre, amelyről a palesztinok egyszerűen nem is hajlandók tárgyalni.
Az izraeliek emlékeznek a keserű gázai leckére. Izrael legtöbb kritikusa figyelmen kívül hagyja ezt a tényt. Felelőtlenül azt tanácsolják, hogy újra lépjünk rá ugyanerre a veszélyes ösvényre. Most is csak ugyanazt hajtogatják, ugyanazokat a tanácsokat, ugyanazokat a szlogeneket ismételgetik, mintha semmi nem történt volna.
És ezek a kritikusok folyamatosan nyomás alatt tartják Izraelt, hogy újra messzemenő engedményeket tegyünk anélkül, hogy előbb garantálnánk országunk biztonságát. A kritikusok merész államférfiként méltatják azokat, akik akaratlanul is a telhetetlen fanatikus iszlám krokodilt táplálják. Közben a béke ellenségeinek szerepét osztják közülünk azokra, akik azt állítják, hogy először fel kell állítani egy erős akadályt, ami távol tartja a krokodilt, vagy legalább egy vasrudat kell bedug a kitátott állkapcsai közé.
A rosszindulatú címkék és gúnyiratok dacára Izraelnek ennél jobb tanácsokra kell hallgatnia. Jobb, ha rossz sajtónk van, mintha ragyogó gyászbeszédet mondanának rólunk, de persze még jobb az olyan tisztességes média, amelynek a történelmi érzéke az orránál messzebbre lát, és amely elismeri Izrael jogos biztonsági aggodalmait.
Úgy vélem, hogy ezeket az igényeket és aggodalmakat komoly béketárgyalások során megfelelően kezelni lehet, de tárgyalások nélkül ez lehetetlen. Bőven vannak biztonsági szükségeink, mert Izrael egy kicsi ország. Júdea, Szamária és a Nyugati Part nélkül Izrael mindössze 9 mérföld széles lenne.
Szeretném ezt egy új szemszögből megvilágítani. Önök jól ismerik ezt a nagy várost, New Yorkot. Körülbelül Manhattan hosszának a kétharmadáról van szó: a Battery Park és a Columbia Egyetem közötti távolságról. És ne feledkezzenek meg azokról az emberekről, akik kicsit távolabb, Brooklynban és New Jersey-ben élnek, ők sokkal kedvesebbek, mint Izrael szomszédai.
Ezért hogyan tudják megvédeni ezt a kicsiny országot az olyan emberektől, akik a pusztulásunkra esküdtek fel és akiket Irán állig felfegyverzett? Önök nyilvánvalóan nem tudnak minket megvédeni ebben a szűk zónában. Izraelnek szüksége nagyobb stratégiai mélységre van szüksége ehhez. Pontosan ezért a Biztonsági Tanács 242. számú határozata nem azt írja elő Izrael számára, hogy vonuljon ki az összes területről, amit a Hatnapos háború során elfoglalt. Hanem ez a határozat a területekről való visszavonulásról szól, a biztonságos és védhető határok érdekében. Meg kell védenünk magunkat, ezért Izraelnek fenn kell tartania a hosszú távú katonai jelenlétet a stratégiai területeken Ciszjordániában.
Ezt már elmagyaráztam Abbasz elnöknek is. Ő azt válaszolta, soha nem fogadhat el ilyen egyezményeket annak érdekében, hogy Palesztina önálló államként létrejöjjön. Miért nem? Amerika majd fél évszázad óta jelen van hadseregével Japánban, Németországban és Dél-Koreában. Nagy Britanniának is volt légi bázisa Cipruson, ahogy francia haderő jelen van három független afrikai nemzetben.
Van még számos további fontos biztonsági kérdés, amelyekkel foglalkozni kell. Vegyük például a légtér kérdését. Izraelnek itt szintén kis területen kell egy hatalmas biztonsági problémát megoldani. Hat órába telik Amerikát átrepülni egy sugárhajtású repülővel, ezzel szemben Izraelben ehhez elég három perc. Vajon ezért kellene ketté vágni Izrael kicsiny légterét és a felét odaadni az új palesztin államnak, amelyik nem áll békében Izraellel?
A nagy nemzetközi repülőterünk csak néhány kilométerre van Ciszjorániától. Béke nélkül repülőgépeink célpontjaivá válhatnak azoknak a légvédelmi rakétáknak, amelyeket a szomszédos Palesztinából lőnek ki. És hogyan állítjuk majd meg a Nyugati Partra irányuló csempészetet? A Nyugati Part nem pusztaság, hanem hegyvidék. A tengerparti síkság felett magaslik, ahol az izraeli lakosság többsége él. Hogyan tudjuk megakadályozni azt, hogy rakétákat csempésszenek a hegyekbe, ahonnan a városainkat lőhetik ezekkel?
Azért említem ezeket a problémákat, mert ezek nem pusztán elméleti kérdések. Ezek nagyon is valós problémák. Az izraeliek számára ezek élet-halál kérdést jelentenek. A békeegyezményben még mielőtt létrejönne egy Palesztin állam, be kell előbb tömni az ilyen potenciális biztonsági repedéseket, mert később már nem lesz lehetőség ezekről tárgyalni. Akkor pedig ezek a problémák bármikor ránk törhetnek és felrobbanthatják a békét.
A palesztinoknak először békét kellene kötni Izraellel, és utána kikiáltani államukat. De még egy dolgot el szeretnék mondani ezzel kapcsolatban. Egy ilyen békeegyezmény aláírása után nem Izrael lesz az utolsó ország, amely elismeri a Palesztin államot, mint az ENSZ új tagját. Mi leszünk az elsők.
És még egy dolog. A Hamasz folyamatosan megsérti a nemzetközi jogot, amióta öt évvel ezelőtt elfogta és fogva tartja Ghilad Salitot.
Nem engedélyeztek számára még egy Vöröskereszt-látogatást sem. Egy odúban tartják fogva, sötétben, ami ellentmond minden nemzetközi normának. Gilad Salit Aviva és Noam Salit fia, és egy olyan ember, Cvi Salitnak az unokája, aki az 1930-as években a holokauszt elől menekült Izrael földjére. Gilad Salit minden izraeli fiú jelképe. Minden nemzetnek, amely itt képviselteti magát, követelnie kell a szabadon engedését. Ha Önök ma egy határozatot akarnak elfogadni a Közel-Keletről, akkor ezt a határozatot fogadják el.
Hölgyeim és uraim, a múlt évben a Bar-Ilan Egyetemen, idén a Kneszetben és az amerikai Kongresszusban is felvázoltam egy olyan békevíziót, amelyben a demilitarizált palesztin állam elismeri Izraelt zsidó államnak. Igen, zsidó államnak. Végül is ez az a testület, amely 64 évvel ezelőtt elismerte a zsidó államot. Nos, nem gondolják, hogy itt az idő a palesztinoknak is megtenni ugyanezt?
Az izraeli zsidó állam mindig is megvédte és biztosította a területén elő kisebbségeinek jogait, beleértve a közel 1 millió arab lakost is. Remélem, hogy elmondhatjuk majd ezt a jövőbeni palesztin államról is, de a palesztin vezetők itt New Yorkban világossá tették, hogy nem akarják megengedni azt, hogy egyetlen zsidó is élhessen a területükön. Zsidó mentes államot akarnak, Judenrein államot, ahogy a nácik mondták. Ez pedig etnikai tisztogatás. Ma a Ramallah-ban érvényben levő jog szerint, ha valaki zsidóknak ad el földet, az a halálbüntetéssel egyenlő. Ez rasszizmus. És ugye tudják azt, hogy ezek a jogok milyen emlékeket idéznek fel újra.
Izraelnek semmiképpen nem áll szándékában megváltoztatni államunk demokratikus természetét. De azt sem akarjuk, hogy a palesztinok megváltoztassák államunk zsidó karakterét. Azt szeretnénk, ha feladnák azt a fantáziát, hogy palesztin menekültek millióival árasztják el Izraelt.
Abbasz elnök pont itt állva mondta azt, hogy a palesztin izraeli konfliktus gyökerét az izraeli települések jelentik. Nos, ez kissé különös. Hiszen a probléma már majd félévszázaddal korábban kezdődött, mint hogy létre jöttek volna az első izraeli telepek a Nyugati Parton. Ezért ha igazak lennének Abbasz elnök szavai, akkor azok a telepek, amelyekről ő beszél, nem mások, mint Tel-Aviv, Haifa és Beerseva. Talán pont erre gondolt a minap, amikor azt mondta, hogy Izrael 63 évvel ezelőtt elfoglalta a földet a palesztinoktól. Nem azt mondta, hogy 1967 óta, hanem már 1948 óta. Remélem egyszer lesz valaki, aki majd megkérdezi ezt tőle, mert ez az állítás egy egyszerű igazságot illusztrál: A probléma nem a telepek miatt van, a települések már a konfliktus következményei.
A települések kérdését a tárgyalóasztalnál kellene megoldani. De a konfliktus gyökere sajnos mindig is az volt, és ma is az, hogy a palesztinok bármilyen határok között sem hajlandók elismerni Izraelt zsidó államként.
Úgy vélem, hogy itt az idő a palesztin vezetés számára is megtenni azt, amit minden felelős nemzetközi vezető megtett már. Amit elismert Lord Balfour és Lloyd George 1917-ben, Truman elnök 1948-ban, Obama elnök pedig itt két nappal ezelőtt: azt, hogy Izrael zsidó állam.
Abbasz elnök úr, ne kerülgessük a forró kását! Ismerje el a zsidó államot és kössünk békét. Egy ilyen igazi béke során Izrael kész akár fájdalmas kompromisszumokra is. Hiszünk abban, hogy a palesztinoknak nem kell mind Izrael állampolgáraivá válniuk, még kevésbé alattvalóivá lenniük. Saját hazájukban kell élniük szabadon. De ehhez hozzánk hasonlóan nekik is késznek kell lenniük a kompromisszumokra. És abból fogjuk megtudni majd, hogy készek a kompromisszumokra és a békére, ha hajlandók lesznek tárgyalni Izrael biztonsági igényeiről, és feladják az ősi otthonunkhoz fűződő történelmi kapcsolatunk tagadását.
Gyakran hallom tőlük, hogy Izraelt vádolják Jeruzsálem judaizálása miatt. Ez olyan mintha Amerikát megvádolnánk azzal, hogy amerikanizálja Washingtont, vagy hogy a britek angolosítják Londont. Tudják, miért hívnak minket zsidóknak? Mert Júdeából származunk.
A jeruzsálemi irodámban van egy ősi pecsét. Ez a pecsétgyűrű valaha egy zsidó hivatalnoké volt, még a bibliai időkből. A pecsétet közvetlenül a Nyugati fal mellett találták meg. 2700 évvel ezelőtt készítették, Ezékiás király korában. A zsidó hivatalnok neve is látható a gyűrűn: az áll rajta, hogy Netanjahu. Ez a vezetéknevem. A keresztnevem pedig Binjamin, azé a Benjáminé, aki több ezer évvel ezelőtt Jákob fia volt, akit Izraelnek is hívtak. Jákobnak és 12 fia Júdea és Szamária pusztájában vándoroltak 4000 évvel ezelőtt, és azóta folyamatos volt a zsidó jelenlét ezen a földön napjainkig.
Azok a zsidók, akiket kiűztek a földjükről, soha nem adták fel a reményt, hogy egyszer majd visszatérhetnek. Sem azok a zsidók, akik Spanyolországban a kiutasítás előestéjén éltek, sem Ukrajnában a pogromok alatt, sem a zsidók, akik a varsói gettóban harcoltak, miközben a nácik körbe zárták őket. Soha nem hagyták abba az imádkozást, és soha nem adták fel az álmaikat. Mindig azt mondták: jövőre Jeruzsálemben. Jövőre az Ígéret földjén.
Izrael miniszterelnökeként, azon zsidó generációk nevében is szólok, akik elszórtan diaszpórában éltek a földön, akiknek minden egyes napjuk félelmek között telt, de soha nem felejtették a reménységüket, hogy helyre fog állni nemzeti otthonuk, a zsidó állam a Szentföldön.
Hölgyeim és uraim, továbbra is reménykedünk abban, hogy Abbasz elnök a partnerem lesz a béke ügyéért. Keményen fogok dolgozni, hogy ezt elérjük. Azon a napon, amikor elfoglaltam a hivatalomat, közvetlen tárgyalásokat kezdeményeztem, előfeltételek nélkül. Abbasz elnök nem válaszolt ezekre a felhívásokra. Két államon alapuló megoldást kínáltam két különálló népnek. Továbbra sem válaszolt. Több száz ellenőrző pontot és útlezárást számolunk fel, hogy érezzék a szabadságot a palesztin területeken, megkönnyítve ezzel a palesztin gazdaság beindulását. De még így sem érkezett válasz. Példátlan cselekedetre szántam el magam, amikor 10 hónapra befagyasztottam a zsidó telepek építését. Egyetlen miniszterelnök nem tette ezt meg eddig. Önök most tapsolnak ugyan, de erre sem érkezett semmi válasz.
Az utóbbi hetekben, amerikai politikusok javaslatokat tettek arra, hogy újra kezdhessük a tárgyalásokat. Ezekben javaslatokban voltak olyan határokra vonatkozó tervek, amelyek nem tetszettek nekem. Persze voltak a tervnek olyan pontjai is, amelyek meg a palesztin oldalnak nem tetszettek.
De minden fenntartásommal együtt, hajlandó voltam lépéseket tenni az amerikai elképzelés irányában.
Abbasz elnök úr, miért nem csatlakozik hozzám? Be kell fejeznünk a tárgyalásokat. Vágjunk bele. Tárgyaljunk a békéért!
Évekig védtem Izraelt a harcmezőn. Évtizedeket töltöttem azzal is, hogy megvédjem Izraelt a közvélemény vádpontjaival szemben. Abbasz elnök úr, Ön is évtizedeket töltött azzal, hogy elősegítse a palesztin ügyet. Vajon muszáj folytatnunk a konfliktust, vagy képesek leszünk elmondani gyerekeinknek és unokáinknak néhány éven belül azt, hogy pontot tettünk egy fél évszázados konfliktus végére? Erre a célra kell törekednünk, és remélem el is fogjuk érni.
Két és fél éve egyszer találkoztunk Jeruzsálemben, de az irodám azóta is mindig nyitva áll Ön előtt, sőt még Ramallah-ba is elmegyek, ha kell. Most azonban van egy jobb javaslatom. Több ezer mérföldet repültünk New Yorkig, és itt vagyunk ugyanabban a városban, ugyanabban az épületben. Találkozzunk holnap,vagy akár ma az ENSZ-ben. Ki állíthat meg minket? Mi állíthat meg minket? Ha igazán békét akarunk, mi az, ami megállíthatna, hogy találkozzunk és elkezdjünk tárgyalni a békéről?
Beszéljünk nyíltan és őszintén. Hallgassuk meg egymást. Beszéljünk úgy, mint ahogy a Közel-Keleten mondják: „doogri”, vagyis beszéljünk egyenesen. El fogom mondani a szükségeimet és az igényeimet, és Ön is elmondhatja a saját álláspontját. És Isten segítségével megtaláljuk a béke közös nevezőjét.
Van egy ősi arab mondás: nem tapsolhatsz egy kézzel. Ez a békére is igaz. Nem köthetek békét egyedül. Abbasz elnök úr, a kezemet nyújtom, Izrael kezét a béke nevében. Remélem, megragadja a kezemet. Mi mindannyian Ábrahám fiainak a leszármazottai vagyunk. Az én népem Ábrahámnak hívja őt, Önök pedig Ibrahimnak. Ugyanattól a pátriárkától származunk. Egyazon földön tartózkodunk. Sorsunk összefonódik. Valósítsuk meg Ézsaiás próféta látását, azt hogy „a nép, amely sötétségben járt, lát nagy világosságot.” Legyen ez a fény a béke fénye.
forrás: atv.hu
Hölgyem és Uraim, Izrael 63 éve, az állam kikiáltása óta a békére törekedett. Izrael és a zsidó állam nevében ma ismét kész vagyok a kezemet nyújtani a béke felé. Kinyújtom az egyiptomi és a jordán nép felé, felújítva a barátságot szomszédjainkkal, akikkel már korábban békét kötöttünk. Kinyújtom a kezem a török nép felé, tisztelettel és jó szándékkal. Kinyújtom a líbiaiak és a tunéziaiak felé is, elismerésünket kifejezve azok iránt, akik erőfeszítéseket tesznek a demokrácia kiépítéséért. Kinyújtom az észak-afrikai és az arab félsziget többi népe felé is, akikkel új lapot szeretnénk nyitni a kapcsolatainkban. Kinyújtom a kezemet Szíria, Libanon és Irán népe felé is, tisztelegve azok bátorsága előtt, akik a brutális elnyomás ellen harcolnak.
De mindenekelőtt, kinyújtom a kezemet a palesztin nép felé, hogy együtt keressük az igazságos és tartós békét.
Hölgyeim és Uraim, soha nem mondunk le Izraelben a béke utáni vágyunkról. A tudósaink, orvosaink és feltalálóink minden tehetségüket beleadva dolgoznak egy jobb jövőért. Művészeink, íróink a világ örökségét gazdagítják. Tisztában vagyok vele, hogy ebben a teremben általában nem így beszélnek Izraelről. Elvégre itt történt meg 1975-ben, hogy szégyenletes módon rasszistaként bélyegezték meg népem ősrégi vágyát, amellyel nemzeti létünket akartuk helyreállítani ősi bibliai földünkön. És 1980-ban itt ebben a teremben történt az is, hogy az Izrael és Egyiptom között létrejött történelmi békeegyezményt a felszólalók nem méltatták, hanem elítélték. És itt ezen a helyen választják ki évről évre Izraelt igazságtalanul arra, hogy bírálattal illessék. A világ összes országát együttvéve nem ítélték el olyan sokszor, mint Izraelt. A 27 ENSZ-közgyűlési határozatból eddig 21 Izraelt ítélte el – az egyetlen igazi demokráciát a Közel-Keleten.
Nos, ez az ENSZ intézményének sajnálatos fejezete. Egy igazi abszurd színház, ahol a szereposztásban nem csupán Izraelre osztják a gazember szerepét, hanem gyakran az igazi gazembereket választják vezető szerepbe: Kadhafi Líbiája elnökölte az ENSZ Emberi Jogok bizottságát; Szaddam Irakja pedig az ENSZ leszerelési bizottságát irányította. Erre önök azt mondhatják, hogy mindez már a múlt. De ez zajlik most is, ezekben a napokban, amikor a Hezbollah vezette Libanon elnököl az ENSZ Biztonsági Tanácsában. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy egy terrorszervezet vezeti azt a testületet, amelyre a világ biztonságának a védelmét bízták.
Így nem lehet rendbe hozni a dolgokat. Itt az ENSZ-ben automatikus többség dönthet mindenről. Dönthetnek akár úgy is, hogy a nap nyugaton kel fel. De azt is kijelenthetik – mint ahogy azt már valójában meg is tették, - hogy a jeruzsálemi Nyugati Fal, a judaizmus legszentebb helye megszállt terület, amely a palesztinokat illeti.
De időnként még itt a Közgyűlésben is át tud törni az igazság. 1984-ben, mikor kineveztek Izrael ENSZ nagykövetének, meglátogattam a néhai nagy Lubavicsi rabbit. Hölgyeim és uraim, higgyék el, senkit nem akarok megsérteni, mert tudom személyes tapasztalatból azt, hogy sok tisztességes férfi és nő, sok tehetséges és korrekt ember szolgálja itt a nemzetét – mégis, a rabbi akkor azt mondta nekem, hogy „a sok hazugság házában fogsz szolgálni, de emlékezz arra, hogy egy szál gyertya fénye még a legsötétebb helyen is messzire képes világítani.”
Remélem, hogy ma az igazság fénye világítani fog, még ha csak pár percre is, hiszen ez a terem túl sokáig volt a sötétség helyszíne Izrael számára. Izrael miniszterelnökeként nem azért jöttem, hogy megtapsoljanak. Azért jöttem, hogy elmondjam az igazságot. Az igazság az, hogy Izrael békét akar. Az igazság az, hogy a Közel-Keleten mindig, de különösképpen ezekben a viharos napokban a békét a biztonságra kell alapozni. Az igazság az, hogy ENSZ-határozatokkal nem érhetjük el a békét, csak a felek közötti közvetlen tárgyalások révén. Az igazság az, hogy a palesztinok eddig visszautasították a tárgyalások lehetőségét. Az igazság az, hogy Izrael békét akar az új palesztinai állammal, de a palesztinok béke nélküli államot akarnak. És az igazság az, hogy önöknek nem szabadna megengedni, hogy ez megtörténjen.
Hölgyeim és Uraim, amikor 27 évvel ezelőtt először ide érkeztem, a világ megosztott volt a nyugat és a kelet között. Azóta a hidegháború véget ért, nagyszerű civilizációk ébredtek fel évszázados téli álomból, több száz millió embert emeltek ki a szegénységből és még többen emelkedhetnek ki ezután. Figyelemre méltó dolog az, hogy ezek a hatalmas történelmi események nagyobbrészt békésen mentek végbe. Mégis, egy új ártalmas ellenség terjed most a kelet és a nyugat között, amely mindenki számára fenyegeti a békét. Ez nem a szabadságot keresi, hanem az elnyomást, nem építeni akar, hanem rombolni.
Ez a rosszindulatú jelenség a militáns iszlám. Egy történelmi vallás álarca mögé bújik, pedig könyörtelen elfogulatlansággal egyformán gyilkol zsidókat, keresztényeket és muszlimokat. Szeptember 11-én amerikaiak ezreit ölték meg, parázsló romokat hagyva maguk után az ikertornyok helyén. Tegnap este megkoszorúztam a szeptember 11-ei emlékművet New Yorkban. Mélyen megindított. De miközben ott álltam, egy dolog visszhangzott a fejemben: az iráni elnök felháborító szavai, amelyeket ugyanitt, a Közgyűlés előtt mondott el tegnap. Azt sugallta, hogy szeptember 11-e amerikai összeesküvés volt. Önök közül akkor néhányan elhagyták a termet. Mindnyájuknak ezt kellett volna tenni.
Szeptember 11-e óta a militáns iszlamisták számtalan ártatlan embert mészároltak le – Londonban, Madridban, Bagdadban, Mumbaiban, Tel-Avivban, Jeruzsálemben, Izrael minden részén. Úgy vélem, ma a legnagyobb veszélyt a világ számára az jelenti, hogy ez a fanatizmus nukleáris fegyverekkel fegyverkezheti fel magát. Irán pontosan erre törekszik.
El tudják képzelni azt, hogy az a férfi, aki tegnap nagy hangon harsogott itt, hamarosan nukleáris fegyverekkel vértezi fel magát? El tudják képzelni, hogy mit jelent ez? A nemzetközi közösségnek meg kellene fékeznie Iránt, még mielőtt túl késő lenne. Ha Iránt nem állítják meg, akkor mindnyájunknak szembe kell néznünk a nukleáris terrorizmus kísértetével, és akkor az Arab Tavasz könnyen iráni téllé változhat át.
Ez pedig tragédia volna. Arabok milliói mentek ki az utcákra, hogy a diktátorok uralmát a szabadság uralmára cseréljék, és Izrael lenne a legboldogabb, ha azok győzedelmeskednének, akik a szabadság és a béke mellett kötelezték el magukat.
Nagyon remélem, hogy ez így történik. De Izrael miniszterelnökeként nem kockáztathatom a zsidó állam a jövőjét egy vágyálomért. A vezetőknek a realitásokat kell nézniük, nem pedig azt, hogy mit szeretnének látni. Mindent meg kell tennünk azért, hogy magunk alakítsuk a jövőnket, de a vágyainkkal nem tehetjük semmivé a jelen veszélyeit.
A világ Izrael körül egyértelműen veszélyesebbé vált, mint valaha. A fegyveres iszlamisták megszerezték már az uralmat Libanon és Gáza felett. Eltökéltek abban, hogy széttépjék a békeszerződést Izrael és Egyiptom között, valamint Izrael és Jordánia között. Sok-sok arab ember lelkét és elméjét mérgezik Izrael és a zsidók ellen, Amerika és a Nyugat ellen. Nem az izraeli állampolitikáját ellenzik, hanem magának Izraelnek a létezését.
Néhányan azzal érvelnek, hogy a militáns iszlám terjeszkedését, - különösen ezekben a viharos időkben – azzal lehet lelassítani, ha Izrael siet engedményeket tenni a területi kompromisszumok érdekében. Ez az elképzelés nagyon egyszerűnek tűnik. Hiszen a lényege ez: adjuk fel a területet, és béke lesz. A mérsékeltek megerősödnek ez által, a radikálisokat pedig kordában lehet tartani. Ne aggódjunk a kellemetlen részletek felől, hogyan lesz képes Izrael így megvédeni magát – majd a nemzetközi csapatok megoldják ezt a problémát.
Ezek az emberek folyamatosan azt mondják: tegyek egy átfogó ajánlatot, és akkor minden megoldódik. Tudják, ezzel az elképzeléssel csak egy probléma van: mi már kipróbáltuk, és nem működött. 2000-ben Izrael már adott egy átfogó békeajánlatot, amely szinte a palesztinok összes követelését elfogadta. Arafat elutasította ezt. Majd a palesztinok egy olyan terrorhullámot indítottak, amelyben ezer izraeli halt meg.
Olmert miniszterelnök ezután 2008-ban még nagyobb gesztust tett. Abbasz elnök még csak nem is válaszolt rá.
De Izrael nem csak átfogó ajánlatokat adott. Ténylegesen is átadtunk területeket. Kivonultunk 2000-ben Libanonból, és Gázából is, 2005-ben. Ez sem csitította az iszlám vihart, azt a militáns iszlám vihart, ami fenyeget bennünket. Ezek a lépések csak közelebb hozták határainkhoz a vihart, és még jobban felerősítették azt.
A Hezbollah és a Hamasz állandó tűz alatt tartotta városainkat, azokról a területekről, amelyekről kivonultunk. Nézzék csak meg: amikor Izrael otthagyta Libanont és Gázát, a mérsékeltek nem győzték le a radikálisokat, hanem inkább elkezdtek félni tőlük. Sajnos azt kell mondanom, hogy az olyan nemzetközi erők, mint az ENSZ UNIFIL-missziója Libanonban és az Európai Unió EUBAM-missziója Gázában, sem akadályozták meg azt, hogy a radikálisok folyamatosan Izraelt támadják.
Kivonultunk Gázából a béke érdekében.
Nem egyszerűen befagyasztottuk a településeket Gázában, hanem gyökerestül kitéptük őket. Pontosan azt tettük, amit az elmélet kíván: kivonultunk, vissza a ’67-es határok mögé, és felszámoltuk a településeket.
Nem hiszem, hogy az emberek emlékeznek rá, milyen messze mentünk el a béke elérése érdekében. Kiszakítottunk több ezer embert az otthonaikból. Gyermekeket vittünk ki az iskoláikból és óvodáikból. Leromboltuk a zsinagógákat. Még a szeretteinket is kiemeltük a sírjaikból. Majd mindezek után átadtuk Gáza kulcsait Abbasz elnöknek.
Nos, az elmélet szerint, ettől mindennek meg kellett volna oldódnia, és Abbasz elnök valamint a Palesztin Hatóság most egy békés államot építhetne Gázában. Emlékezhetnek arra, hogy akkor az egész világ tapsolt. Tapsoltak, amikor kivonultunk, mondván, nagy államférfiúi tettet hajtottunk végre. Valóban, merész tett volt a békéért cserébe.
De hölgyeim és uraim, cserébe nem a békét kaptunk, hanem a háborút. Iránt kaptuk, amely helyi képviselőjén, a Hamaszon keresztül azonnal kikergette Gázából a Palesztin Hatóságot. A Palesztin Hatóság egy nap alatt összeomlott – egyetlen nap alatt.
Abbasz elnök azt mondta ezen a pódiumon, hogy a palesztinok csak a reményeikkel és álmaikkal vannak felfegyverezve. Óh igen, reményeikkel, álmaikkal és 10 ezer Irán által szállított lövedékkel valamint Grad-rakétákkal, nem beszélve azokról a gyilkos fegyverek özönéről, amelyek a Sínai-félszigetről, Libanonból és máshonnan érkeznek Gázába.
Rakéták ezrei hullottak városainkra. Ezért meg kell érteniük, hogy mindezt látva az izraeliek jogosan kérdezik: Hogyan lehet megakadályozni, hogy mindez ne ismétlődjön meg a Nyugati Parton? Nézzék, a legtöbb nagy városunk az ország déli részén csak néhány tucat kilométerre van Gázától. Az ország közepén pedig legnagyobb városaink csak néhány száz méterre vagy maximum néhány kilométerre vannak a Nyugati Part határától.
Azt kérdezem önöktől: van itt bárki olyan, aki megengedné, hogy ilyen közeli veszély fenyegesse városait vagy családját? Készek lennének ilyen kockázatnak kitenni a családtagjaik vagy áIlampolgáraik életét? Izrael kész elfogadni egy palesztin államot a Nyugati Parton, de nem vagyunk készek elfogadni azt, hogy egy új Gáza váljon ebből a területből is. Ezért van szükségünk igazi biztonsági egyezményre, amelyről a palesztinok egyszerűen nem is hajlandók tárgyalni.
Az izraeliek emlékeznek a keserű gázai leckére. Izrael legtöbb kritikusa figyelmen kívül hagyja ezt a tényt. Felelőtlenül azt tanácsolják, hogy újra lépjünk rá ugyanerre a veszélyes ösvényre. Most is csak ugyanazt hajtogatják, ugyanazokat a tanácsokat, ugyanazokat a szlogeneket ismételgetik, mintha semmi nem történt volna.
És ezek a kritikusok folyamatosan nyomás alatt tartják Izraelt, hogy újra messzemenő engedményeket tegyünk anélkül, hogy előbb garantálnánk országunk biztonságát. A kritikusok merész államférfiként méltatják azokat, akik akaratlanul is a telhetetlen fanatikus iszlám krokodilt táplálják. Közben a béke ellenségeinek szerepét osztják közülünk azokra, akik azt állítják, hogy először fel kell állítani egy erős akadályt, ami távol tartja a krokodilt, vagy legalább egy vasrudat kell bedug a kitátott állkapcsai közé.
A rosszindulatú címkék és gúnyiratok dacára Izraelnek ennél jobb tanácsokra kell hallgatnia. Jobb, ha rossz sajtónk van, mintha ragyogó gyászbeszédet mondanának rólunk, de persze még jobb az olyan tisztességes média, amelynek a történelmi érzéke az orránál messzebbre lát, és amely elismeri Izrael jogos biztonsági aggodalmait.
Úgy vélem, hogy ezeket az igényeket és aggodalmakat komoly béketárgyalások során megfelelően kezelni lehet, de tárgyalások nélkül ez lehetetlen. Bőven vannak biztonsági szükségeink, mert Izrael egy kicsi ország. Júdea, Szamária és a Nyugati Part nélkül Izrael mindössze 9 mérföld széles lenne.
Szeretném ezt egy új szemszögből megvilágítani. Önök jól ismerik ezt a nagy várost, New Yorkot. Körülbelül Manhattan hosszának a kétharmadáról van szó: a Battery Park és a Columbia Egyetem közötti távolságról. És ne feledkezzenek meg azokról az emberekről, akik kicsit távolabb, Brooklynban és New Jersey-ben élnek, ők sokkal kedvesebbek, mint Izrael szomszédai.
Ezért hogyan tudják megvédeni ezt a kicsiny országot az olyan emberektől, akik a pusztulásunkra esküdtek fel és akiket Irán állig felfegyverzett? Önök nyilvánvalóan nem tudnak minket megvédeni ebben a szűk zónában. Izraelnek szüksége nagyobb stratégiai mélységre van szüksége ehhez. Pontosan ezért a Biztonsági Tanács 242. számú határozata nem azt írja elő Izrael számára, hogy vonuljon ki az összes területről, amit a Hatnapos háború során elfoglalt. Hanem ez a határozat a területekről való visszavonulásról szól, a biztonságos és védhető határok érdekében. Meg kell védenünk magunkat, ezért Izraelnek fenn kell tartania a hosszú távú katonai jelenlétet a stratégiai területeken Ciszjordániában.
Ezt már elmagyaráztam Abbasz elnöknek is. Ő azt válaszolta, soha nem fogadhat el ilyen egyezményeket annak érdekében, hogy Palesztina önálló államként létrejöjjön. Miért nem? Amerika majd fél évszázad óta jelen van hadseregével Japánban, Németországban és Dél-Koreában. Nagy Britanniának is volt légi bázisa Cipruson, ahogy francia haderő jelen van három független afrikai nemzetben.
Van még számos további fontos biztonsági kérdés, amelyekkel foglalkozni kell. Vegyük például a légtér kérdését. Izraelnek itt szintén kis területen kell egy hatalmas biztonsági problémát megoldani. Hat órába telik Amerikát átrepülni egy sugárhajtású repülővel, ezzel szemben Izraelben ehhez elég három perc. Vajon ezért kellene ketté vágni Izrael kicsiny légterét és a felét odaadni az új palesztin államnak, amelyik nem áll békében Izraellel?
A nagy nemzetközi repülőterünk csak néhány kilométerre van Ciszjorániától. Béke nélkül repülőgépeink célpontjaivá válhatnak azoknak a légvédelmi rakétáknak, amelyeket a szomszédos Palesztinából lőnek ki. És hogyan állítjuk majd meg a Nyugati Partra irányuló csempészetet? A Nyugati Part nem pusztaság, hanem hegyvidék. A tengerparti síkság felett magaslik, ahol az izraeli lakosság többsége él. Hogyan tudjuk megakadályozni azt, hogy rakétákat csempésszenek a hegyekbe, ahonnan a városainkat lőhetik ezekkel?
Azért említem ezeket a problémákat, mert ezek nem pusztán elméleti kérdések. Ezek nagyon is valós problémák. Az izraeliek számára ezek élet-halál kérdést jelentenek. A békeegyezményben még mielőtt létrejönne egy Palesztin állam, be kell előbb tömni az ilyen potenciális biztonsági repedéseket, mert később már nem lesz lehetőség ezekről tárgyalni. Akkor pedig ezek a problémák bármikor ránk törhetnek és felrobbanthatják a békét.
A palesztinoknak először békét kellene kötni Izraellel, és utána kikiáltani államukat. De még egy dolgot el szeretnék mondani ezzel kapcsolatban. Egy ilyen békeegyezmény aláírása után nem Izrael lesz az utolsó ország, amely elismeri a Palesztin államot, mint az ENSZ új tagját. Mi leszünk az elsők.
És még egy dolog. A Hamasz folyamatosan megsérti a nemzetközi jogot, amióta öt évvel ezelőtt elfogta és fogva tartja Ghilad Salitot.
Nem engedélyeztek számára még egy Vöröskereszt-látogatást sem. Egy odúban tartják fogva, sötétben, ami ellentmond minden nemzetközi normának. Gilad Salit Aviva és Noam Salit fia, és egy olyan ember, Cvi Salitnak az unokája, aki az 1930-as években a holokauszt elől menekült Izrael földjére. Gilad Salit minden izraeli fiú jelképe. Minden nemzetnek, amely itt képviselteti magát, követelnie kell a szabadon engedését. Ha Önök ma egy határozatot akarnak elfogadni a Közel-Keletről, akkor ezt a határozatot fogadják el.
Hölgyeim és uraim, a múlt évben a Bar-Ilan Egyetemen, idén a Kneszetben és az amerikai Kongresszusban is felvázoltam egy olyan békevíziót, amelyben a demilitarizált palesztin állam elismeri Izraelt zsidó államnak. Igen, zsidó államnak. Végül is ez az a testület, amely 64 évvel ezelőtt elismerte a zsidó államot. Nos, nem gondolják, hogy itt az idő a palesztinoknak is megtenni ugyanezt?
Az izraeli zsidó állam mindig is megvédte és biztosította a területén elő kisebbségeinek jogait, beleértve a közel 1 millió arab lakost is. Remélem, hogy elmondhatjuk majd ezt a jövőbeni palesztin államról is, de a palesztin vezetők itt New Yorkban világossá tették, hogy nem akarják megengedni azt, hogy egyetlen zsidó is élhessen a területükön. Zsidó mentes államot akarnak, Judenrein államot, ahogy a nácik mondták. Ez pedig etnikai tisztogatás. Ma a Ramallah-ban érvényben levő jog szerint, ha valaki zsidóknak ad el földet, az a halálbüntetéssel egyenlő. Ez rasszizmus. És ugye tudják azt, hogy ezek a jogok milyen emlékeket idéznek fel újra.
Izraelnek semmiképpen nem áll szándékában megváltoztatni államunk demokratikus természetét. De azt sem akarjuk, hogy a palesztinok megváltoztassák államunk zsidó karakterét. Azt szeretnénk, ha feladnák azt a fantáziát, hogy palesztin menekültek millióival árasztják el Izraelt.
Abbasz elnök pont itt állva mondta azt, hogy a palesztin izraeli konfliktus gyökerét az izraeli települések jelentik. Nos, ez kissé különös. Hiszen a probléma már majd félévszázaddal korábban kezdődött, mint hogy létre jöttek volna az első izraeli telepek a Nyugati Parton. Ezért ha igazak lennének Abbasz elnök szavai, akkor azok a telepek, amelyekről ő beszél, nem mások, mint Tel-Aviv, Haifa és Beerseva. Talán pont erre gondolt a minap, amikor azt mondta, hogy Izrael 63 évvel ezelőtt elfoglalta a földet a palesztinoktól. Nem azt mondta, hogy 1967 óta, hanem már 1948 óta. Remélem egyszer lesz valaki, aki majd megkérdezi ezt tőle, mert ez az állítás egy egyszerű igazságot illusztrál: A probléma nem a telepek miatt van, a települések már a konfliktus következményei.
A települések kérdését a tárgyalóasztalnál kellene megoldani. De a konfliktus gyökere sajnos mindig is az volt, és ma is az, hogy a palesztinok bármilyen határok között sem hajlandók elismerni Izraelt zsidó államként.
Úgy vélem, hogy itt az idő a palesztin vezetés számára is megtenni azt, amit minden felelős nemzetközi vezető megtett már. Amit elismert Lord Balfour és Lloyd George 1917-ben, Truman elnök 1948-ban, Obama elnök pedig itt két nappal ezelőtt: azt, hogy Izrael zsidó állam.
Abbasz elnök úr, ne kerülgessük a forró kását! Ismerje el a zsidó államot és kössünk békét. Egy ilyen igazi béke során Izrael kész akár fájdalmas kompromisszumokra is. Hiszünk abban, hogy a palesztinoknak nem kell mind Izrael állampolgáraivá válniuk, még kevésbé alattvalóivá lenniük. Saját hazájukban kell élniük szabadon. De ehhez hozzánk hasonlóan nekik is késznek kell lenniük a kompromisszumokra. És abból fogjuk megtudni majd, hogy készek a kompromisszumokra és a békére, ha hajlandók lesznek tárgyalni Izrael biztonsági igényeiről, és feladják az ősi otthonunkhoz fűződő történelmi kapcsolatunk tagadását.
Gyakran hallom tőlük, hogy Izraelt vádolják Jeruzsálem judaizálása miatt. Ez olyan mintha Amerikát megvádolnánk azzal, hogy amerikanizálja Washingtont, vagy hogy a britek angolosítják Londont. Tudják, miért hívnak minket zsidóknak? Mert Júdeából származunk.
A jeruzsálemi irodámban van egy ősi pecsét. Ez a pecsétgyűrű valaha egy zsidó hivatalnoké volt, még a bibliai időkből. A pecsétet közvetlenül a Nyugati fal mellett találták meg. 2700 évvel ezelőtt készítették, Ezékiás király korában. A zsidó hivatalnok neve is látható a gyűrűn: az áll rajta, hogy Netanjahu. Ez a vezetéknevem. A keresztnevem pedig Binjamin, azé a Benjáminé, aki több ezer évvel ezelőtt Jákob fia volt, akit Izraelnek is hívtak. Jákobnak és 12 fia Júdea és Szamária pusztájában vándoroltak 4000 évvel ezelőtt, és azóta folyamatos volt a zsidó jelenlét ezen a földön napjainkig.
Azok a zsidók, akiket kiűztek a földjükről, soha nem adták fel a reményt, hogy egyszer majd visszatérhetnek. Sem azok a zsidók, akik Spanyolországban a kiutasítás előestéjén éltek, sem Ukrajnában a pogromok alatt, sem a zsidók, akik a varsói gettóban harcoltak, miközben a nácik körbe zárták őket. Soha nem hagyták abba az imádkozást, és soha nem adták fel az álmaikat. Mindig azt mondták: jövőre Jeruzsálemben. Jövőre az Ígéret földjén.
Izrael miniszterelnökeként, azon zsidó generációk nevében is szólok, akik elszórtan diaszpórában éltek a földön, akiknek minden egyes napjuk félelmek között telt, de soha nem felejtették a reménységüket, hogy helyre fog állni nemzeti otthonuk, a zsidó állam a Szentföldön.
Hölgyeim és uraim, továbbra is reménykedünk abban, hogy Abbasz elnök a partnerem lesz a béke ügyéért. Keményen fogok dolgozni, hogy ezt elérjük. Azon a napon, amikor elfoglaltam a hivatalomat, közvetlen tárgyalásokat kezdeményeztem, előfeltételek nélkül. Abbasz elnök nem válaszolt ezekre a felhívásokra. Két államon alapuló megoldást kínáltam két különálló népnek. Továbbra sem válaszolt. Több száz ellenőrző pontot és útlezárást számolunk fel, hogy érezzék a szabadságot a palesztin területeken, megkönnyítve ezzel a palesztin gazdaság beindulását. De még így sem érkezett válasz. Példátlan cselekedetre szántam el magam, amikor 10 hónapra befagyasztottam a zsidó telepek építését. Egyetlen miniszterelnök nem tette ezt meg eddig. Önök most tapsolnak ugyan, de erre sem érkezett semmi válasz.
Az utóbbi hetekben, amerikai politikusok javaslatokat tettek arra, hogy újra kezdhessük a tárgyalásokat. Ezekben javaslatokban voltak olyan határokra vonatkozó tervek, amelyek nem tetszettek nekem. Persze voltak a tervnek olyan pontjai is, amelyek meg a palesztin oldalnak nem tetszettek.
De minden fenntartásommal együtt, hajlandó voltam lépéseket tenni az amerikai elképzelés irányában.
Abbasz elnök úr, miért nem csatlakozik hozzám? Be kell fejeznünk a tárgyalásokat. Vágjunk bele. Tárgyaljunk a békéért!
Évekig védtem Izraelt a harcmezőn. Évtizedeket töltöttem azzal is, hogy megvédjem Izraelt a közvélemény vádpontjaival szemben. Abbasz elnök úr, Ön is évtizedeket töltött azzal, hogy elősegítse a palesztin ügyet. Vajon muszáj folytatnunk a konfliktust, vagy képesek leszünk elmondani gyerekeinknek és unokáinknak néhány éven belül azt, hogy pontot tettünk egy fél évszázados konfliktus végére? Erre a célra kell törekednünk, és remélem el is fogjuk érni.
Két és fél éve egyszer találkoztunk Jeruzsálemben, de az irodám azóta is mindig nyitva áll Ön előtt, sőt még Ramallah-ba is elmegyek, ha kell. Most azonban van egy jobb javaslatom. Több ezer mérföldet repültünk New Yorkig, és itt vagyunk ugyanabban a városban, ugyanabban az épületben. Találkozzunk holnap,vagy akár ma az ENSZ-ben. Ki állíthat meg minket? Mi állíthat meg minket? Ha igazán békét akarunk, mi az, ami megállíthatna, hogy találkozzunk és elkezdjünk tárgyalni a békéről?
Beszéljünk nyíltan és őszintén. Hallgassuk meg egymást. Beszéljünk úgy, mint ahogy a Közel-Keleten mondják: „doogri”, vagyis beszéljünk egyenesen. El fogom mondani a szükségeimet és az igényeimet, és Ön is elmondhatja a saját álláspontját. És Isten segítségével megtaláljuk a béke közös nevezőjét.
Van egy ősi arab mondás: nem tapsolhatsz egy kézzel. Ez a békére is igaz. Nem köthetek békét egyedül. Abbasz elnök úr, a kezemet nyújtom, Izrael kezét a béke nevében. Remélem, megragadja a kezemet. Mi mindannyian Ábrahám fiainak a leszármazottai vagyunk. Az én népem Ábrahámnak hívja őt, Önök pedig Ibrahimnak. Ugyanattól a pátriárkától származunk. Egyazon földön tartózkodunk. Sorsunk összefonódik. Valósítsuk meg Ézsaiás próféta látását, azt hogy „a nép, amely sötétségben járt, lát nagy világosságot.” Legyen ez a fény a béke fénye.
forrás: atv.hu
